Vízkereszt a katolikus egyház egyik legnagyobb ünnepe: megemlékezés Krisztus születéséről és csodatételeiről. A római egyház szertartásai szerint ezen a napon vizet és tömjént szenteltek. Innen ered a magyar „vízkereszt” elnevezés is. A templomokban megszentelt vízből minden család hazavitt, hogy az egészséget, békét és szeretetet hozzon az otthonokba. A Néprajzi Lexikon így ír róla: „Az 1499. évi boroszlói szertartáskönyv szerint a szenteltvíz használ a dögvész, a méreg ellen, sőt a béka és a mérges férgek ellen is, és ha igazi pap szenteli, egész évben nem romlik meg.”
A víz és a tömjénszentelés hagyományából később megszületett a házszentelés szokása is, amelyről már egészen korai, Mátyás idejében keletkezett írások is tanúskodnak. „A plébános ezen a napon kezdte meg hívei látogatását, beszentelte a házat, számba vette a házbelieket, beszedte a lélekpénzt”- írják a néprajz tudományának szakértői. A római katolikus falvakban a pappal együtt ment a kántor is, a két ministráns és az egyházfi, akik a pénzt, az ajándékot gyűjtötték össze. Göcsejben a pap és a kántor fáradságukért sonkát, szalonnát, tojást, gabonafélét, babot és lélekpénzt kaptak, a szentelés után pedig a lelkésznek le kellett ülnie a szobában, majd amikor elment, a gazda vagy a gazdasszony a helyére ült, és kiseperték a pitvart, hogy a lány még abban az esztendőben férjhez menjen, a legény pedig megházasodjon. Sok területen a szentelés előtt a lány a gyöngyöt is levette nyakából, és a küszöb mellett a szőnyeg alá dugta, ahol a pap átlépte azt. Végül a szentelés után a szőnyeg alól kivette és a párnája alá tette, mert úgy vélték, így megálmodja, ki lesz a jövendőbelije.
Nem volt ritka a krétaszentelés sem: ezekkel írtak az ajtókra, méghozzá egy „G+M+B” feliratot, ami Gáspár, Menyhért és Boldizsár nevét jelölte.
A néphiedelem úgy tartotta: a tömjén illatos fehér füstje távol tartja a rossz szellemeket és megtisztít a gonosztól, így a hívők szemében ez egy nagyon fontos szertartásnak számított.
De van a Vízkeresztnek egy ennél mélyebb gyökere is: a latin egyház Epiphania Domini (az Úr megjelenése) elnevezésű ünnepeként emlékezünk rá. „Az Epiphania görög szó, azt jelenti: megnyilvánulás. A pogány görög kultuszokban az istenség megjelenését és annak évenkénti megünneplését jelentette. Az őskeresztény egyház hagyományaiból arra következtethetünk, hogy időpontja a pogány korban is az év elejére esett, a visszatérő napfényt köszöntő téli ünnepkör része volt. Epiphania ünnepe, mint Krisztus születésének napja, először a III. században tűnt fel a keleti kereszténységnél. Száz év múlva azonban Róma úgy látta jónak, hogy Krisztus születését a Legyőzhetetlen Nap (Sol Invictus) pogány ünnepével, illetve a népszerű Mithras napisten születésnapjával, azaz december 25.-ével egyeztesse. Epiphania ezért hamarosan új jelentést kapott. Nyugaton a háromkirályok imádása, keleten Krisztus megkeresztelkedése lett az ünnep tartalma. Ez utóbbi gondolatot később a nyugati egyház is átvette, sőt hozzácsatolták Jézus első csodatételéről, a kánai menyegző csodájáról (a víz borrá változtatásáról) való megemlékezést, azt tanítván, hogy a három evangéliumi esemény Jézus istenségének első „megnyilvánulásai”, epiphánéi”- olvasható az Élet és Tudomány 1989-es kalendáriumában, ahol megemlékeznek arról is, hogy e napnak naptári fontossága is kiemelkedő: ez a dátum ugyanis a „karácsonyi tizenketted” (12 napos ünnep) zárónapja.
Ássunk kicsit mélyebbre a tömjénezés világában is, hiszen nem véletlen, hogy pont ez lett a szertartások egyik kedvenc alapanyaga. A tömjén nem más, mint a tömjénfák (Boswellia) kérgéből nyert gyantaszerű anyag, ami már az ókorban is nagyon értékes volt. Parázson elégve szépen gomolygó, egyenesen fölfelé szálló és kellemes illatú füstöt ad, ezért füstje az ima és az áldozati cselekmények jelképezésére is alkalmassá tette. „Egyiptomban, Babilóniában s a görögöknél részben mint áldozati tárgy szerepelt, részben más áldozati tárgyakat füstöltek vele körül. A rómaiaknál Krisztus előtt a 2. századtól kezdve fordul elő, főleg temetéseknél, később az istenek, főleg császáristenek iránti hódolat kifejezésére. A zsidóknál a reggeli és esti tömjénáldozat előírás volt, s kiegészítő szertartásként az ételáldozatoknál is használták. A napkeleti bölcsek az arany és mirha mellett tömjént hoztak ajándékul a kisded Jézusnak, amiben az egyházatyák Krisztus főpapi méltóságának és istenségének jelképezését látják.
A keresztény liturgiában a tömjén kezdetben nem szerepelt, mert az őskeresztények a pogány istentiszteletre emlékeztető tömjénezéstől visszariadtak, de azért már Tertullián idejében használták a temetésnél. Később, főkép keleten, amikor a kereszténység felszabadulása s a pogányság térvesztése után az istentisztelet külső fényét szintén emelni kezdték s ebben főleg az ószövetségi szertartások felhasználható elemeit alkalmazták, a liturgikus tömjénezés is tért hódított. Ennek legrégibb nyomát Pseudo-Dionysiusnál találjuk. Az első római Ordo már említi a tömjénezést a pápa bevonulásakor és az evangélium éneklésekor. Később a miséző püspököt vagy papot és annak segédletét, valamint a jelenlevő világi hatóságokat (királyokat stb.), sőt a népet is tömjénezéssel üdvözölték, ami a nagymisében a lépcső ima és a felajánlás után ma is megvan. Hasonlókép szerepel a nagymisében a kereszt, az oltár, az evangéliumos könyv és az áldozati adományok (ostya és kehely) liturgikus tömjénezése, az Oltáriszentség kitételekor pedig térdenállva tömjénezik a Szentséget. Ez utóbbi egyedül fejezi ki közvetlenül az imádatot (cultus latinae directus).
A kereszt, a keresztereklye, az oltár, az evangéliumos könyv tömjénezése közvetve szintén Krisztusnak szól, akit ezek a tárgyak jelképeznek (cultus latinae indirectus) Azonkívül a tömjént a tömjénezés előtt rendesen megáldják s így az szentelménnyé válik, vagyis az Egyház imádságának és áldásának jelképező hordozójává. Mint ilyen, nemcsak az istentiszteletet végző vagy azon jelenlevő személyek s az áldozati adományok megáldását és megtisztulását jelenti, hanem azokét a tárgyakét is (harang, ház, templom, ravatal, temető, sír, keresztút stb.), amelyeknek megáldásánál a Rituale a tömjénezést előírja”- olvashatjuk a Katolikus Lexikonban.
A tömjén tehát végig kísérte a történelmünket, megőrizve kiemelkedő értékét. Sokáig hittek abban, hogy a tömjénfogyasztással meghosszabbítható az élet, vérzést és gyulladásokat kezeltek vele, emellett előszeretettel használták antiszeptikus és gombaölő hatása miatt. Nem véletlen, hogy kétezer évvel ezelőtt értéke vetekedett az aranyéval, így talán az sem véletlen, hogy a Három Királyok az arany mellett mirhát és tömjént vittek magukkal. „Amikor a judeai Betlehemben Heródes király idejében Jézus megszületett, bölcsek jöttek napkeletről... Bementek a házba, és meglátták a gyermeket az anyjával, Máriával. Leborultak és hódoltak neki, majd elővették kincseiket s ajándékot adtak neki: aranyat, tömjént és mirhát.”
Érdemes talán nekünk is egy kicsit lecsendesednünk, és egy-egy csepp tömjénolajat párologtatva meglelni belső utunkat, hogy erőtől és egyensúlytól felvértezve indulhassunk neki a 2026-os esztendőnek.
Felnőttkori telefonfüggés
a figyelem szétesése és az együttlétek lassú kiüresedése
