Távolinak tűnik, pedig alig három emberöltőnyivel ezelőtt, 1870-ben Magyarország lakosságának 68,7 százaléka még írástudatlan volt. Az 1868-as Eötvös József-féle népoktatási törvénynek köszönhetően ez az arány negyven év alatt jelentősen javult: 1910-ben már csak 31,3 százalék volt az analfabéták aránya az országban. A tömeges oktatás kezdeteiig tehát csupán százötven évnyit kell visszalapoznunk, de ahhoz, hogy az iskolakép változásait felfedezzük, ennél sokkal kevesebb is elég.
Iskolatörténet dióhéjban
A 20. század eleji iskolában egyrészt még csak 12 éves korig tartott a tankötelezettség, másrészt a hajdani gyerekeknek korántsem volt ilyen sok és sokféle felszerelésük a tudományok elsajátításához. Nagyszüleink még ismerhették a palatáblát és a palavesszőt, szüleink bőven abakusszal számoltak, és fatolltartóban hordták a ceruzákat, mi már digitális eszközöket használunk a tanuláshoz – és a világjárvány egészen pontosan meg is mutatta, mire mennénk ezek nélkül...
A szervezett népoktatás hajnalán az alapismeretek elsajátítása után szakmatanulással folytatódott a felkészülés azok számára, akik nem a négyosztályos polgári iskolába léptek. Utóbbiaknak a kispolgári foglalkozások felé nyílt pálya, így lehetett valakiből például tisztviselő vagy kereskedelmi dolgozó. Elméleti gimnáziumokba és reáliskolába már csak a tehetősebb réteg gyermekei jutottak be, hiszen
a szerényebb körülmények között élők számára a mihamarabbi pénzkereset volt az elsődleges szempont, ráadásul a gimnáziumi évek önmagukban is költségesek voltak.
A következő vízválasztó nyilván a főiskola és az egyetem volt, ahová csak gimnáziumi érettségivel lehetett bejutni.
A közoktatási rendszer fejlődésének következő szakaszát a második világháború vége jelzi: ekkor szervezik át nyolcosztályossá az általános iskolai ciklust és négyosztályossá a középiskolát. A hosszabb alapozás elsősorban az általános műveltség széleskörű biztosítását szolgálta, illetve így szerették volna lehetővé tenni, hogy a szegényebb rétegek gyermekei is elvégezhessék a középiskolát. A középiskolát pedig két jól elkülönülő irányba formálták át: a gimnáziumok és a szakmát adó technikumok vagy szakközépiskolák profilozásával.
Az ’50-es évek népnevelő szocialista eszméi a tudás és a jellem uniformizálására tettek kísérletet: többek között az úttörő-mozgalom által. A ’60-as években a tankötelezettség életkorbeli határát megemelték: ekkortól már 16 éves korig volt kötelező iskolába járni. Ezzel a lépéssel az volt a cél, hogy minél több fiatalt az értelmiségi pálya felé irányítsanak, így a ’70-es években már a legegyszerűbb családok gyermekei körében sem számított presztízskérdésnek az érettségi vizsga, ami a ’80-as évektől beiskolázott nemzedékek számára már szinte olyan küszöb, mint az iskolaügy kezdeteikor a 4 elemi.
A rendszerváltástól újabb bakugrással fejlődött az intézményesített oktatás: a korábban is létező, de búvópatakként érvényesülő reformpedagógiák erőre kaptak, az állami oktatás is szabadabb légkörben, diverzifikált tantervekkel tudott dolgozni. Míg a ’60-as, ’70-es években született fiatalok felnőttkorban ismerkedtek meg a számítógéppel, addig ennek a generációnak a gyermekei már számítógépes környezetben kezdték a tanulást.
Bár a pedagógiai módszertan a technikai lehetőségekhez képest lassabban változik, a mai iskola egészen más képet mutat már a tanév eleji becsengetéskor is, mint akár 50 évvel ezelőtt.
Iskolakezdés egykor és ma
Mert milyen is volt egykoron az iskola? Nézzük:
Uzsonna
Kezdjük az elején: az élelem mindig is nagyon fontos volt. A kötelező felszerelés ma is kedvelt, mondhatni „retró” kelléke az uzsonna, ami bár változott az idők folyamán, talán nem olyan sokat, mint minden más. A vajaskenyér zöldséggel, később párizsival, a pogácsa, ami már leginkább croissant, a gyümölcs – amit ma sok gondos anyuka fel is szeletel a gyereknek – mind-mind többek puszta ennivalónál: az otthon és az iskola közötti lelki kapcsolatot biztosítják a fél napig távolmaradó gyermekek számára.
Iskolatáska
Aki emlékszik a Pinokkió mese klasszikus illusztrációjára, pontosan tudja, hogy nézhetett ki a kenderkötéllel összekötött könyv- és füzetpakk, amit a gyerekek magukkal vittek az iskolába és haza. Bár számunkra ez már tényleg inkább csak mese, a minimális felszerelés sokáig természetes kelléke volt az iskolás gyermeknek. A kezdeti iskolatáskák elég szűkösek voltak, csak néhány könyv és füzet fért beléjük – a 20. század elején még palatábla, palavessző, tengeri szivacs, majd a füzetek megjelenésével tintatartó, toll és itatóspapír, valamint ceruza és favonalzó került a táskába. Ma viszont már egész túrafelszerelésnyi súlyú teherrel birkóznak a nebulók.
Tanszerek
A tanszerek története külön fejezet az iskolatörténetből, számunkra többek között ez mutatja a korszakos ugrásokat, a markáns változásokat. Ha csak a füzetek „evolúciójára” gondolunk, máris kézzelfoghatóvá válik, mekkora utat tettünk meg a rendszerváltás előtti indigókék csomagolópapírral borított és piros keretes vignettával ellátott füzetektől a mai milliónyi füzetfajtáig. Ugyanezt az utat az írószerekkel is bejárhatjuk: a valódi tollheggyel íróktól, kalamárisba mártott tollaktól hosszú út vezet a mai patronos töltőtollakig – a tollhegyes változatért vagyonokat kell fizetnie manapság egy megszállott gyűjtőnek, ahogy a valódi szivattyús töltőtoll is már csak limitált szériás kiadásokban érhető el, borsos áron.
Órai kellékek
Az osztályterem páros fapadjai félig felnyitható felsőrésszel és polccal várták a nebulókat. A tanító eszközei is igen szerények voltak: néhány térkép, egy hatalmas abakusz, mutatópálca és tábla, krétával, a technikai órákhoz pedig kezdetleges szerszámok.
Ahogy az eszközök, az oktatás tempója is sokkal lassabb volt: az olvasás és írás megtanulásával nem kellett végezni Karácsonyig. Nem is nagyon lehetett, mert a falusi gyerekek még sokáig ki-kimaradoztak az iskolából a mezei munka miatt, így
a parasztság körében az iskolába járás a második világháborúig inkább téli foglalatosság volt.
Csengő
Holnap újra becsöngetnek, és mi most leginkább annak örülünk, hogy nem maszkban kell iskolába menni, és legalább az elsősöknek meg lesz tartva a tanévnyitó ünnepség. A régi csengők nem elektromosak voltak: az iskola udvarán felállított kolomp és a tanító kézi csengője jelezte a tanév és a tanórák kezdetét. A szünetről való sorakozót a szolgálatos tanító vagy tanár kezében megszólaló csengő hangjára illett tüstént megkezdeni, különben még a nádpálca is előkerülhetett. E tekintetben igazán jó irányban változott a nevelésügy: se a körmös, se a kukoricán térdeplés, se a nádpálca, se a lénia nem nevelési eszközök többé.
Viselet
Ugyancsak régi hagyomány, amit még sikerült őriznünk, hogy a gyermekek legalább első napon és az iskolai ünnepségeken fekete-fehér ünneplőben érkeznek. A hajviselet és az egyenruhák divatja változott ugyan – a mai teljes szabadságban egyaránt látunk egyenruhás és civilruhás normával működő intézményeket –, de az elv megmaradt: az iskolakezdés és a tanévzáró ünnepi alkalmak.
Érdekes volna belehallgatni egy-egy 20. század eleji tanévnyitó felvételébe, ha volna ilyenünk, hiszen bizonyosan sok tekintetben különbözik a mai tanév eleji mondanivalóktól, de alapvető üzeneteiben talán nem sokat változott. Ma is örömmel nyílik az iskola kapuja szeptember 1-én, és ezen a napon talán még minden diák szereti az iskolát.
Igazi tanévet kívánunk minden elsősnek és felsősnek!
