Hatvani Mária Tündérkertje Kisteleken különleges kis birodalom. Jellegzetes alföldi udvar, ahol harmonikus egységben fér meg a természet, a múlt és a jelen. A deszkakerítésen bekukucskálva már sejthető, hogy odabent egy másik világ vár majd ránk.
Marika virágkötő múltját érhetjük tetten minden szegletben, a már használaton kívüli régi tárgyakba új életet lehelt. Bárhová nézünk, mindig megakad a szem valami különlegesen. Cserépmadarak, kancsók, kaspók vigyázzák a tavasz színes virágait. Rozsdás őz igyekszik az aranyhalakkal teli kerti tóba, megpihenni látszik a virágzó seprűzanót árnyékban. A rozmaringbokrok virágajkain táncot járnak a poszméhek, a vadcitrom már borsószemnyi terméseket ringat, a lilaakác fürtjeit himbálja a szél. Ragyogó zöldségek, ágaskodó lestyán, citromillatú kakukkfű, színes saláták parádéznak a magaságyásban, fürdenek a fényben a mángoldlevelek, fejesednek már a karalábék. A pitypangos gyepen puli hempereg, az árvácskák közt pákosztos macska leskelődik. Hamisítatlan vidéki idill, ami pillanatok alatt arra késztet, hogy leülj, és csak élvezd azt, ami körülölel.
Tűnhet olybá, mintha csak valaki összehordott volna sok-sok, mások által kidobott tárgyat a kertbe. Látszólag nincsen benne semmi tudatos tervezés. Mégis olyan kellemes az összhang, lehet benne érezni az időt, az egykor élt emberek keze nyomát. Itt mindenki talál olyat, amiben felrémlik a gyerekkor édes emléke, sőt, a garázsvásár kincseiből akár válogathat is magának valami otthagyhatatlant.
A kertem tündéri, kopottas, autentikus, de élettel teli,- huppan mellénk a Tündérkert megálmodója, Hatvani Mária - 10 éve alakítom a kertemet. Az első gondolatom egy álom volt: a konyhaablakból lássak egy kis kerti tavat és egy kemencét. Láttam lelki szemeim előtt, így meg is tudtam valósítani. Látjátok, olyan megnyugtató ez a látvány!
Ebbe a nagy kertbe először egy termelői piacot képzeltem el. A káptalantóti Liliomkert adta az ötletet. Ott az akácosban létesített piac annyira elvarázsolt a mesebeli hangulatával! Meg is valósítottam, nagyon szerették az emberek, mert nem csak helyi termékekhez jutottak hozzá, de tetszett nekik a sok régiség. Nekem ez is a szenvedélyem, összegyűjteni azt, ami régi, megmenteni azt, ami használható. Nálam itt napi használatban vannak, ami pedig már csak dekorációnak alkalmas, annak találok helyet a kertben. A virágok közt új életre kelnek, jó gyönyörködni bennük, szeretem megmutatni, hogy ami régi, az nem biztos, hogy kidobandó, sőt!
Másfél évig működött a piac, aztán változott a világ, és a kert attól fogva falusi vendégasztal keretében rendezvényeknek adott otthont. Úgy alakítottam ki, hogy kisebb esküvőt, keresztelőt, családi eseményt meg lehessen itt tartani, minden feltétel adott hozzá. Sütöttem-főztem, de valami még hiányzott, mindig volt még valami hiányérzet bennem.
Olykor a hiányérzet, vagy az, hogy keresünk valamit, mutatja meg nekünk az utunkat. Marikához ma már hetente többször érkeznek a vendégek az ország minden szegletéből, a határon túlról, sőt, akár sok ezer kilométerről is. Az internetnek hála a kisteleki kemencés kenyér híre eljutott már Kanadába, az Egyesült Államokba, és nem egy olyan látogató akadt az évek során, aki látva a képeket, eleve úgy tervezte a nyári utazását, hogy egy vagy két napot feltétlenül Kisteleken töltsön, hogy ne csak megkóstolja, hanem el is sajátítsa a kelt tészták készítésének titkait. Hogyan született meg benned a kenyérsütés iránti szenvedély, honnan sajátítottad el?
Hiába volt már itt majdnem minden, amit megálmodtam, nem volt teljes, éreztem, hogy valami hiányzik. 10 évvel ezelőtt Piri néni a szomszéd faluból megmutatta nekem a kemencében való kenyérsütés mikéntjét. Akkor dobbant meg a szívem: ez az, ez kell még nekem! Megtanultam tőle minden fortélyt, amit az alföldi kenyérsütésről tudni kell. Az igazi, autentikus kenyérsütést, ahogyan azt dédnagyanyáink, nagyanyáink csinálták. Fateknőben, kézzel dagasztva. Szőlővesszővel, tiszta gallyal tüzelve, hőmérő nélkül. Kitapasztaltam, milyen liszttel, hogyan lehet a legjobb kenyereket sütni, hogyan lehet a kaparékból formált kenyérlángossal megvizsgálni, megfelelő-e a hőmérséklet. Sokan jöttek hozzám kenyérérét, péksüteményért, de még többen kérdezték, hogyan kell ezt csinálni?
Itt jött a felismerés, hogy ez lehet az én utam, megmutatni, megtanítani a sütést másoknak. Mert ma már ezt nem tudjuk a felmenőinktől elsajátítani, de a vágy sokakban ébred fel a jó kenyér iránt. Jó pár éve tartok most már kenyérsütő és kelttészta-sütő foglalkozásokat az érdeklődőknek. Évente háromszor kenyérünnepet is szervezek, amikor még inkább feldíszítem a kertet, együtt sütünk, együtt étkezünk. Azt mondja mindenki, hogy az itt töltött idő, az illatok, az ízek, a hangulat visszarepíti a gyerekkorába. Amikor a 3 éves gyerek azt mondja, hogy ez a valódi jó kenyér, az a legszebb elismerés!
Ezen a napon én is beálltam a kenyérsütők közé, hogy majd egy saját magam készítette kenyérkével térjek haza. Hatalmas fateknőbe szitáltuk a langyos lisztet, régi szőrszitán, hogy megtöltsük levegővel és a benne lévő párarögöket összetörjük. Finom érzés volt a kézmeleg lisztet simogatni. Belekevertük az éledő kovászt, langymeleg vízzel gyúrtuk össze, szőttessel takargatva hagytuk pihenni. Míg a liszt meg a víz ismerkedett, addig mi is egymással. Aztán dagasztottuk, sós vízzel gyúrtuk, újra pihentettük. Beledagasztottuk vágyainkat, kéréseinket. Olyan különös lelkiállapotba kerültünk, amiben nem volt helye másnak, a jelenben voltunk teljesen. Ez azt is jelentette, hogy nem fotózott, nem videózott senki sem, a telefonok elnémultak. Csak a tésztával, a nyers kenyérrel voltunk valami édes szimbiózisban, egy bimbózó, különleges kapcsolat szárba szökkenésén.
Aztán kiszakítottuk, szakajtóba gömbölygettük, kicsikét megszeretgettük, bőrünk tapintotta, hogy jó-e, majd Marika bevetette a kemencébe mindegyikünk kenyerét. Míg a hat cipó megszületett a kemence forróságában, addig egy fenséges csülök-ebéd közben tudtuk meg a sütés egyéb titkait. Majd’ egy óra elteltével izgatottan, reszkető szívvel álltuk körbe a forró kemencét, fogókesztyűvel várva, hogy kinek, mi sül ki? Leveregettük a hamut a kenyérről, és a deszkapolcon szusszantak addig, míg elindultak az ország különböző szegleteibe.
Miért fontos kenyeret sütni? Miért kell kapcsolódni a kenyérhez, a hagyományokhoz? Mit adnak nekünk az őselemek, a víz, a levegő, a tűz? Mit jelent a kéz érintése? Hogyan egyesül a múlt bölcsessége a kenyérben? Csupa olyan kérdés, amelyekre a választ a kisteleki Tünderkert kemencéje mellett megtaláljuk, miközben egy kicsit újraéljük azt, amit nagyszüleink, dédszüleink meséiből ismerünk, visszarepülünk a gyerekkorba. A frissen sült kenyér illat és íze pedig erre még rátesz egy nagy péklapáttal.
Fotó: Halmos Monika @rozsakunyho
Virágvarázsló Martonvásáron
Inkaliliom és préritárnics Brunszvik és Beethoven városában
