A kenderike – vagy ahogyan a népnyelvben nevezik: a kenderice – a verébnél némileg kisebb, karmazsinpiros fejbúbbal rendelkező, hamuszürke, sárgás és fahéjbarna árnyalatokban pompázó madarunk.
A múlt században csodás éneke miatt gyakori lakója volt a kedvtelésből tartott kalitkáknak, de a lelkes madármegfigyelők szabadon szárnyaló csapataikban is gyönyörködhettek – gyakran zöldikék, sármányok és tengelicék népes táborába vegyülve figyelhették meg.
A kenderike fészke alacsonyan: a vadrózsa-, a boróka-, a galagonyabokor és a lucfenyő vagy a szőlőtőkék ágai között található meg, és a tojó fáradságos munkájának köszönhető. Ugyanis mialatt a leendő kenderike anyuka száraz növényi szálakból, háncsdarabokból, gyökerekből és mohából a fészek építésén fáradozik, a hím csak ül egy magas ponton, és énekel, így őrizve a territóriumát.
A tojó az 5-6 tojáson is egyedül kotlik, és kedvező feltételek mellett évente akár három fészekaljat is felnevel. A fiókákat közösen nevelik, és a szülők gondosan ügyelnek arra, hogy a fiókáknak adott magvakat csőrükben előzetesen fellágyítsák.
Megfigyelték azt is, hogy
az egymás közelében fészkelő kenderikék a legnagyobb békében élnek egymás mellett, sőt: a hímek sokszor közös kirándulásokat is tesznek, és együtt énekelnek.
Jellemző a kenderikékre, hogy amikor a tojó éppen nem üli tojásait, párjával ide-oda repked, és a megfigyelések szerint a kettejük közötti elköteleződés kiemelkedően szoros: „Hogy mennyire hűségesen szeretik egymást a hitvestársak, azt nem egy ízben szomorúan tapasztalhattam: mikor a hímet vagy tojót kilőttem a párból, a túlélő, fájdalmasan szólva sokáig röpködött még a közelben, s nem akart a helyről a nélkül távozni, hogy hűséges élettársát magával ne vigye. Ép ily odaadóan ragaszkodnak tojásaikhoz és fiókáikhoz, s közelükben könnyen megfoghatók” – olvashatjuk a megfigyelések leírásaiban.
A régmúlt történeteit olvasva azt is megtudhatjuk róluk, hogy a fiatalon fogságba esett hímek más madarak énekét is könnyen elsajátítják, de sokszor kellemetlen hangokat is megtanulnak, így az énekük miatt kenderikéket tartóknak vigyázniuk kellett arra, hogy mit hall a madár, ellenkező esetben énekük hamar elromolhatott. Brehm történeteiben olvashatunk olyan kenderikéről, aki a pinty és csíz énekét tökéletesen elsajátította, és Naumann is feljegyzett olyan egyedeket, akik pacsirták, tengelicek és fülemülék énekét tanulták meg.
De nem éneke miatt szeretjük igazán, hanem magfogyasztásával hozott haszna miatt:
a kenderike ugyanis főleg dudva- és gyommagvakon él.
Kedvencei a vadparéj, a laboda és a libatop, amelyeket reggeltől estig látogat, egészen addig, amíg teljesen meg nem tisztítja magjaitól. És bár el-elfogyaszt valamennyi hasznos magot is, kétségtelen, hogy igen aktív és eredményes gyomgyérítő hírében áll.
Érdemes megjegyeznünk azt is, hogy a kenderike kiváltképp kedveli a pitypangot, ezért tavasszal mindig érdemes elhalasztanunk a fűnyírást, és hagynunk még pár napig, hogy a közelünkben élő madársereg vígan lakmározhasson belőle.
A kenderike (Carduelis cannabina) 1901 óta védett hazánkban, természetvédelmi értéke 25 000 forint.
Nyitókép: 123RF
