A húsvét előtti hetekben sokan a mai napig gyűjtögetik a vöröshagyma héját, mások jó előre megveszik a tojásfestéket, előkészítik az írókát, vagy épp virágokat préselnek a tojásdíszítéshez. Vannak azonban, akik számára a tojásfestés több, mint évi 5-6 tojás kipingálása. Népi iparművészek alkotásaiból rendszeresen nyílik kiállítás, ahol több száz, művészi igényességgel elkészített tojást csodálhatunk meg.
Kis tojásfestés-történelem
A tojás mind formája, mind pedig új élettel kecsegtető funkciója miatt évezredek óta különleges szerepet tölt be a természeti népek és a fejlettebb civilizációk kultúrájában. Dél-Afrikában 60 000 éves festett tojás került elő, de az ókori Perzsiából, vagy épp Karthágóból is vannak a tojásdíszítés tényére utaló bizonyítékok. Már a kereszténység előtti tojásdíszítő hagyomány is feltételezhetően a tavaszi nap-éj egyenlőség ünnepléséhez kötődött, nem meglepő hát, hogy az időben és szimbolikában ugyancsak ide illő húsvéti ünnepkörbe épült be a keresztény kultúra elterjedésével. Közép-Európa kiemelt szerepet tölt be a tojásfestés történetében, azon belül is Magyarország kifejezetten bővelkedik a különleges technikákban, gyönyörű mintakincsben. A természetes színezőanyagokkal festett többszínű tojásokon ősi szimbólumokat, rontásűző mintákat, vallási és pogány – ám egyaránt az újjászületés ígéretét magában hordozó – jelképeket csodálhatunk meg idehaza.
Mit adott a modern kor a tojásfestésnek, és mit veszítettünk?
Én általában a népi mintákból indulok ki, s bár változtatom, a saját ízlésemre formálom őket, az ősi szimbólumokat szívesen használom. Összességében örülök neki, hogy a somogyi pávástól kezdve a gömöri tyúkláb díszítésen át a gyimesi kecskekörmös tojásig szabadon válogathatok, mi díszítse a piros tojást. A technikák és a színek terén is szabad kezet ad a mai világ, de vajon csak nyertünk ezzel a szabadsággal, vagy irigykedhetünk is egy kicsit azokra az asszonyokra, akiknek egész életét meghatározta a saját falujuk mintakincse?
Hagyományosan az asszonyok csak és kizárólag nagypénteken festettek tojást, azaz mindössze évi egy nap állt a rendelkezésükre, hogy tojásfestő technikájukat fejlesszék. Ráadásul a kifújt tojás sem volt divat. Annak idején nem halmozódtak évről évre a hímes tojások, mert amit kidíszítettek, azt el is fogyasztották az ünnepek alatt. Ez a felfogás nagyobb segítség volt az ünnep és az élet megértéséhez is.
Engem a homokmandalát készítő tibeti szerzetesek munkájára emlékeztet ez: ők a szertartás keretében megsemmisítik a korábban hihetetlen precízséggel kreált homokképeket. Azt hiszem, a keresztény kultúrában is hasonló okokból nem őrizgették a hímestojást. Az anyagi világ nem állandó, és ezt talán könnyebb a mindennapi életünkben elfogadni, ha az a természetes, hogy annak rendje és módja szerint feltörjük és elfogyasztjuk az olyan nagy gonddal elkészített tojást.
Megőrzött tojáshagyomány
A XX. század vívmánya, hogy a múltat konzerválni akarjuk. Persze ez nem meglepő, hiszen a korábbi, évszázadokig lassan hömpölygő, alig-alig változó szokások egyszer csak felgyorsultak, eltűnni látszottak. Az élő hagyományok múzeumba kerültek, kimerevítve a múlt egy szeletét.
A Néptanítók Lapja már 1903-ban országos tojásgyűjtést szervezett. Abban az évben 971 tojást küldtek az ország minden szegletéből. A gyűjtemény 1905-re 1865 tojást tartalmazott. Külön érdekes, hogy az akkor összegyűjtött hímes tojások jelentős részét a mai napig megtekinthetjük a Néprajzi Múzeumban, ez a hatalmas anyag lehetőséget teremtett rá, hogy az elmúlt évtizedek kézművesei az összes tájegység mintakincsét, technikáit megismerhessék, hiszen korábban – és ez nemcsak a tojásdíszítésre, hanem a népművészet minden más ágára is vonatkozott – mindenki csak a szűkebb pátriája hagyományát követte.
Tudjuk vajon, mekkora kincs ez?
„A szellemi kulturális örökség alapvetően szóban, tudásban, képességekben, szokásokban létező, és az élő közösségekhez kapcsolható kulturális gyakorlat. Ez a nemzedékről nemzedékre hagyományozódó szellemi kulturális örökség, amelyet a közösségek állandóan újrateremtenek, közös identitást és folytonosság érzést nyújt számukra” – írja bemutatkozószövegében a Szellemi Kulturális Örökség igazgatósága. Az UNESCO több mint 75 éve dolgozik azon, hogy immár 195 ország tudományos, kulturális és nevelésügyi értékeit kiemeljék, támogassák, életben tartsák, ennek a törekvésnek a része a szellemi kulturális örökségvédelem is. Magyarország részéről eddig a matyó hímzés és a mohácsi busójárás szerepeltek az előkelő és elejétől végéig izgalmas listán, ám hosszú és minden részletre kiterjedő vizsgálat után a tojásírás is a jegyzékre került.
Mit ad hozzá a hagyományhoz a jegyzékbevétel? Leginkább azt, hogy ezáltal komoly szakmai kontroll tartja fenn a minőséget. Ugyanakkor nem feledhetjük, a hagyomány éltetése továbbra is nyitott kell, hogy maradjon mindenki számára, hiszen ez jelenti az újrateremtést. Az értékőrzés és az éltetés tehát kéz a kézben haladhatnak. A szellemi örökségvédelem alapja éppen az, ami régen is működtette a népművészet minden ágat, így a tojásírást is. Mindenki csinálta, mindenki részt vett benne, éppen ezért tudtak kiemelkedni a „specialisták”, akiktől akár a rokonok, ismerősök rendeltek is termékeket, mert átlag feletti minőségben tudták elkészíteni azokat. Megéri beszerezni egy írókát – kiccét, giczát, kesicét, ki hogy ismeri – mert a legmaszatosabb, megfolyt viaszú, ügyetlennek tűnő tojások is gyönyörűen mutatnak, miután befogta őket valamelyik természetes színezőanyag. Ráadásul a tojásdíszítés felér egy igazi meditációval, nemcsak az elkészült hímes tojás, hanem a készítés folyamata is segít, hogy meghitt, bensőséges legyen az ünnep.
Egy videóval mi is készültünk, hogy könnyebben menjen a munka:
Ebben a cikkben gyűjtöttünk néhány természetes alapanyagot a hagymahéjon túl, amivel ti is megpróbálhatjátok befesteni a tojást, ebben a cikkben pedig további, tojásos-természetes húsvéti dekorációkat mutattunk!
„Semmi baj!” – Húsvéti történet Székelyföldről
Részlet Gáll Tímea Kölcsönkért kovász című könyvéből
