A hóesésnek az egyik mellékhatása: a hólapátolás. Jól emlékszem arra a télre, amikor karácsony másnapján az ajtót nem tudtuk kinyitni, úgy befútta a hó, majdnem embermagasságú hókupac magasodott előttünk. Először azzal kellett megbirkózni, aztán pedig szép komótosan elkezdeni kiásni a járdát a kapuig. Onnan végig a kerítés mellett. Jó, ha ebédidőig végzett vele az ember. A kutyák önfeledt boldogsággal élvezték a különös jelenséget, bundájukban jeges szőrcsomók csüngtek, Gázoltak a friss hóban, falták és nyalták, hemperegtek a földöntúli boldogságban. A jégvirágos ablakon át kinézni, maga volt az álom! !
Az autóban is mindig volt velem lapát, mert sosem lehetett tudni, télidőn mikor kell egy árokba csúszott autón segíteni. Persze akadtak mókás pillantok is, amikor az utcán parkoló autót fél órán át tisztogatta a gazdája, és amikor a rendszámhoz ért, akkor szembesült vele, hogy bizony ez alatt a hókupac alatt nem az ő autója bújt el, hanem a kedves szemben lakóé.
1987-ben, azon az emlékezetes télen sosem látott hóvihar zúdult az országra január 10-én. Heves sarki széllökésekkel érkezett az égi áldás, és több méteres hótorlaszok alakultak ki. Rövid idő alatt 40 cm-es hó borította be az egész országot, amire senki nem volt felkészülve. Leállt a közlekedés, gondok voltak az ellátásban, bezártak az intézmények. Az emberek otthon maradtak, közösen takarították a havat, ahol érték. Az utcánkban közösségi élménnyé vált a hóeltakarítás, a lakók lapátoltak, próbálták elhelyezni valahol a havat, ami útban volt. A gyerekek élvezték, csúszkáltak, szánkóztak, hócsatáztak, aztán együtt teázott mindenki, olyanok is, akik amúgy csak köszönésből ismerték egymást.
Emlékszem, nem járt a villamos, gyalog mentem az Üllői útról a Villányi útra, a Szabadság hídon azt hittem, letörik az orrom, annyira fáztam. A buszok megdermedt gázolaját disznópörzsölővel melegítették, elég bizarr látványt nyújtott. Volt, ahol elakadt a busz, és az utasok próbálták kitolni a hótorlaszból a járművet. Településeket zárt el a hó és a hideg a világtól, az a január tényleg tél volt a javából.
Emlékeinkben legtöbbször azonban a havas telek valami nosztalgikus, szép fehér emlékként élnek. Lovas szánon robogva keresztapámmal az alföldi pusztában, vastag szőrbe burkolózva. Ma is itt érzem a bunda állati illatát, füleimben a lovak prüszkölése. Apám kalapja, ami hengerbucskázva inalt tova, ő meg nem engedhette el a kezem, mert elvitt volna a szél engem is. Szemem, szám megtelt hóval, lépni is alig bírtam, de valahogyan mégis hazakeveredtünk az óvodából, a kalappal és velem együtt.
A havas börzsönyi kirándulások, hógolyózva és hóban hemperegve, a turistaház cserépkályháján szárított vizes zoknikkal, mert bizony egy idő után minden cipő és csizmácska átnedvesedett. A tél a Bakonyban, amikor egy idő után olyan mély hóba süppedtünk, hogy nem bírtunk tovább menni. Szikrázott a napfény a fehér havon, kacagott a fénysugár, ropogott a combközépig érő hó, és fel kellett adni, mert az aprónép majdnem eltűnt benne.
Télre gondolva mindig megjelenik Fekete István. Ha nincs is hó, akkor is előbújik a késztetés, hogy a szürke csöndet bebugyoláljam a Téli berekbe. Vagy a Karácsonyi látogatókba. Vagy csak egy-egy téli novellába. Nála szebben, nála nagyobb szemérmes szeretettel és tisztelettel kevesen írnak a természetről. Olyan húrokat pendítenek meg az olvasó szívében, amelyekről talán nem is tudtad, hogy léteznek. Szemed előtt a méteres hó, érzed a ropogását a csizmád alatt. Látod a lopakodó rókát, a suhanó őzeket, orrodban a sülő hal meg a kolbász illata. Ha felnézel a könyvből, átölel a csendje jó darabig. Ha nincs hó, ha szeretnéd átélni a januárt, vedd elő újra, és merülj el a Téli berekben.
„Az idő most már nem gondolkodott. Szakadt a hó! Szakadt, de ez nem okozott akkora lármát sem, mint amikor a feketerigó végigszalad eső után az avaron. Dőlt a hó, de ez a nesz csak annyi volt, mintha pókhálóval simogatta volna a szél a náderdőket; de szél nem volt, így talán csak az álmos alkony kóválygott a fehér világban, és félig alva húzogatta ide-oda az idő súlytalan igáját. A láthatár becsukta szemét, a távoli zajok régen elfulladtak, mielőtt ideértek volna, és az élet közös, nagy szíve lehet, hogy vert valahol, de ezt észlelni nem lehetett. Lehet, hogy valahol vonat robogott, a vas és a fa kíméletlen zörgésében őrölve önmagát, lehet, hogy ijedt motorok benzingőzt hörögtek kétes utakon, amelyek az előbb még biztonságosak és kemények voltak, de most tétovák lettek egyszerre, és bizonytalanul keresték a másnapot, sőt az is lehetséges, hogy emberek jöttek-mentek, szerettek és veszekedtek az emberek mesterséges világában, de a berek minderről nem tudott, puhán takarózott, kizárt minden zajt, lármát, tülekedést, flancot, hazugságot, és önmagába zárkózva olyan távoli lett mindentől, mint a rejtett, kedves gondolat. A kis ház is megfehéredett, összehúzódott, becsukta ablakszemét, mintha helyet kérne a nagy dunyha alatt, amelynek puha, fehér pehelytömését most szitálja a tél vastagon és bőkezűen. Az idő is megállt, mintha nem is lenne érdemes továbbmennie; nem hozott sötétséget, mert a hó világított, mintha magasságok örök napsugarait raktározta volna el mulandó valóságában, és nem törődött a lámpa szelíd fényével, amikor az tapogatózva kisárgult az ablakon”
Vagy látogass el Budapesten a Várkert Bazárba, ahol a Glorietthez vezető rámpán ingyenes szabadtéri tárlat idézi meg az 1970-80-as évek telét, a téli ünnepeket „Legyen ünnep a földön! – Retró teleink világa” címmel. A Várkapitányság és a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum közös tárlata plakátokon és fotókon eleveníti fel azt az időt, amikor derűs világi tartalommal töltötték meg a vallási tradíciókkal teli téli ünnepkört. A kiállítás március 1-ig látogatható, addigra pedig a télnek is vége szakad, akár hófehéren, akár hó nélkül.
Fotó: Halmos Monika @rozsakunyho
7 illóolaj, ami segít megteremteni a testi-lelki egyensúlyt
Hogyan használjuk őket
