Ahogy a nappalok rövidülnek és a levegő hűvösre vált, a természet csendes átalakulásba kezd. A levelek barna, borostyán, arany, sárga és mélyvörös árnyalatokban játszanak, majd lehullanak, szelíden földet érve. Az ősz – minden szépségével együtt – nemcsak a tájat változtatja meg, hanem lehetőséget is kínál nekünk arra, hogy megálljunk, elcsendesedjünk, és visszataláljunk önmagunkhoz.
Van valami mélyen megnyugtató az őszben. Talán az, ahogy a fény átszűrődik az ágakon, egy csendes erdei úton. A nyugalom, ami lassan elterül a természeten.
Egy olyan kultúrában, amely a folyamatos teljesítést, és a pénzt hajszolja, az ősz arra ösztönöz, hogy egyszerűen csak legyünk. A természet nem harcol a változás ellen. A fák nem kapaszkodnak a leveleikbe - félelemből, kiszolgáltatottságból vagy büszkeségből.
Ez a természetes ritmus erőteljes metafora lehet a saját életünkre is – különösen, ha a mentális egészségünkről van szó. Oly gyakran cipeljük magunkkal a stresszt, a neheztelést, a feldolgozatlan fájdalmakat, a bosszút. Nem adunk magunknak teret – vagy engedélyt – arra, hogy lassítsunk, elengedjünk, megbocsássunk.
Pedig a gyógyulás ritkán zajlik rohanva, és a megbocsátás is a csendes pillanatokban történik.
Mi fontos és mi nem fontos?
Ez az évszak az elmélyülés ideje, amikor feltehetjük magunknak azt a sok kérdést, amit elodáztunk: mi fontos és mi nem fontos az életben? Milyen sérelmeket, fájdalmakat tartok még mindig magamban, amelyek megkeserítik a hétköznapjaimat? Mit és hogyan kell elengednem, hogy békére leljek? Hogyan bocsássam meg az ellenem elkövetett emberi minősíthetetlenségeket?
Az élet rohanásában könnyű elveszni a teendők, elvárások és felszínes célok között. Könnyű pénzzel megvásárolható dolgokban mérni a szeretetet, és minden egyensúlyt bevétel-kiadás viszonylatban kezelni. Könnyű az emberi kapcsolatainkat a jó vagy rossz befektetés szintjére degradálni, és könnyű lenézni azt, akinek nem ez a fontos. Könnyű rettegni attól, hogy elveszítjük, amit összeszedtünk. Könnyű gyanakodni azokra, akik önzetlenül mellettünk állnak, és könnyű félni az érdekemberek sokaságától. Könnyű még több pénzre, és még jobb befektetésekre vágyni. Könnyű látszólagos szeretetet vásárolni, és tiszteletet remélni. Könnyű nem észrevenni az anyagi javakban nem kifejezhető békét, nyugalmat, biztonságot. Könnyű mindenkit kiszolgáltatottá tenni. Könnyű elhinni a saját fontosságunkat, és könnyű a mártiromság csapdájába esni.
De amikor lelassulunk – ahogy ősszel a természet is teszi – egyre tisztábban látszik: nem a státus, a vagyon, a kiszolgáltatottság, a gyanakvás, az önzés, a büntetés, az önmagunk áldozattá tevése, a külső megítélésünk, mások befeketítése, a felhalmozott javaink vagy a tökéletesség illúziója számít. Valójában ezek mind-mind ártanak nekünk. Hiszen csak és kizárólag rólunk szólnak, bennünket minősítenek. További szerepjátékokba hajszolnak, újabb és újabb konfliktusokba sodornak bennünket. Nem szólnak viszont a másokkal való harmonikus kapcsolódásunkról, a belső békéről, és az őszinte pillanatokról. A világot végső soron - egyedül - előremozdító szeretetről.
Szeretni azokat, akik körülöttünk vannak
Fontos az, hogy tudjunk szeretni. Hogy merjünk megbocsátani, ne cipeljük feleslegesen a múlt sérelmeit. Hogy hálásak legyünk azért, amink van, még ha az egyszerű is. Hogy esélyt adjunk magunknak a továbblépésre – anélkül, hogy a múlt terheit cipelnénk. Nem a felejtésről vagy a sérelmek igazolásáról van szó, hanem a szív tehermentesítéséről és a háláról. Az ősz a hála gyakorlására is lehetőséget ad. A színek kavalkádja, a tűzifa illata, egy közösen elfogyasztott meleg étel – mind emlékeztethetnek az élet egyszerű, tápláló örömeire. Amikor hálát gyakorolunk – különösen a nehezebb időszakokban –más megvilágításba helyezzük a valóságot. A hála nem tagadja a fájdalmat, inkább azt mondja: még itt is van szépség, még most is van valami jó. Meglágyít bennünket. Türelmesebbé, nagylelkűbbé, nyitottabbá tesz a szeretetre.
Túl gyakran rohanunk végig a napjainkon anélkül, hogy igazán észrevennénk azokat, akiket szeretünk. Az ősz szelíd emlékeztető arra, hogy tartsuk őket közel, ne áldozzuk fel az emberi kapcsolatainkat a pénz oltárán. A lelassulás lehetőséget ad arra, hogy ténylegesen jelen legyünk – hogy ne csak együtt legyünk másokkal, hanem figyelve rájuk, valóban kapcsolódjunk hozzájuk. Hogy segítsünk, és el tudjuk fogadni a segítséget. Az élet gyorsan múlik, és az emberek jönnek-mennek. Ne várjunk addig, amíg már késő, hogy kimondjuk, mit jelent nekünk valaki mindennapos jelenléte.
Bocsássunk meg gyengéden, szeressünk bátran, és adjunk gyakran hálát. Járjuk végig ezt az évszakot nem sietséggel, hanem nyitott szemmel, telített szívvel és mély kapcsolódással – önmagunkhoz, másokhoz, és a csodálatosan változó világhoz, amely körülvesz bennünket.
Végső soron ne csak túléljünk, hanem éljünk.
A többi? Csak díszlet.
Ép testben ép lélek
Az élet hosszúsága és minősége nem egy mágikus elixírben rejlik. Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a körülmények, a genetika vagy az egészségügyi ellátás hiányosságai a felelősek a betegségekért, miközben számtalan kutatás azt bizonyítja, hogy egészségünk megőrzésének meghatározó része az életmódunkban rejlik. A mozgásszegény életre visszavezethető elhalálozások száma Magyarországon is komoly problémát jelent. A jó hír azonban az, hogy a változás a mi kezünkben van!
