A dédnagyapám Farkas Lázár a Székelyföldön élt, a huszadik században. Egy olyan faluban, ami a század elején sem számlált 200-nál több lelket. A rendtartó faluban a közösség tudta a dolgát. Otthont teremtettek, oltalmazták és tanították a gyermekeiket, ápolták a hagyományaikat és gazdálkodtak. Konokságból sem volt hiány, de ez leginkább a helytállásra korlátozódott. A dédnagyapám nem volt hangos ember. Túlélt két világháborút, egy kollektivizálást. Nem beszélt sokat elvekről, és tisztességben öregedett meg. Családi történeteinkből kiviláglik, hogy voltak dolgok, amelyekben nem alkudott. Az egyik ilyen az étel volt. Nem ette meg azt, ami nem a környéken termett. Egyszerűen így volt számára természetes.
Ami a földből jött, annak ismerős volt a neve, és volt ideje
Tudni lehetett, mikor vetették, mikor aratták, ki gondozta. A tej nem „termék” volt, hanem reggeli és esti dolog és esemény. Egy mozdulatsor, az istálló szaga, a fejés csendes sercegése. Az íze attól függött, mit legelt a tehén, mennyire volt meleg az előző nap, mennyi eső esett a héten. A háztáji gazdálkodás nem választás kérdése volt, hanem az élet rendje. A kert, az állatok, a kamra mind ugyanannak a rendszernek a részei voltak. Az étel nem „megérkezett”, hanem létrejött. És ebben a folyamatban ott volt az ember keze, figyelme, felelőssége és a hitük szerinti Jóisten gondviselése is. A gyerekek ebbe a világba születtek bele. Nem kellett elmagyarázni nekik, honnan jön a tej, mert látták. Tudták, hogy a tojás nem a dobozban keletkezik, a kenyér nem magától lesz, a tej nem egy ismeretlen gyárból bukkan elő. A tehén nem volt lila, még viccből sem. Része volt a mindennapoknak, akárcsak az évszakok váltakozása.
Ma már ez a tudás nem magától értetődő
Sok gyerek számára az étel ott kezdődik, ahol a csomagolás véget ér. A tej egy polcon álló doboz, a zöldség fóliába csomagolva érkezik, az ízek pedig egyre inkább hasonlítanak egymásra. A világ kinyílt, az ellátási láncok hosszúak lettek, az eredet elmosódott. Közben furcsa ellentmondás alakult ki: soha nem volt még ekkora választék, és talán soha nem voltunk ennyire bizonytalanok. Az alapanyagok terén ma már nincsenek igazán biztos pontok. Változnak a források, az ígéretek, a minőségek. Egyre nehezebb megmondani, miben lehet igazán megbízni.
És ilyenkor – talán ösztönösen – visszanyúlunk ahhoz, ami ismerős. A helyihez. A hazaihoz. A helyi és a hazai termékek fogyasztása nem csupán gazdasági vagy környezeti kérdés. Érzelmi is. Bizalomról is szól, arról az érzésről, hogy amit választunk, az nem idegen. Hogy van benne folytonosság, tapasztalat, felelősség. Hogy nem tűnik el egyik napról a másikra. Ha közelebbről jön az alapanyag, kevesebbet utazik. Ha ismerjük a forrást, jobban vigyázunk rá. Ha értjük a folyamatot, felelősebben döntünk. A minőség és a fenntarthatóság itt nem egymás alternatívái, hanem egymást erősítik.
Dédnagyapám nem nevezte ezt fenntarthatóságnak. Egyszerűen így működött az élet. Amit megtermeltek, azt megbecsülték. Amit elfogyasztottak, annak értéke volt. Nem pazaroltak, nem halmoztak, nem szemeteltek. Nem gondolkodtak globális láncokban vagy márkákban. De tudták, hogy mi a jó, mi a megbízható. Ezt a tudást, ezt a bizalmat irigyelem tőlük. Ha minden változás mellett ez ma is érvényes lehetne, könnyebb lenne az élet. Sajnos ma már az az új “normális”, hogy amikor egy forgalmazó visszahív egy terméket, mert kiderül róla, hogy jobb esetben nem egészséges, rossz esetben kifejezetten ártalmas, akkor mindannyian leellenőrizzük, hogy vajon nincs-e a háztartásunkban belőle.
Ami ma tilos, holnap ajánlott
Kevés olyan termék maradt, amiben száz százalékosan meg lehet bízni. Nemcsak a világ lett gyorsabb, hanem a vélemények is. Ami egy időben alapigazság volt, az pár év múlva kérdőjellé válik, aztán hirtelen megint visszatér, csak más köntösben. Az étkezés területén érezzük ezt a leginkább. Volt idő, amikor napi egy tojás normálisnak számított. Aztán jött egy korszak, amikor a tojás lett a bűnbak, majd hirtelen újra felfedeztük. A kenyérrel ugyanez történt. Egyél több teljes kiőrlésűt - mondták. Aztán ne egyél, mert nem mindenkinek jó. A zsírok hol ellenségek, hol barátok. A cukor egyszer csak mindenért felelős lett. A lista hosszú, és folyamatosan változik. Ember legyen a talpán, aki el tud igazodni. És ez talán a legnehezebb, hogy kinek higyjünk? Mert irányok jönnek-mennek. Új kutatások, új trendek, új megközelítések váltják egymást, és közben a mindennapi ember ott áll a konyhában, és próbál eligazodni. Mit szabad? Mit nem? Mi az, ami most még jó, de jövőre már kerülendő lesz? Ez az állandó változás fárasztó. Elveszi az étkezés természetességét, és gyakran szorongást hoz a helyére. Mintha minden falat döntés lenne, mintha mindig választanunk kellene.
Dédnagyapám idejében ezek evidenciák voltak. Az étel alapanyaga ismert volt, ahogy a tápértéke is. Tudták mennyi húst egészséges enni, és mennyi tejtermék szükséges. Generációkon keresztül, évszázadokon át az asztalra kerülő dolgok ismerősek voltak, a saját munkájuk gyümölcsei.
Egy aprócska biztonság
Ezért örül az ember, ha helyi termelők piacára talál. A zsúfolt kínálatban nekem ez mindig egy biztos kapaszkodó. Nem kell mindig távoli, új, trendi. A magyar gazda termékei ott voltak akkor is, amikor még nem beszéltünk irányzatokról, és ott vannak most is, amikor minden kaotikus. Része volt a gyerekkornak, a reggeleknek, az egyszerű ételeknek. És ez hálistennek nem változott. Csak meg kell keresni. Bár ma már nem a nagyszüleink fejik a teheneket, de azt legalább még mindig tudjuk, hogy ha magyar gazda magyar tejét vesszük, az megbízhatóan friss és biztosan egészséges lesz.
Válasszuk a helyi termékeket! Tartsuk fent azt a kis biztonságot, ami még megmaradt nekünk. Ha más nem a dédszüleink emléke végett. Amikor minden változik, különösen nagy érték az, ami marad. Ami ismerős és a miénk. És amiben csendesen és természetesen megbízhatunk a mindennapokban.
A palatáblától a mesterséges intelligenciáig
Beszélgetés Farkas Dénes nyugalmazott unitárius lelkész, esperessel – 84 év erdélyi emlékei karácsony és szilveszter között
