„Na jó, állj, itt azért még nem tartunk. Vagy mégis?” – Egy koronavírusos vásárlás margójára

Só és cukor mindig legyen otthon!

Ezt a mondatot sokszor hallottam nagyanyámtól, sőt anyukám kamrájában is mindig lapul néhány kiló az alapélelmiszerekből. Kezdő háziasszony koromban nem értettem, miért olyan fontos ez, és miért kapok állandóan egy-két zacskóval tőlük ajándékba, hiszen bármikor be tudok menni egy élelmiszerüzletbe, ha ilyesmire van szükségem.

Lehet, hogy hamarosan újra értelmet nyer ez a fajta bölcs gazdasszonyi hozzáállás?

Egész nap érkeztek a hírek: olaszországi helyzet, nálunk még nincs fertőzött, kétségkívül itt van már a vírus, ne pánikoljunk, de vegyük komolyan. Az emberek meg elkezdték felvásárolni a tartós élelmiszereket, üres polcokat fotóztak az egyik budaörsi nagyáruházban...

Kijövök a munkahelyemről, beülök a kocsiba, rögtön elkezdem mondani a gyerekeknek a legfontosabb tudnivalókat: alaposan kezet kell mosni, fertőtlenítőszert fogok rakni a kocsiba, nem kell pánikolni, egyenek sok gyümölcsöt és zöldséget, immunrendszert erősítünk ezerrel, de azért nincs semmi baj, minden rendben lesz.

A férjem csak legyint, mire elmesélem neki, hogy kitört a felvásárlási láz, viszik a lisztet a boltból, mint a cukrot. De a cukrot is viszik a sóval, ecettel, tésztával együtt. Erre ő csak ennyit mond: „mindenki megőrült?” Megkérem, hogy hazafelé mi is álljunk meg, beugranék egy-két dologért az egyik élelmiszerüzletbe. A parkolóban elkezdem figyelni, mi van a kosarakban: liszt, cukor, tej, konzerv... ez most komoly?

Betolok egy bevásárlókocsit, és bár kissé cikinek érzem, de azért a biztonság kedvéért bepakolok 1 kg lisztet, cukrot, sót én is. Veszek még néhány dolgot, majd beállok a sorba. Addigra veszem észre, hogy a látszólag kimért és

megfontolt vásárlótársak tízesével pakolják a lisztet, kartonszámra a tejet, tészta már alig van, a rizsből is megfogyatkoztak a készletek.

Filmek jutnak eszembe, amíg a sorban várakozom. Üres bevásárlóközpontokban fosztogató, pánikban lévő emberek, akik egymást félrelökve próbálnak élelmet szerezni, lehúzott redőnyök mögött zombik elől bujkáló családok, puskával őrködő asszonyok és férfiak, kitágult pupillával, végtelen életösztöntől vezérelve...

Aztán azon gondolkodom, hogy mi történik majd, ha holnap bejelentik, hogy nálunk is vannak fertőzöttek, és talán az egész települést karantén alá vonják. Lehet, hogy felelőtlenség csak ennyit vásárolni? Menjek vissza, hozzak még lisztet? Vajon meddig tartanak ki a készletek? Mi lesz az iskolával? Végülis eredetileg tanár vagyok, majd otthon tanulunk a gyerekekkel. A magyarral nem lesz gond, a matekhoz is konyítok egy kicsit. Mit fogok főzni? A kicsi mindent megeszik, a nagyobbik iszonyúan válogatós. Azért a kenyeret, kiflit megeszi, azt tudok sütni. Lehet, hogy kovászt is kellene csinálnom? A múltkori meghalt, de erre majd jobban figyelek. Az immunrendszerük erős, a múltkor is csak egy napig voltak lázasok. Veszek valami gyógyteát, de otthon is van egy csomó vitamin. Vajon hány napig fog tartani? Meg fogunk betegedni? Mi lesz az idős szüleimmel? Mi lesz a férjemmel? Pont annyi idős, mint amennyi az elhunytak átlagéletkora...

Na jó, állj, itt azért még nem tartunk. Vagy mégis?

Mint mindenkit, engem is időről időre elbizonytalanít a helyzet, pedig abszolút optimista embernek tartom magam, ráadásul nem vagyok pánikolós fajta. Ha belegondolunk, az emberiséget időről időre érték nehézségek, volt pestis, zajlottak véres háborúk, kegyetlenkedések, történtek, és történnek is tragédiák. Viszont minden körülmények között bíznunk kell benne, hogy ezt a helyzetet is át fogjuk vészelni. Annak ellenére, hogy mi nem egy filmben élünk, nem egy előre megírt történet részesei vagyunk, a forgatókönyv vége sincs még tisztázva, nem tudhatjuk, hogy dráma, fekete komédia vagy thriller kerekedik-e belőle. Amíg mindez kiderül, addig is embernek kell maradnunk. Gondolkodó, kreatív és gondoskodó embernek, és ezt kell megtanítanunk a gyerekeinknek is ebben a helyzetben. Ha pedig a biztonságérzetünk fenntartásához lisztre és cukorra van szükség, akkor meg kell tennünk a megfelelő lépéseket, de talán érdemes lenne mindannyiunknak egy kilóval kevesebbet venni, hogy a másiknak is jusson.