Mikor nem leszek magamnak csudabogár?

Egészség

Mikor nem leszek magamnak csudabogár?

Felnőttem egy rendszerben, ahol közöm sem volt a sporthoz, még távolról sem. Most itt állok a teremben, és nem is mások, csupán magam számára feldolgozhatatlan; hogy lett belőlem mindez?!

Kétség nem férhet hozzá: sportnemzet vagyunk. Hazánk a nyári olimpiai játékokon jóval többször szerepelt az első tíz legeredményesebb ország között (!), mint a top tízen kívül! Eléggé fantasztikus eredmény, és nem is kell a nagy valószínűséggel mindörökre utolérhetetlen 1952-es helsinki olimpiáig visszamenni az időben, amikor harmadikként végeztünk a nemzetek versenyében (összehasonlításként: 2016-ban Rióban a kínaiak örülhettek ilyen eredménynek, akik akkoriban közelítettek az 1,4 milliárdos népességhez, hogy mást ne mondjak). Még a közelebbi múltban, 1992-ben Barcelonában is az éremtáblázat hetedik helyén zártunk.

Fájdalom, hogy ehhez a csodálatos nemzeti sportteljesítményhez, a sportnemzeti léthez és tudathoz mi, szűkebb és tágabb családom, a tévé előtti szurkoláson kívül a világon semmivel sem járultunk hozzá. Egyik unokatestvérem próbálkozott a sakkal, nem túl nagy sikerrel, de ez volt a legtöbb. Egy labdaszedő nem sok, annyi sem volt köztünk.

Szóval én már beleszülettem egy hagyományosan nem mozgó családba, és ezt a hagyományt nemhogy továbbvittem, de még komolyabban is vettem a feladatot: a magam részéről a sportműsorok nézését is kerültem.

Ha már mi nem mozgunk, akkor ne is nézzük azt, hogy mások mozognak! Micsoda perverzió, de tényleg!

Eleve elég furcsa dolog a sport, pazarolják az időt és az energiát, s mire – lesz abból egy jó körömpörkölt vagy bármi hasznos, épül ház az erőfeszítésekből? Mindehhez még jól láthatóan szenvednek is szegények...szóval kukkolni ilyesmit, az végképp egy furcsa, érthetetlen elfoglaltságnak tűnt nekem.

Az sem utolsó, hogy én egészen jól voltam mozgás nélkül, boldog, önfeledt renyheségben. Igaz, bevallom, néha bűnöztem: uszodabérletet vettem többször is. Nem tagadom, az jólesett, és még a Balatont is átúsztam, de ezeket nem soroltam a sportolás tőlem több generációnyi távolságban sem lévő körébe – lássuk be, az ember mindig talál önfelmentő magyarázatot. Apró, bocsánatos kilengéseknek tartottam a vízben megtett kilométereket az alapvetően és lényegében tisztességes, mozgásmentes életemben. Így teltek az évek… és velük szépen, fokozatosan én is egyre teltem.

Voltak ugyan intő jelek, hogy letérek a családilag kijelölt útról – tavaly decemberben megváltam egy másik kedves szokásunktól, a cigarettától –, de akkor még nem sejtettem, hogy a tunyaságom napjai is meg vannak számlálva… Végül a hiúság és egy akciós konditerembérlet áldozata lettem: e kettő együttállása kellett ahhoz, hogy ma már – a február óta tartó, heti háromszori súlyzós-erősítő, plusz az egy-kettő kardióedzésre való tekintettel –

nehezen, de azt vagyok kénytelen mondani, fájó szívvel és tricepsszel, hogy mozgok. Sőt, rendszeresen mozgok. Horribile dictu: sportolok!

Persze eleinte azt gondoltam, hogy én leszek a furcsa majd az edzőteremben, attól természetesen, hogy olyan gondosan és sikeresen tudtam harminciksz évig mozgásmentes életet élni. Ez nyilván rám van írva, legalábbis plusz tizennégy kilogramm zsírral és nem tudom, hogy hány deka- vagy kilogramm izom mínusszal ezelőtt egyértelműen rám volt.

Béna, csudabogár, furcsa idegen, eltévedt őszi légy, így gondoltam arra, milyennek látnak majd ott engem mások, a született sportolók. Kilenc hónap heti négy-öt alkalma után ennek a szorongásnak nyoma sincs, sőt ez egészen korán elillant.

Gátlások és edző nélkül teszem már a dolgom rég,

tudom, hogy senki nem veszi észre és véleményezi lesajnálóan, ha a fekvenyomás nem megy még olyan látványos tárcsákkal. Engem sem zavar, hogy nem én vagyok a terem Schwarzeneggere, s ha nem is leszek – ami szintén elképzelhető –, az sem fog zavarni. Elengedtem ezeket a gondolatokat.

Azt viszont nem tudtam még elengedni, hogy én hogyan gondolkozom magamról, én milyennek látom magamat: azon az eltűnt zsírpárnák és a lassan kirajzolódó izomcsoportok is vajmi keveset változtattak.

Tudom, melyik gépet hogyan kell használni, mire kell odafigyelni, a kézi súlyzókkal is számos gyakorlatot ismerek, és azt sem mondanám, hogy nem kedveltem meg ezt az egészet, s ne tudott volna a napi rutinom részévé válni. Mindezek mennek, mégis maradtak még kérdéseim. Egyszerűen

nehezemre esik feldolgozni a számomra oly távoli és idegen gondolatot, hogy olyan ember lettem, aki rendszeresen mozog.

Ki tudja megmondani, mennyit kell még ahhoz edzeni, hogy ne kísérje egy félmosolyom, ne üssem el egy kurta mondattal, ne szabadkozzam lefokozva magamat, amikor esetleg arra kerül a sor, hogy én és mozgás, ne adj’ isten én és sport.

Mikorra tudom elfogadni, bátran felvállalni, hogy az életem része lett az a furcsaság, hogy erőlködök, izzadok, mindezért még fizetek is, és ugyanakkor élvezem?

Mikor nem leszek magamnak csudabogár?

Ajánljuk még:

A kettős olvasás fontossága időskorban – online és nyomtatva is!

Online felületen másképpen olvasunk, mint amikor elmélyülünk egy könyvben, folyóiratban. A szövegek szerkezete is másképpen épül fel, de mi is átfutunk, kihagyunk részeket az interneten és másként figyelünk a nyomtatott írásra. A kétféle tevékenység eltérően mozgatja meg az agyunkat és fontos mindkét képességünket fenntartani, illetve gyakorolni mind fiatalként, mind időskorban. Az utóbbi esetben ez ugyanis kifejezetten védhet a demencia kialakulása, erősödése ellen.

 

Már követem az oldalt

X