„Mi ez a kiütés? Biztosan meg fogok halni!” – A hipochondriáról kérdeztük a klinikai szakpszichológust

A hipochondria azon fogalmak közé tartozik, amelyeket erősen túlhasználunk a köznapi nyelvben. Sokszor olyankor is mondjuk, amikor nem állja meg a helyét, hasonlóan például az „autista” vagy „antiszociális” kifejezésekhez. Nem mindenki hipochonder, aki szerintünk túl sokat jár orvoshoz és rendszeres kivizsgálásokon vesz részt, és az sem, aki az átlagosnál jobban aggódik az egészsége miatt. De akkor ki hipochonder, mekkora probléma ez egyáltalán, és ha valaki ezzel küzd, hogyan segítsünk neki? 

A hipochonder nem megnyugtatható

A Betegségek Nemzetközi Osztályozásának jelenleg érvényes kiadása (World Health Organization, 2004) szerint a hipochondria, vagy orvosi nevén hipochondriázis (ami betegségszorongásként is említhető) legfőbb tünete a szüntelen aggódás valamilyen súlyos, feltartóztathatatlan betegségtől.

„Valójában ez a leggyakoribb szorongásforma, élete során szinte mindenki aggódik valamikor saját vagy hozzátartozói egészsége miatt” – mondja a szakértő. „Kóros formájáról akkor beszélhetünk, amikor jelentős szenvedést okoz és téves hiedelmekkel jár együtt, ami

orvosi megnyugtatásra és ismétlődő negatív vizsgálatokra sem enyhül tartósan.

Ez az állapot nagymértékben gátolja az érintett életét, kihat mindennapi működésére, érzelmi állapotára.”

A hipochondria diagnózisát szakember állapítja meg, ha fennáll az

• állandó meggyőződés arról, hogy legalább egy súlyos betegség áll a tünetek hátterében, habár ismételt vizsgálatok sora bizonyította: a panaszok mögött nem áll testi eltérés vagy elváltozás.
• a beteg folyamatosan elutasítja az orvosok megnyugtatását és tanácsait, miszerint semmilyen betegség nem húzódik meg a tünetek mögött.

Miért lesz valaki hipochonder?

Lisincki Anna szerint a nehéz, elsősorban egészséggel és veszteséggel kapcsolatos életesemények járulhatnak hozzá a probléma kialakulásához vagy fokozódásához, például egy szeretett személy halála, saját vagy mások betegsége és egyéb stresszforrások. Plusz tényezőt jelentenek a betegségekkel kapcsolatos korábbi élmények és tapasztalatok, például ha az érintett családjában ismeretlen, ritka megbetegedés fordult elő, vagy az illető maga sokat betegeskedett gyerekkorában. A túlféltő, túlságosan óvó szülői nevelés szintén hozzájárulhat a kialakuláshoz, csakúgy, mint az egészségi állapottal kapcsolatos, akár gyerekkorban elsajátított hiedelmek, mint „jobb félni, mint megijedni” gondolata, ez a jószándék ellenére könnyen az irreális szorongás fokozódásához vezethet.

De nemcsak a neveltetés területén érdemes válaszokat keresni, genetikai tényezők is közrejátszhatnak, például ha valakinek nagyobb a szorongásra való hajlama, ugyanis a hipochondria gyakran jár együtt depresszióval és szorongásos betegségekkel. „A kapcsolat kétirányú: a hangulatzavarban szenvedők hajlamosabbak lehetnek a betegségekkel kapcsolatos túlzott aggodalmakra, ugyanakkor a hipochondriázisban érintettek is hajlamosabbak lehetnek depresszióssá válni a hosszan tartó szenvedésnyomás miatt. Emellett gyakran együtt jár ez az állapot a pánikbetegséggel is, mivel arra is jellemző a testi érzetek félreértelmezése és a katasztrofizálás” – mondja a szakpszichológus.

Fenntarthatja a betegségszorongást, ha valaki hajlamosabb fokozott figyelmet fordítani a testi tüneteire, és az élettani változásokat vagy

az olyan hétköznapi testi jelzéseket, mint a heves szívverés, fejfájás, fáradtság vagy bőrpír, egy súlyos, akár halálos betegség tüneteként észleli.

„Könnyen érthető, hogy érzelmileg ez mennyire nehéz, mert szorongást, rosszkedvet eredményez, amely gyakran a testi tünetek, élettani változások erősödéséhez vezet, így még inkább megerősödik a betegséggel kapcsolatos félelem.” Könnyű hát belekerülni az ördögi körbe.

Ráadásul az interneten ma már nagyon sok orvosi cikk elérhető, ami egyrészt nagyszerű, mert bármivel kapcsolatban könnyen juthatunk információhoz, másrészt azonban épp az utánaolvasás ront a legtöbbet a helyzeten, hiszen „ezek a cikkek óhatatlanul is némileg pontatlanok, így könnyű félreértelmezni őket és esetleg magunkra vonatkoztatni olyan tüneteket, amelyek nem is jellemzőek ránk. Ismerős lehet, amikor a keresőbe írva egy tünetet, rögtön a legrosszabb, ám valószínűtlen eshetőségekkel találjuk szemben magunkat.”

Szorongásból valóság?

A hipochondriával élők fejében a sok orvosi vizsgálat dacára szinte állandósulhat a gondolat: „mi van, ha most tényleg beteg vagyok?” Arra, hogy van-e összefüggés a túlzott aggodalom és a vélt egészségügyi probléma valóssá válása között, a szakember megnyugtatásul megosztotta velünk, hogy utánkövetéses vizsgálatokkal azt találták, nem alakul ki nagyobb valószínűséggel a félelemteli, súlyos szomatikus betegség a hipochondriázissal élők esetén, mint az átlagpopulációban. „Ugyanakkor készültek vizsgálatok arra vonatkozóan is, hogy kockázati tényezőt jelent-e a túlzott és tartós betegségszorongás a kardiovaszkuláris betegségek kialakulása tekintetében. Eszerint

koszorúér-betegség és szívinfarktus esetén rizikótényezőnek számít más szorongásos kórképekhez hasonlóan.

Ezért a hosszú ideig kezeletlen hipochondriázis amellett, hogy jelentős szenvedést okoz az érintetteknek, egészségtelennek is mondható. Szerencsére vannak hatékony terápiás eljárások, amelyekkel a tünetek eredményesen csökkenthetők.”

Megelőzhető és gyógyítható

Már a háziorvosi rendelőben is sokat tehetnek a hipochondriás betegek állapotának javulása érdekében, mivel az érintettek itt fordulnak meg a leggyakrabban. Kutatások igazolják, hogy az orvos-beteg kommunikáció fejlesztése és néhány alapelv betartása segíthetne megfékezni a tünetek fokozódását. „Ilyen a hibáztató, stigmatizáló kommunikáció kerülése, mint amilyen az „ez csak az ön fejében van” és hasonló mondatok. Segít az empatikus hozzáállás, a pszichoedukáció, a páciens megnyugtatása, hogy a súlyos betegség kizárható, majd a szükséges kivizsgálás és kezelés után  az egészségügyi konzultációk csökkentése.”

Lisincki Anna hozzáteszi, hogy a legfrissebb nemzetközi iránymutatások alapján, ha ez nem elég, akkor az elsődleges választandó, bizonyítottan hatékony terápiás módszer a kognitív viselkedésterápia, aminek része

• az egészségszorongás természetének megértése és elmagyarázása a pácienssel együttműködésben,
• egy kettős terápiás szerződés arról, hogy az érintett néhány hónapra felfüggeszti az ismételt kivizsgálásokat,
• a kiváltó és fenntartó tényezők azonosítása, megváltoztatása,
• kognitív-, és viselkedésterápiás technikák alkalmazása (például katasztrofizálás és önfigyelés csökkentése).

„Második körben másfajta pszichoterápiás módszer választandó (többek között mindfulness terápia), a harmadik ajánlott kezelési forma pedig az antidepresszáns gyógyszeres kezelés” – fűzi hozzá a szakember.

A hipochondriát nemcsak a beteg, hanem környezete is megszenvedi: ha családtagként vagy barátként szeretnénk rajtuk segíteni, a szakpszichológus szerint bátorítsuk az érintettet a nehéz érzései kifejezésére,

viszonyuljunk hozzá megértéssel, de ne csatlakozunk az aggodalmaihoz.

„Bár a hipochondriázis a hozzátartozók számára is megterhelő lehet, próbáljunk megértően és hibáztatás nélkül viszonyulni hozzá, továbbá semmiképpen ne vegyük félvállról a tüneteit. Az olyan megjegyzések, hogy „ez csak a te fejedben van”, a legjobb szándék ellenére a szorongás és a szégyen fokozódásához, így a probléma súlyosbodásához vezet.”

Könnyed, megnyugtató beszélgetésekkel, kellemes, közös időtöltéssel elterelhetjük szerettünk figyelmét az aggodalmairól. Érdemes bátorítani a stresszoldó tevekénységek végzését, mint amilyen a testmozgás, relaxáció. Valamint amennyiben nyitott rá, bíztassuk pszichoterápiás segítség keresésére. Ha szeretné, kísérjük el az orvosi konzultációkra, így segíthetjük az orvos-beteg kommunikációt, és egy

elfogulatlanabb pozícióból könnyebben emlékezhetünk az orvos megnyugtató szavaira.

„Ezeket objektív, ítélkezés nélkül idézzük fel később az érintettnek, amennyiben szükséges. Fontos a türelem és a kitartás, valamint az apró fejlődés elismerése. Mivel a helyzet a  hozzátartozóknak is megterhelő lehet, érdemes saját mentális jóllétünkre is figyelni, és szükség esetén önmagunk számára szakember tanácsát kérni.”