Három nő sorsa fonódott össze a nőgyógyászaton: egy nap, amire örökre emlékezni fogok

Egészség

Három nő sorsa fonódott össze a nőgyógyászaton: egy nap, amire örökre emlékezni fogok

Néhány éve három nő sorsa szorosan összefonódott egy kórházi szobában. Az alatt a pár óra alatt különös dolgokat éltünk át és tapasztaltunk meg, együtt. Nevettünk, sírtunk és talán egy picit bölcsebbé is váltunk. Egy történet arról, amitől féltünk, amire vágytunk és amit talán egy életen át bánni fogunk.

2019 tavaszán, mint minden évben, nőgyógyászati szűrővizsgálatra mentem. Boldog, kiegyensúlyozott, három kisgyermekes édesanyja voltam, akit hidegzuhanyként ért, amikor az orvos közölte, hogy szinte a lehető legrosszabb a citológiám eredménye és sürgősen konizációs műtétre (más szóval a méhnyak kúpkimetszése egy kisebb műtét, mely során eltávolítják az elváltozásban érintett szövetet a méhnyakról – a szerk.) van szükségem. Nehezen találok szavakat rá, mit éreztem akkor: „Hogy nekem méhnyakrákom legyen harmincévesen? Nem! Azt már nem!” A doktornővel megbeszéltünk egy júliusi műtét időpontot és hazamentem.

Érdekes volt, amit az orvos mondott, miután az éveken át összegyűjtögetett összes leletemet alaposan átnézte: azt gondolta, hogy már évek óta lappangott bennem ez a néhány rosszindulatú sejt, viszont csodával határos módon nem terjedt.

Szerinte a három, egymáshoz közeli állapotosságom, majd a szoptatással töltött időszakom mentett meg a ráktól.

A kisbabáim miatt termelődő hormonjaim egyfajta „stoppot” nyomtak a betegség fejlődésének. A gyermekeim vigyáztak rám, az édesanyjukra. Ez számomra hihetetlen és csodálatos.

Csigalassan vánszorogtak a hetek a műtétig és szorongtam a gondolattól, hogy a testemben mélyen van egy aprócska rész, egy kis „pontozottság”, – ahogy az orvos fogalmazott – ami bármelyik pillanatban a rettegett rákbetegséggé alakulhat. Egy júliusi hétfőn elérkezett a nap, összepakoltam, megöleltem a kicsiket, megcsókoltam a férjem, majd elmentem a kórházba.

Egy kedves ápolónő felvette az adataimat, a bal karomba helyezett egy kanült és elvezetett egy háromágyas kórterembe. Már csak egy ágy volt szabad. Kipakoltam a dolgaim, belebújtam egy hálóingbe és beszélgetni kezdtem az egyik szobatársammal, egy barnahajú, harminc körüli nővel. Ő méhtükrözés miatt volt a kórházban. Már évek óta próbált teherbe esni, de sajnos nem jött a baba. Az orvosok pedig nem találtak rá magyarázatot, mivel minden értéke rendben lévőnek tűnt. Első perctől kezdve kedveltük egymást, a bizalmába fogadott és beszélt arról, mennyire vágyik egy kisbabára és retteg attól, hogy soha nem tudhatja meg, milyen szülőnek lenni. Igyekeztem megnyugtatni és optimista hozzáállásra bírni, még meg is nevettettem valami kis butasággal. Én is elmeséltem neki a történetem: milyen gyönyörű családom van, három pici gyerekem, a legidősebb a napokban lesz öt éves, a férjem pedig egy csodálatos ember. Én meg itt vagyok, a kis virágos hálóingemben várom, hogy egy kisebb műtéttel ugyan, de megmentsék az életem.

Mindeközben a harmadik ágyon ülő, huszonhárom év körüli, festett szőke lány csendben ült és nézett maga elé. Nem tudtam eldönteni, szeretne-e bekapcsolódni a beszélgetésbe, vagy jobb úgy neki, a gondolataiba merülve. A barna hajú nővel még össze is néztünk, hogy mi legyen. Végül ő tette fel neki a kérdést: „Te miért vagy itt?”

A lány ránk nézett enyhén zavart és tanácstalan arckifejezéssel, majd azt válaszolta: „Abortuszra jöttem.”

A szobában néma csönd támadt. Azt is megkockáztatom, hogy egyikünk sem lélegzett másodpercekig. Nem számítottunk ilyen válaszra és nem tudtuk, hogyan reagálhatnánk rá. Mit is mondhatna egy nő, aki a fél karját odaadná egy pici babáért. Skarlátvörös arccal felhúzta a térdeit a mellkasához és a továbbikban nem teremtett szemkontaktust az abortuszra váró lánnyal. Én is szótlanul álltam, jobbnak láttam megtartani magamnak a gondolataimat. Istenhívő emberként és anyaként nagyon elutasítom ezt a fajta orvosi beavatkozást. Titkon reméltem, hogy a lánynak nyomós oka van rá.

A kínos csenddel teli szobában visszasétáltam az ágyamhoz. Zenét hallgattam fülhallgatón,  üzenetet írtam a férjemnek, hogy mennyire szeretem őt és az apróságainkat és milyen hálás vagyok értük. Tíz körül az ápolónő bekísérte a barnahajú nőt a műtőbe, én pedig ott maradtam kettesben a lánnyal. Nem sokáig bírtam. A kíváncsiságom és a vágyam – hogy megbizonyosodjak arról, nincs más választása – felülkerekedett és kinyitottam a számat. Kiderült, hogy a lány szívesen beszélget, sőt. Perceken belül az ágyam szélén ült és büszkén mutogatta telefonon tizenhét hónapos kislányáról készült képeit. „Nézd, milyen aranyos és szép!” – mondta „Kis cukim, úgy szeretem, ő a mindenem.” Megnyugodtam. Tehát ő is egy anya, akkor biztos jó oka van a döntésének. Azért rákérdeztem. Bár ne tettem volna: „Azért vetetem el ezt a babát, mert nem terveztem őt, és miatta nem akarom majd elhanyagolni a kislányomat. Mindent meg akarok adni neki, ő az én kis hercegnőm.”

Egyszerre mérhetetlen szomorúság, kétségbeesés és tehetetlenség öntött el. Azt gondoltam, gyakorlatilag a semmiért fog meghalni ez a baba. Finoman, de próbáltam hatni a lányra. Elmondtam, hogy az én gyerekeim tizennyolc hónaponta születtek egymás után és óriási banda! Nagyon szeretik egymást, egymás kezét fogva alszanak el éjjel, és a két lányom rettentően élvezi, hogy segíthet nekem pelenkázni és fürdetni a kisöccsüket. Erre ő: „Én nem akarok kakis pelenkák cserélésével vesződni, amikor a kislányommal foglalkozhatnék.”

Tudtam, hogy fel kell adnom a harcot, esélyem sincs jobb belátásra bírni.

Amíg el nem vitték a műtőbe, feküdtem az ágyamon, arra gondolva, hogy két méterre tőlem ott van egy ártatlan kicsi élet és hamarosan megszűnik létezni, és én nem tudom megmenteni.

Eszembe jutott egy barátnőm, akivel egy szobában voltunk a szülészeten, amikor a kislányaink születtek öt évvel ezelőtt. Nagyon szeretem őt, jó ember és jó anya. Korábban volt egy abortusza, amikor még épp csak elkezdte a felnőtt életét. Egy kapcsolata elején teherbe esett, de azt sem tudta, együtt maradnának-e a sráccal, arról végképp fogalma sem volt, mit szeretne kezdeni az életével. Nehéz szívvel, de elvetette a babát. Nem maradtak együtt a fiúval. Egyik alkalommal, amikor meglátogattam őt és együtt babáztunk a kislányainkkal, azt mondta: „Mostanában lenne tíz éves az első gyerekem. Nem telik el úgy nap, hogy ne gondolnék rá.”

A szavain elmélkedve jöttem rá, hogy néhány órás ismeretség után ki vagyok én, hogy ítélkezzek a szőke lány felett? Ki tudja, mi zajlik a háttérben. Lehet, legbelül tudja, nem stabil a kapcsolata a párjával és ha egyedül marad, éppen elég lesz egy gyerekkel szembenéznie a nehézségekkel.

Hamarosan a nővér a lányért jött, a méhtükrözéses nőt pedig visszatolta egy betegszállító. Egy széken az ágya mellett ültem, ahogy lassan ébredezett az altatásból. Adtam neki egy pohár vizet és beszélgettünk pár percet. Azt mondta, velem álmodott. Budapesten, a Római parton sétáltunk, és nevettünk.

Végre valahára engem is elkísértek a műtőbe, már nagyon szerettem volna túllenni rajta. Arra ébredtem, hogy egy betegszállító férfi kér, öleljem át a nyakát, hogy át tudjon tenni a hordágyról az ágyamba. Gyenge karokkal, de megtettem, amire kért. Átemelt, betakart és kiment a szobából. Érdekes, hogy a legelső gondolatom nem az volt, hogy műtéten estem át, vagy vajon mi van otthon. A szőke lány jutott eszembe. Elszorult szívvel gondoltam arra, hogy már ő is biztos túl van az abortuszon.

Akaratom ellenére kirobbant belőlem a sírás és többször is a nevén szólítottam.

Nem volt elég erőm felülni és körülnézni, ott van-e, a könnyektől amúgy sem láttam volna semmit. Mondta, hogy igen, ott van. Még mindig szédültem az altatástól, szinte nehéz volt ébren maradnom, gondolkodni sem igazán tudtam, a szám és az érzelmeim átvették az irányítást és azt mondtam neki: „Tudom, hogy átgondoltad és úgy érezted, hogy meg kell tenned, de szeretném, hogy tudd, hogy ez a kisbaba várni fog Téged a mennyországban, és kérlek, nagyon szeresd majd. Nagyon szeresd majd őt. Kérlek.” Nagyon sírtam, és amint kimondtam, amit akartam, ő is elkezdett hangosan sírni és azt mondta: „Megígérem”. Ekkor a harmadik ágyon fekvő, gyerekre mindennél jobban vágyó nő is elsírta magát. Legalább tíz percig csak zokogtunk mindhárman. Érzelmileg nagyon megterhelő nap volt mindannyiunk számára.

A lány hamarosan összepakolt és hazament, a cipője orrát nézte, miközben kisétált a szobából egy halk sziasztok kíséretében. Sajnáltam őt. Elképzelni sem tudtam, mi játszódhat le benne. Azt kívántam neki, hogy legyen boldog élete, nevelje fel szépen, szeretettel a kislányát és legyen erős, hiszen cipelnie kell majd egy nagy terhet a vállán. A barnahajú nő is hazament, én pedig egyedül maradtam, még mindig szédültem, remegtem a gyengeségtől és éreztem, hogy valami forróság elönti a combjaimat. Szóltam a nővérnek, aki szólt az orvosnak. Megtudtam, hogy a „kis rutin” műtétem alatt komplikációk léptek fel és rengeteg vért vesztettem. Az orvos azt hitte, sikerült a műtéti sebet összevarrni, ám a jelek szerint nem tökéletesen, ugyanis a műtéti sebből ömlött a vér. Újabb műtétre volt szükségem, hogy elállítsák a vérzést. Szóval aznap mégsem mehettem haza a családomhoz.

A nagy vérveszteség miatt lassan épültem fel, hetekig falfehér voltam, remegtem és alig tudtam ellátni a gyerekeket. A vashiányos állapot miatt a hajam is hullani kezdett. Sok időre, pihenésre és vitaminokra volt szükségem ahhoz, hogy újra megerősödjek. Ami viszont a legfontosabb, hogy azóta nyoma sincs rákos sejteknek a szűrési eredményeimen. Azt persze nehéz megemésztenem, hogy majdnem elvéreztem a műtőasztalon, azért viszont nagyon hálás vagyok, hogy már nincs a testemben a betegség. 

Az a bizonyos nap pedig, a kórházban mindig is érdekes emlék marad számomra, tele vegyes érzelmekkel. Három sors néhány órára szorosan összefonódott. Az alatt a pár óra alatt különös dolgokat éltünk át együtt. Soha nem fogom megtudni, a lány vajon megbánással a szívében távozott-e. Azt viszont tudom, hogy azóta a másik szobatársam édesanyává vált. Én pedig egészséges vagyok, jól vagyok és hálát adok Istennek mindazért, amim van.

Ajánljuk még:

„Meg kell találni a mindennapi örömöt abban, hogy valamit nem ettünk meg”
Hogyan őrizhetjük meg kitartásunkat a fogyókúrában? Mire van szükségünk az egészséges súlyvesztéshez? Miért nem működnek hosszú távon a divatfogyókúrák? Hol a helye a sportnak a diétában? Ezek a kérdések mindannyiunk fejében megfordultak már. Angi Nimród személyi edző és többféle területen is szakképzett terapeuta segít megválaszolni ezeket, hogy megspórolhassuk magunknak az újabb csalódásokat.