Egy élelmiszer, ami átformálta az egész világot: a cukor megrázó története

Alighanem a cukornáddal kezdődött minden – évezredekkel ezelőtt. Délkelet-Ázsiából indult hódító útjára, a történészek szerint a hetedik század környékén. Az arab kereskedők által ismerhette meg Európa, és annak ellenére, hogy a vízigényes növény nehezen vert gyökeret a mi földrészünkön, a kilencedik századtól már több helyen is termesztették: Kréta, Málta és Szicília voltak az első úttörők. Kevesen tudják, hogy

ez a cukortermelés adott löketet az európai rabszolgakereskedelem fellendülésének.

Az ültetvényeken ugyanis nagy számban dolgoztak elszegényedett, nyomorban élő emberek, és a termelés növekedésével megindult a munkaerő áruvá alakítása is.

A 15. századi feljegyzések már az újvilágbeli termeléséről is szót ejtenek, a cukornádból készülő cukor pillanatok alatt az atlanti kereskedelem egyik legmeghatározóbb termékévé vált. Közben a portugálok és spanyolok lefektették a közép-amerikai cukortermelés alapjait: a kakaó, dohány, a kávé és a rum mellett a cukor is felkerült a legnagyobb rakományok listájára. A globális biznisz átalakította a nemzeti ranglistákat is: az ügyes logisztikának köszönhetően a 17. század végére Anglia vált az egyik legjobb játékossá. Jamaicán kezdték meg a tömegtermelést, a cukorbiznisz hamar az elejétől a végéig egy ellenőrzött, kontrollált rendszerbe szerveződött, és az olyan termékkapcsolásokkal, mint a cukornád-rum kombó, még azt is elérték, hogy a termelés mellé egy erősödő feldolgozóipar társuljon.

Nehézségek persze mindig akadtak, és a fenti folyamatok nem egyik pillanatról a másikra zajlottak le, az üzlet azonban virágzott. A rabszolgakereskedelem fellendült, és

létrejött a világkereskedelmi háromszögként ismert megdönthetetlen rendszer,

az amerikai gyarmatokról egzotikus árucikkek áramlottak Anglia felé, Angliából késztermékek mentek Afrikába és az Újvilágba, Afrikából pedig rabszolgák tömegeit szállították Amerikába.

Tömegek életének tönkretétele és ökológiai pusztítások egész sora után az 1830-as években végül sikerült megszüntetni a rabszolgaságot – egyben megalapítani a bérmunkások társadalmi és munkaerőpiaci rendszerét. A folyamathoz egy érdekes összefüggés is társítható: tudjuk-e, miért lett a cukor kihagyhatatlan társterméke a teázásnak? Az ok egészen egyszerű, mégis kissé bizarr. Az igazság ugyanis az, hogy a bérmunkások gyakran csillapították szomjukat a kéznél lévő rummal, aminek egyenes következménye lett, hogy – finoman szólva – kissé beszámíthatatlan állapotba kerültek. Márpedig az eső-kelő, tisztán gondolkodni nem tudó munkás nem sok hasznot hozott a konyhára, ezért gyorsan ki kellett találni valamit. Ekkor kopogtatott be a tea. Egy cukorral tökéletesen kombinálható ital, ami képes élvezetet nyújtani, képes elhozni az alsó rétegek számára is a kiváltság érzését, mégsem taszít delíriumba.

A kezdetben csak a gazdagok kiváltságának számító cukor ára lezuhant a 19. század végére, a munkásosztály polcaira is felkerült, és megalakult a modern értelemben vett tömegtermelés. Mai fejjel egészen hihetetlen belegondolni, hogy a kezdetek kezdetén nem édes ízélményként, hanem politikai eszközként jelentett presztízst a cukor. Fénykorában komoly státuszszimbólumnak számított: számtalan magas rangú udvarban találkozhattak a látogatók hatalmas méretű cukorszobrokkal.

A cukor társadalomformáló erő – úgy adta a történelem, hogy ez a keresett árucikk bőven túlnőtte a konyhai határokat. A civilizáció fejlődésével az étkezés, mint tevékenység eltávolodott a létfenntartástól, a test biológiai szükségleteinek kielégítésétől. A gasztronómia lehetőségeinek kitárása, az ehhez kapcsolódó közösségi élmények és események az étkezés folyamatát társadalmi tevékenységgé, szociális fejlődési közeggé tették, amiben minden egyes összetevőnek – így az ételnek is megvolt a maga sajátos értelmezési és jelentésbeli közege.

Az édes ízek érzékelése unikumként egyesítette az emberi attitűdöket: vágytak rá, keresték, őrizték. A cukor „fetisizált” fogyasztói árucikké vált, és úgy formálta a társadalom ízlését, hogy közben a gazdasági elvárásoknak is megfeleljen. Mondhatjuk úgyis:

az egyik legrégebb óta ügyködő kapitalista illuzionista lett.

De miért? Két meghatározó oka van. Az egyik az édes íz okozta neurológiai folyamatok, amelyekben örömöt, kielégülést, boldogságot lel az ember. A másik a cukor azon fantasztikus tulajdonsága, hogy képes hosszabb élettartamot adni élelmiszereinknek: kiváló tartósító.

A belőle nyert energiának köszönhetően a munkásosztály is kedvelte, miközben más társadalmi rétegekben újabb és újabb privilégiumok, sajátosságok, szimbólumrendszerek kapcsolódtak hozzá. Mert minden újabb és újabb elemnek saját jelentése volt: a cukorral történő tartósítás például csökkentette a háziasszonyok mindennapi feladatait, lehetővé tette a gyümölcshöz jutást télen is. A cukormázas torták megteremtették az alacsonyabb társadalmi osztályok számára, hogy kiváltságosnak érezhessék magukat, amikor cukrászdába ülnek. A ma is fogyasztott cukros ételek pedig elhozták a függőségek és az ebből fakadó körkörös vásárlási szokások korát.

A cukor története rendkívül izgalmas fordulatokat és érdekes összefüggéseket tartogat. Akit mélyrehatóbban is érdekel történelemformáló ereje, annak szívből ajánlom Sidney W. Mintz kötetét Sweetness and power (Édesség és hatalom) címmel, ami ezen a linken érhető el. Így kezdi a kötetet: „Nem tudom, hogy a kávé és a cukor nélkülözhetetlen-e Európa boldogságához, de azt jól tudom, hogy ez a két termék okozta két nagyszerű kontinens boldogtalanságát: Amerika elnéptelenedését, hogy legyen hova ültetni őket, és Afrika elnéptelenedését, hogy legyen, aki gondozza őket.”

Nyitókép: Abraham Bosse: A cukrász üzletében (17. század)