A túlsúly: betegség. De beszéljünk erről az érintettekkel, például egy ötévessel?

„Nagyon reménytelen esetnek tűnt az a kislány, akit hét évvel ezelőtt ismertem meg. Az egész családja túlsúlyos volt, a cigány kultúrára jellemzően ők is zsíros étrenden éltek, a gyermek kilencéves koráig gyakorlatilag nem ivott vizet, csak cukros üdítőket. Innen indultunk, aztán apró célok kitűzésével és megvalósításával négy év alatt ideális testsúlyúvá vált a lány. Külön öröm, hogy hatott családtagjaira is, mert négy testvére vele tartott az életmódváltozásban. Most 16 éves, kirobbanóan energikus, sportos fiatal, aki a falujában kialakított egy klubot, ahol a tudását továbbadja” – meséli Kiss Erika dietetikus, aki csaknem 30 éve foglalkozik étkezési problémákkal élő gyerekekkel és az ő családjukkal.

Erika szakterülete az életmód gyakorlati megváltoztatásában és a szemlélet formálásában teljesedik ki, míg Cserép Melinda klinikai szakpszichológus: ő elsősorban az anorexiát és a bulimiát előidéző és fenntartó lelki tényezőket tárja fel és kezeli, szintén a család bevonásával.

A Semmelweis Egyetem I. Sz. Gyermekgyógyászati Klinika két munkatársa más oldalról közelíti meg ugyanazt a problémakört, és csak akkor kapunk teljes képet az evést érintő kilengések okáról, a megoldásokról és a helyes kommunikációról, ha mindkettőjük álláspontját meghallgatjuk, megértjük.

Miért hízunk, miért fogyunk?

Közhelyszerű tény, hogy Magyarországon a helytelen életmód és a rossz táplálkozás következtében nagyon magas, 58 százalék a túlsúllyal élők aránya. A szakemberek állítják, hogy az okok minden, étkezést érintő probléma esetén összetettek: az egészségtelen életmód gyakran generációs berögződések eredménye, de ezek mellett a lelki tényezőkről sem feledkezhetünk meg. Minden eset egyedi, s mindenkinek a maga számára legjobb megoldást kell megtalálnia.

„A magyar emberekre még mindig jellemző, hogy akkor jönnek hozzánk, ha baj van, például magas vérnyomás, vagy súlyos ízületi fájdalmak gyötrik őket” – osztja meg Kiss Erika, aki a klinikán kívül, a közösségi médiában is sokat tesz azért, hogy egyre többen akarjanak önmaguktól egészségesebb útra térni. Ugyanakkor van még feladat bőven, ugyanis sokak számára az sem tiszta, milyen magatartásforma egészséges, s mi az, ami már evészavarnak számít.

Idehaza evészavarnak főleg az anorexiát és a bulimiát szokták nevezni – ezek esetében nagyobb hangsúlyt kap a pszichiátriai, kisebbet az életmódbeli háttér, míg az obezitás esetén inkább a testi oldalt szokták kiemelni. Nehezen fogadjuk el a valóságot, nevesül azt, hogy

jelentős túlsúllyal élni betegség.

Cserép Melinda szerint az elhízás többek között azért esik más elbírálás alá, mert rövid távon nem fenyegető, így az érintettek gyakran nem foglalkoznak az egészségügyi következményekkel. Ezzel szemben „az anorexia esetén nagy ijedtséget szokott kiváltani, amikor a szülők rájönnek, hogy az életet közvetlenül fenyegető betegségről van szó, és érthető, hogy szeretnének mielőbbi gyógyulást. A betegségben érintett kamaszok ugyanakkor nem rendelkeznek betegségbelátással és nem értik a környezet sürgetettségét.” A pszichológus hangsúlyozza, hogy mind az érzelmi evés, mind pedig az anorexia és a bulimia hátterében összetett biopszichoszociális tényezők állnak. Az érzelemszabályozás fejlesztése elengedhetetlen valamennyi evészavar esetében. Nagyon gyakran csúfolás, megszégyenítés áldozatai a túlsúllyal élők, az sem ritka, hogy éppen a túlsúly okán kezd egy fiatal egészséges életmódba, és az csap át evészavarba, bár ez esetben is számos hajlamosító tényező együtt járása szükséges.

Stigmatizáció és tabusítás dagik és deszkák között

A pszichológus meglátása szerint egyaránt megjelenik a stigmatizáció és a probléma tagadása, eltitkolása az ideálistól eltérő súly mindkét oldalán. „Mind az anorexiában érintett, mind a túlsúlyos fiatalok esetében jellemző, hogy különböző fázisokban vannak az érintettek a teljes tagadástól a kezdeti próbálkozásokon át az életmódváltás vagy a gyógyulás komoly elhatározásáig, emellett azzal is gyakran találkozunk, hogy nem ugyanabban a fázisban van szülő és gyermeke” – fejti ki. Ugyanakkor Kiss Erika szerint sokan nem tabusítanak, csak ténylegesen normális állapotnak fogadnak el akár az extrém súlyfelesleget is. Ő úgy véli, kisebbségben vannak azok, akik számára kínos túlsúllyal élni, sőt, a férfiak esetében gyakran tekintélyt is jelez. „Nem ritka, hogy azzal keresnek fel a szülők, hogy felmentést szeretnének a gyereknek a tesióra alól. Mivel ezek a szülők az esetek nagy részében maguk is túlsúllyal élnek, nagyon nehéz a gyermeket elindítani egy egészségesebb úton. 10-ből 8 család kezdetben egyáltalán nem tartja problémának még a komoly súlyfelesleget sem, a saját életmódjukon nem szeretnének változtatni, ezzel megnehezítve gyermekük küzdelmét is” – magyarázza.

A társadalom viszonya a túlsúlyhoz – és általában a testhez magához – változóban van.

Megfigyelhetőek közvetlen hatások és világtrendek is. Például a Covid utáni újranyitás változást hozott a túlsúlyos fiatalok életében. „Sokaknak könnyebbség volt, hogy kortárs közösség híján kevesebb megjegyzést kaptak a külsejükre. Ők gyakran nagy traumaként élték meg, amikor jelentős súlyfelesleggel gyarapodva visszatértek a közösségbe, ahol olyan megbélyegzéssel, szóbeli bántalmazással találkoztak, amit otthon, a szintén túlsúlyos család körében nem éltek meg. Ez pedig könnyen ördögi körhöz vezethet: csúfolják, emiatt a lelkét kezdi etetni, amitől még inkább elhízik” – avat be a dietetikus.

Az utóbbi években viszont egyre több forrásból hallhatunk a testpozitív szemléletről is, melynek központi gondolata, hogy ne az idealizált, tökéletes testet akarjuk (reménytelenül) megvalósítani, hanem fogadjuk el saját adottságainkat, illetve a környezetünkét is. Erika meglátása szerint a dietetikában is szemléletváltást hozott a testpozitivitás mozgalma, ma már nem olyan rigid struktúra szerint állítják elő az étrendet, nem csak a tiltásokról beszélnek. „Rá kellett jönnünk, hogy előbb utóbb fellázad az ember, ha soha nem ehet bizonyos dolgokat, amiket szeret. Kompromisszumot kellett kötnünk a szakmai elvek és a páciens vágyai között” – teszi hozzá. 

A pszichológus véleménye szerint szükséges az, hogy a testünkről való kommunikáció változzon, hiszen evészavar nélkül is nagyon elégedetlenek tudunk lenni magunkkal. „A testtel való elégedetlenség nagyon gyakori jelenség, evészavar diagnózis hiányában is. Egy intenzíven fejlődő kamasz számára hosszabb folyamatot vesz igénybe a változó testének elfogadása. Ideális esetben egy gyereknek meg kellene tanulnia felnőttkoráig, hogy felelős a testéért, gondoskodnia kell róla. Fontos, hogy ne csak esztétikai oldalról tekintsen a testére, hanem azt is lássa, értékelje, hogy milyen fontos a testi egészsége, amiért ő is sokat tehet. Ez persze akkor tud jól működni, ha ezt látja a szüleitől is.”

A body positiv szemlélet kapcsán Melinda azt képviseli, hogy a test elfogadása rendkívül fontos, de önmagában nem elegendő. A biológiailag minél kiegyensúlyozottabb testi működésre való törekvés, az egészséges életmód és a pozitív testkép együttesére, vagyis a testi-lelki összhang megteremtésére fontos törekedni.”

Ha valami nem stimmel: hogy beszéljünk a testről, ha gond van?

„Az alapvető elgondolás, hogy ne bélyegezzük meg a másikat, ne a negatív oldalról közelítsük meg a test állapotait. A problémákról innen közelítve is tudunk beszélni, itt is meg lehet állapítani, hogy az egészség megtartása végett min kell változtatni” – állítja Erika. 

Nincs ugyanakkor általános szabály, egyénre szabottan kell kommunikálni. A dietetikus javaslata szerint meg kell tudni, hogy néz magára a túlsúlyos. Nem érdemes ignorálni a problémát, ha közeli szerettünk az érintett. Lehet, olykor kell is beszélni róla, de minden esetben megbélyegzés nélkül! Sajnos ugyanis a szakember tapasztalatai szerint

nagyon ritka az, hogy valaki tényleg segítően, ítélkezés nélkül áll a túlsúlyos vagy anorexiás mellett.

„Anorexia esetén javasolni szoktuk, hogy ne a hízás szót használjuk, hanem a gyarapodást. Elhízás esetén a túlsúly, súlyfelesleg lehetnek jó szavak, mert ezek semleges megjelölések. Sokszor nem a szülő nevezi a nevén először a problémát, a gyerek is elmondja, hogy nagy a pocakja, vagy hogy ő volt az iskolai mérésen a legnehezebb” – teszi hozzá Melinda. A pszichológus hangsúlyozza, hogy fontos a szülői kommunikáció megerősítő jellege. „Biztosítsuk gyermekünket arról, hogy nagyon szeretjük, és ez független a testsúlyától, kinézetétől, ugyanakkor örülnénk, ha saját magának is tetszene, és az egészsége miatt is fontos a témával foglalkozni: könnyedebben fog tudni mozogni, jobban érzi majd magát a bőrében.”

Egészségesebb jövő

Abban, hogy a testünkhöz a lehető legmegfelelőbben álljunk, hatalmas szerepe van a társadalomnak. Az egészségügyi ellátórendszernek és az oktatásnak együtt kellene (még több) prevenciós- és szűrőmunkát végezni.

Az iskolákban, a közösségekben is szembe kellene nézni az étkezést övező problémákkal.

Egy tanár, a háziorvos vagy a védőnő sok esetben hamarabb észreveszi, ha baj van, mint a szülő vagy a gyermek, s ilyenkor neki kellene továbbküldeni az illetőt, akár pszichológushoz, akár dietetikus szakemberhez.

Tudjuk, hogy sokéves, akár évtizedes berögződéseken változtatni nem könnyű, lelki akadályokat legyűrni szintén borzasztó nehéz, de megéri foglalkozni saját magunkkal! Ahogy a szeretteinket igyekszünk jól, az ő igényeiknek megfelelően szeretni, úgy a testünket is úgy kell gondoznunk, ahogy az neki a legjobb, hiszen nem mindegy, hogy tud szolgálni bennünket életünk végéig. Hasznos lehet, ha az úton való elinduláshoz igazi inspiráló példákat keresünk, de nagy segítséget nyújthat ez az okoskonyha is!