„Szinte a lakodalomról mentünk a szülőszobára” – egy sokat kibírt házasság története

Család

„Szinte a lakodalomról mentünk a szülőszobára” – egy sokat kibírt házasság története

Túl kell látni a jelenen. Ez nem ő, ez a valaki nem az a férfi, aki felkap és megpörget a levegőben ha hazaért, akit szeretek – de ez a férfi ott van benne, és vissza is fogom kapni, mert ez „csak” egy átmeneti állapot. Egy házaspár, akiket látva elhisszük, létezik összetartozás, és egymásnak teremtés: Késely Hajnalka és Barnabás története.

Hajni: Fél éve voltunk együtt, mikor gyomorfájdalmakkal orvoshoz kerültem. A negatív vizsgálati eredmények után, nőgyógyászhoz küldtek kivizsgálásra, ahol közölték: „Nincs semmi baj, ön állapotos!” Hirtelen kétfelé szakadtam. Az egyik felem örült, a másik szinte beleremegett a rémületbe, az ismeretlentől való félelembe. Egy új, mindent és mindenemet felemésztő szerelemben éltem, mondhatom azt, hogy éltünk – teljesen elvakultan, megszállottan, mindenféle racionalitástól és észérvtől mentesen. Mit sem számítottak édesanyám intő szavai. Barna első reakciója az volt: „Adj egy kis időt!” És én közben otthon vörösre sírtam a szemem, hogy nem fog visszajönni. Késő este nyikorgott a bejárati ajtó. Ő volt az: „Hajni, ez, ami most velünk történik, nem lehet véletlen.”

Barna: Hat hónappal később, ott álltunk az oltár előtt és örök hűséget fogadtunk egymásnak. „A házasságkötési szertartás egyik szép, jelképes cselekménye, amikor az ifjú pár két külön gyertyával meggyújt egy harmadikat, majd elfújja a kezében lévő gyertyát. Ez jelzi, hogy a két élet egyesült, és most már nem két énről, hanem egy miről beszélünk.”* Szolid, szerény esküvőnk volt, csak a legközelebbieket hívtuk el, és az egész estét végigtáncoltuk. Alig foglalkoztunk a vendégekkel, annyira el voltunk foglalva egymással. Annyira szerettük egymást, hogy ha a világon csak ketten lettünk volna, nekünk az is maga a minden. Ez a hatalmas lángolás aztán elmúlt. De még ma is ugyanúgy szeretek hozzáérni a feleségem kezéhez, bőréhez, ahogyan húsz évvel ezelőtt. Ma is, ha ketten megyünk valahova, kézen fogva tesszük. Apróság, de fontos. 

 

Hajni: Néha eszembe jut, mi lett volna ha… Ha Ajna nem érkezik ilyen korán, ilyen váratlanul az életünkbe… Az a megérzésem, hogy akkor sose vágtam volna bele egy közös életbe. Édesapámról mindig a nagy, erős keze jut eszembe, amit sokszor használt fájó tettekre. Rossz példát láttam otthon, ahol a fizikai agresszió sem volt ismeretlen. Olyan, hogy egy férfibe vetett bizalom, számomra nem létezett. 

Barna: A Vám- és pénzügyőrségnél dolgoztunk mindketten. Amikor megismerkedtünk, Hajni huszonnégy, én harmincegy éves voltam. A nevetéséről ismertem meg, de szó szerint! Akkorákat kacagott, hogy visszhangzott tőle az épület. Ha nevetett, mindenki felkapta a fejét és tudta, „Na a Késely Hajni nevet!” Ez az önfeledtség nagyon vonzott. És ehhez társult az a szépség, és közvetlenség ami mellett az ember ott akart lenni. Jó volt a közelében, érezni és látni őt. Hosszú, fekete dauerolt haja volt, és számomra rajta állt a legjobban a szolgálati szoknya. (mosolyog)

 

Hajni: Barna két hónapon keresztül folyamatosan randevúkra hívott, de én rendszeresen visszautasítottam. Kitartott, és meg kell, hogy mondjam, nagyon élveztem, hogy ennyire eltökélt, mert nagyon jó dolog érezni, hogy valakinek ennyire kellesz. Az első randevúnkra a budai hegyekbe mentünk sétálni – telitalálat volt. Amikor hazaértem, mondtam is magamban: „miért is vártam erre ennyi ideig?” 

Barna: Izgalmas és izgató tud lenni, mikor ott vagy pár méterre a szerelmedtől, de nem ölelheted át. Szóval vannak előnyei is a közös munkahelynek. (nevet) 

Hajni: A gyermekünk megérkezésével a nagyon mély és a nagyon magas periódusok váltakoztak a kapcsolatunkban. Olyan volt, mintha a dackorszakunkat élnénk, mintha versenyeznénk, kinek és miben van igaza. A kislányunk egy igazi sírós, akaratos és teljes figyelmet igénylő gyerkőc volt, aki sokszor tett próbára minket. 

Barnával nekünk hét év kellett ahhoz, hogy összecsiszolódjunk, hogy kiismerjük és kezelni tudjuk egymás természetét. Mihalec Gábor párkapcsolati terapeuta elsősegély csomagja két egyszerű mondat, könnyű megjegyezni: „A jó házasság két ember közös munkájának együttes eredménye.” És hogy „megtanulhatjuk lépcsőfokokká változtatni a köveket, melyekben elbotlunk,  amelyeken majd még magasabbra juthatunk, mint ahol eddig jártunk.”

Barna: Az elmúlás természetes. Ahogyan a szeretet hullámvölgyei is. De az nem természetes, hogy attól, hogy valaki a férjed, vagy a feleséged lett, mindig is melletted lesz. Ezt mi is útközben tanultuk meg.

Nem várhatod el senkitől, ha te rossz vagy hozzá, hogy csak azért, mert egyszer esküt tettetek, ő kitartson melletted.

Jónak kell lennünk egymáshoz, meg kell érdemelnünk egymást, akkor is, amikor a gyerekek születésével belemegyünk egy mókuskerékbe, a mindennapi zsonglőrködésbe, amikor nem tudunk annyira odafigyelni a másikra. 

Hajni: Barna azt hozta magával otthonról, ha bármi gond van, mosolyogni kell, mintha mi sem történt volna, és be kell seperni a problémákat a szőnyeg alá: volt, nincs. Én ezt egyáltalán nem bírom. Én kimondom, tisztázom és lecsupaszítom a lelkem, a beszélgetés számomra maga az intimitás, a kapcsolat lelke. Ő szerencsére nyitott volt arra, hogy ebben fejlődjön. Mert akarta az együtt – velem – velünk - mindennapokat. 

Barna: Amikor megérkezett Ajna, Hajni szüleinél, egy apró szobában kezdtük el a közös életünket, majd egy évvel később, Szigethalmon vettünk egy kis 60 m²-es házat. Öt évvel később érkezett meg hozzánk a második lányunk – majd két év múlva egy olyan élethelyzetbe és egy olyan lelki válságba kerültem, amiben teljesen elvesztettem önmagam.

Hajni: Igen, amikor édesapád két hét alatt, tragikus hirtelenséggel itt hagyott minket. 

Barna: Apám nagyon közel állt hozzám. Amikor alig tudott menni a lába miatt, akkor is eljött hozzánk, csak azért, hogy lásson, hogy velünk legyen. Olyan apa volt, amilyet csak kívánni lehet. Mikor elvesztettem, felnőtt férfi létemre (és nem szégyellem) pánikbeteg lettem és depresszióba estem. A mi generációnkat arra tanították, hogy egy férfinak tartania kell magát, hogy mi nem eshetünk össze, nem sírhatunk… Miért is? Egy férfi is érez. Egy férfi is sír. Egy férfinak is van apja, anyja, akit ha szeret, de elveszít, legalább egy kicsit had haljon bele… 

 

Hajni: Ilyenkor nagyon nehéz szeretni a másikat. Több év kellett ahhoz, hogy Barna teljesen felépüljön. Pszichológushoz, kineziológushoz jártunk és az írisz diagnosztikát is kipróbáltuk. Végül a jógaterápia segített. Azzal, hogy az édesapja egyik pillanatról a másikra elhunyt, teljesen eluralkodott Barnán a halálfélelem, miközben a nullával volt egyenlő az életkedve. 

Ilyen időkben nem lehet a másikra férfiként tekinteni. Túl kell látni a jelenen. Ez nem ő, ez a valaki nem az a férfi, aki felkap és megpörget a levegőben ha hazaért, akit szeretek – de ez a férfi ott van benne, és vissza is fogom kapni, mert ez „csak” egy átmeneti állapot. Edith Eva Eger írta le: „A földi poklot éltem át – de átmenetinek láttam. És ha átmeneti, akkor túl lehet élnem.”

Barna: Egyáltalán nem természetes, hogy a másik ezt végigcsinálja veled. Az évek, az embert ért traumák, csalódások, fájdalmak mind alakítják a két ember kapcsolatát. Ahogyan az én, úgy a mi is változik. Mi húsz évvel ezelőtt, szinte a lakodalomról mentünk a szülőszobára. Így valahogy nem rögzült az emlékezetünkben a házassági évfordulónk napja. Kevertük a június – júliust. Hajni meg is jegyezte, hogy ahogy a tizediket, biztos a huszadik évfordulót is el fogjuk felejteni. Szerda reggel korán ébresztettem: „Hajni, csomagolás! Van három órád, hogy elkészülj és összepakolj!” 

Hajni: Még szerencse, hogy a tört fehér ruhámat vittem magammal. Mikor megérkeztünk Martfűre, és rájöttem, hogy mi történik… sírtam. Néhány pillanat múlva már az oltár előtt voltam, csokorral a kezemben. Ott álltunk egymás mellett, ugyanazon a napon, mint húsz évvel ezelőtt, megerősítve az akkor sietős, de szerelemből megtett eskünket. 

Barna: És milyen jó érzés, újra hallani azt az igent. Minden félelem és feltétel nélkül. 

*részlet Mihalec Gábor Gyűrű-kúra című könyvéből.  

  • A történetet Késely Hajnalka és Késely Barnabás emlékei alapján, írta Kosztin Emese. -

 

Ajánljuk még: