„Semmi nem véletlenül történt” – egy anya négy vetélésének története

„Katolikus hatgyermekes családban nőttem fel, második gyermekként. Mindig is bennem volt a nagycsalád természetessége és víziója. Hat gyermeket ugyan nem terveztem, de nagycsaládra vágytam, mert boldoggá tett, hogy vannak testvéreim, és ezt kívántam saját gyermekeimnek is. Mivel a vetélés témájával sokáig csak távolról találkoztam, nem tudtam például, hogy mennyire gyakori, így az sem tudatosult bennem, hogy a nagycsalád nem feltétlenül adatik meg mindenkinek, aki szeretné.

Férjem is nagycsaládból származik, három testvére van, így ő is több gyermekben gondolkodott. Az orvosi egyetemen ismerkedtünk meg és annak befejezése után egy évvel összeházasodtunk. Mivel volt olyan tapasztalatunk is, hogy a szülők kapcsolata elveszhet a sok gyermek között, először szerettünk volna egy kicsit kettesben lenni. Másfél év múlva viszont már készen álltunk a gyermekvállalásra és két hónappal később meg is fogant az első babánk. Az első teszt után én először még nem örömöt, hanem rémületet éreztem: vajon fel vagyunk-e valóban készülve, vajon milyen tudnivalókról maradtam le, stb. Az SZTK-ban kiderült, hogy a baba hathetes és minden rendben van vele, kezdtem megnyugodni.

Két hét múlva viszont a nőgyógyász azt mondta, hogy már egy hete nem élnek... ugyanis ketten voltak.

Nem tudom, az első vizsgálaton ez miért nem derült ki – esetleg korán elhalt az egyik és az orvos nem vette észre vagy nem akarta elmondani –, mindenesetre mi már csak akkor tudtuk ezt meg, amikor már nem éltek.

A nőgyógyász műtéti befejezést javasolt, én pedig elfogadtam, de utólag úgy gondolom, jobb lett volna még egy kis időt hagyni nekik. Talán maguktól is elmennek és nekünk is több időnk lett volna elengedni őket... A később megélt spontán vetélés megerősített abban, hogy az egy sokkal természetesebb folyamat, ami segít a veszteség feldolgozásában is. Így viszont két nappal később megtörtént a műtét, ami rendkívül fájdalmas élmény volt, ugyanis ilyenkor mesterségesen kell tágítani a méhszájat. A mesterséges, „elvágólagos” jellegű beavatkozás a következő időszakot is nagyon nehézzé tette, rémálmaim is voltak. Utólag azt is látom, hogy az orvos nem kommunikált jól velünk. Azt mondta: ez bárkivel előfordul, felejtsétek el, ne is foglalkozzatok vele. De hát hogyan is lehetne elfelejteni, különösen az első várandósságnál?

A műtét után rengeteget sírtunk a férjemmel. Beszélgettünk egy pap ismerősünkkel, ő javasolta, hogy tartsunk böjti időszakot, éljük meg a gyászt és utána próbáljuk meg letenni. Megfogadtuk a tanácsát; a 40 nap alatt többször elmentünk misére, kértünk miseszándékot, de azt hiszem, ennek ellenére nem sikerült helyretenni, lezárni, ami velünk történt. Bennünk maradt egy erős szorongás a gyermekvállalással kapcsolatban. Nagyon nehéz volt várandós nőket, kisgyermekes anyákat látni, ráadásul a családban is sorra születtek a gyerekek.

Bennem erős kívülállóság-érzés keveredett erős szégyenérzettel és a saját testem hibáztatásával együtt.

Nehéz lelkiállapotba sodródtunk a férjemmel... 

Közben telt-múlt az idő, vártam, hogy újra teherbe essek, de nem történt meg. Karácsonykor – a babák éppen akkor születtek volna – a férjemmel úgy döntöttünk, segítséget kérünk egy pszichológustól. Mivel mindkettőnknek fontos a hit, hívő szakemberhez fordultunk. A fél évig tartó beszélgetések sokat segítettek a veszteségfeldolgozásban, az előretekintésben, új célok kitűzésében. Ez az időszak szép emlékként maradt meg számunkra, annak ellenére, hogy közben újabb veszteség ért minket.

Hamarosan ugyanis újra várandós lettem, ezért a szakember azt javasolta, hogy próbáljunk tartani egy kis távolságot a magzattól, legalább az elején, szemben azzal, ahogy előzőleg tettünk: az első várandóságnál túlságosan beleéltük magunkat abba, hogy gyerekünk lesz, például a férjem felköszöntött anyák napján. A távolságtartás segített. Két hét múlva viszont kiderült, hogy már 3-4 hetesen elhalt a magzat. Az új nőgyógyászom – akihez azóta is járok – azt javasolta, hogy várjunk két hetet, hogy magától megtörténjen a vetélés. Itthon zajlott le, ez is fájdalmas volt, mégis teljesen másként éltem meg, mint előzőleg: tudatomnál voltam és minden jóval természetesebb volt. Mivel még nem alakult ki nagyon szoros és személyes kötődés a babához, utána egy másfajta krízis tört ránk. Kerestük, hogy

mi a célja az életünknek; ha nem az az utunk, hogy szülők legyünk, akkor mit szán nekünk az Isten, hogyan kellene élnünk és hogyan képzeljük el a jövőnket?

A pszichológus bátorított, hogy tegyük fel magunknak ezeket a kérdéseket, és akkor életemben először komolyan elgondolkodtam ezeken.

Kitaláltuk, hogy elutazunk valahová – szerettünk volna kiszakadni a hétköznapokból és szép közös élményeket gyűjteni. Először Barcelona, majd Szardínia jött szóba, végül Izraelbe mentünk. Jeruzsálemben töltöttük a legtöbb időt, de bejártunk több zarándokhelyet Galileában, közben sokat imádkoztunk útmutatásért. Nagyon szép hét volt, és sokat segített abban, hogy távolabbról tekintsünk a mikrokörnyezetünkre és a saját életünkre.  A hitünk is erősödött azáltal, hogy láthattuk: a bibliai helyszínek – például a színeváltozás helye – valódiak. Nem állítom, hogy kifejezetten ezért mentünk oda, és azt sem, hogy emiatt sikerült kizökkenni – lehet, hogy bármilyen kirándulás megfelelt volna –, de nagyon jó volt azokon a helyeken megfordulni, ahol Jézus is járt.

Miután hazajöttünk, egy héten belül megfogant a következő babánk. Megpróbáltunk nem rástresszelni, bár minden ultrahang előtt rettenetesen izgultunk, különösen az első trimeszterben. A 12. hét után valamelyest megnyugodtunk, és onnantól kezdve, hogy először éreztem a rúgását, egy nagyon szép időszak kezdődött. A baba megszületett, és most van egy közel kétéves kisfiunk.

Az anyaság élménye kezdetben vegyes volt, eleinte elvesztem a baba körüli feladatokban. A korábbi veszteségek miatti félelmek elmúltak a várandóság alatt, az aggódások inkább a természetemből fakadóan léteztek. Nem volt könnyű a Covid miatt sem, mert akkor még távol laktunk a rokonoktól, a férjem sokat dolgozott, és a közösség is megszűnt, így sokat voltam egyedül a babával.

Az anyaság öröme sem katarzisként, hanem fokozatosan érkezett meg, ahogy kisfiamat megismertem, ahogy láttam növekedni.

Most már erős egységet és nagy örömet élünk meg vele férjemmel együtt, és van bennünk egyfajta büszkeség is: jó ránézni és jó tudni, hogy nekünk is van részünk benne.

Közben felújítottunk egy házat a szüleim közelében, és kisfiunk egyéves korában ideköltöztünk. A költözés után nem sokkal kiderült, hogy újra babát várok. Nem terveztük, így legelső érzésem a félelem volt: hogyan fogom bírni ilyen kis korkülönbséggel? De hamar megjelent az öröm is. Az ultrahangon minden rendben volt, de aztán elkezdtem vérezni, viszont a baba rendesen növekedett, ezért úgy tűnt, a vérömleny fel fog szívódni. Úgy telt el az első tizenkét hét, majd aztán még két hónap, hogy folyamatosan feküdtem, ami nem volt könnyű, mert a férjem éppen szakvizsgázott – éjszaka tanult, nappal gyerekezett –, de azért mindenki bizakodó volt. A húszhetes ultrahangon is azt mondták, hogy rendben van, de pár nappal később megint vérezni kezdtem. A kórházban kiderült, ezúttal egy nagy vérzés indult el, a méhlepény is érintett, így a terhesség is nagyon veszélyeztetett. Hazaengedtek, de kérték, hogy csak feküdjek és azonnal menjek be, ha baj van. Beszűkült tudatállapotba kerültem, csak olvastam és filmeket néztem, hogy eltereljem a figyelmem.

Egy hét telt így el, de egy éjszaka arra ébredtem, hogy nagyon vérzek. Akkor már nem engedtek haza, hanem átkerültem egy PIC osztállyal rendelkező kórházba. A cél az volt, hogy kihúzzuk a 24. hétig. Nagyon nehéz volt. Rémisztett a gondolat, hogy a 15 hónapos kisfiamat hosszú hónapokig csak legfeljebb egy-egy órára láthatom majd. Attól is féltem, hogy lesz egy koraszülött babám – nem éreztem magam késznek erre a helyzetre. És persze rettegtem, hogy elveszítem őt; nagyon szerettem volna, ha megszületik a kislányunk. Ellentmondásos érzésekkel küzdöttem, erősen befordultam. 

Miután a kórházi pszichológussal beszélgettem, valamelyest összeszedtem magam, de két nap múlva elindultak a fájások. Többször szóltam a nővéreknek, hogy nagyon fáj a hasam, kaptam gyógyszert. Ahogy ott feküdtem az ágyon, megszületett bennem az elengedés érzése. Viszonylag gyorsan lezajlott a vetélés. Ellentétben az előző műtéti élménnyel, most volt egy olyan erős érzésem, hogy Isten ott van velem. A férjemmel már korábban is éreztük és többször meg is fogalmaztuk, hogy Isten megtart minket, nem vagyunk magunkra hagyva.

A vetélés után az első érzésem a megkönnyebbülés volt, és örültem annak, hogy újra láthatom a kisfiamat. A gyászfolyamat csak pár nappal később indult el bennem.

A veszteség és annak feldolgozása abban a tekintetben is más volt, hogy az előzőekkel ellentétben ekkorra már megéltem az anyaságot, a korábbi szégyenérzetem és félelmem, hogy vajon képes vagyok-e kihordani egy babát, leszek-e anya valaha, most nem jelentkeztek. Most inkább „csak” maga a kislány elvesztése fájt.

Később, de még azelőtt, hogy a férjemmel a jövőt elkezdtük volna tervezni bármilyen szempontból, újra várandós lettem. Ez a baba a pocakomban most 22 hetes, vagyis éppen annyi, amennyi a kislányunk volt, amikor elment. Újra járok pszichológushoz, hogy ezen a nehéz időszakon átsegítsen, mert sokat izgulok, időnként újraélem a nehéz emlékeket és párhuzamokat vonok magamban – vagyis még zajlik bennem az előző veszteség feldolgozása. Ugyanakkor bizakodás és öröm is van bennem: csodaként élem meg, hogy ez a baba itt van velünk, és minden rendben van vele. Ahogy telik az idő, egyre erősebbek bennem ezek a pozitív érzések, egyre többször tudok szorongás nélkül, békésen és örömteljes várakozással tekinteni erre a kisfiúra. 

Utólag visszatekintve a veszteségekre, biztos vagyok benne, hogy semmi nem véletlenül történt. Bízom benne, hogy ezek a veszteségek is mind a javunkra válnak; még akkor is, ha még nem feltétlenül látom át a történtek értelmét. De már most azt tudom mondani, hogy az első ikerveszteség után megerősödött a kapcsolatunk a férjemmel, a második után jó volt végiggondolni néhány fontos kérdést az életünk értelméről. A harmadik után a férjem és kisfiunk kapcsolata jóval szorosabb lett, én pedig most sokkal inkább késznek érzem magam a gyermekvállalásra, nagyobb az önbizalmam, és kevésbé tartok azoktól a dolgoktól, amiktől régebben féltem. Mindketten empatikusabbak és tapintatosabbak lettünk azokkal szemben, akiknek nem adatott meg a nagycsalád; már tudjuk, hogy mindenkinek megvan a saját története. Éppen ezért, már képes és hajlandó vagyok beszélni a történtekről, ha ezzel másokon is segíthetek.”