Kedves Murphy, így nem leszünk jóban! – avagy a szülők két nap szabadságot akartak

Család

Kedves Murphy, így nem leszünk jóban! – avagy a szülők két nap szabadságot akartak

Kéz a kézben andalgás az őszi avarban, békés összebújás a hűvös teraszon egy pohár fehérborral. Gyertyafény, romantika, végre csak kettesben. Aha… Ehelyett fülfájás, kórház, fáról leesés miatt oviba rohanás, heveny légcsőgyulladás és WC melletti éjszakai émelygés majd egy hét ágynyugalom. Kaptunk 48 óra szabadságot három gyerekünktől, erre ez lett belőle. Köszönjük, Murphy, ez igazán kedves tőled!

Évek óta nem mentünk pihenni kettesben a férjemmel. Három kisgyerek mellett a pihenés eleve a tudományos-fantasztikus műfaj része, de mivel híján vagyunk nagyszülőknek, ezért nálunk talán még nehézkesebben megy a dolog. A testvéreimnek hála egy-egy színház, mozi vagy vacsora olykor-olykor belefér, de töredelmesen be kell vallanom: én olyan „szeretek mindig minden felett prosperálni, és állandóan szorítani a tucatnyi gyeplőt” anyuka vagyok. Próbálok ebből visszavenni, de ha tehetitek, ti rá se szokjatok.

Idén gondoltam egy nagyot, és megleptem a férjemet egy őszi hétvégével. Előre örültem az őszi napsütésben kéz a kézben andalgásnak, a reggel ágyból és csöndben kávézásnak, és annak, hogy végre nem úgy kell beszélgetnünk, hogy az egyikünk már alszik, vagy hogy mindketten ébren vagyunk ugyan, mégis félmondatonként bekiabál egy kiskorú néhány oda nem illő szót. Mennyire vártam már! Egy péntek reggeltől vasárnap délutánig tartó hétvége…micsoda gyönyör!

„Mama, fáj a fülem! A jobb” – bökte oda csütörtök délutáni hintázás közben kisebbik lányunk, aki születése óta küzd fülproblémákkal. Öt éve járunk rendszeresen fül-orr-gégészhez és audiológiára, így néha azt hiszem, már simán le tudnék zavarni egy orr- és garatmandula-műtétet. Pontosan tudom, hogy a „mama, fáj a fülem! A jobb” nem jelent mást, mint azonnali beavatkozás igényét. Évekkel ezelőtt kiképeztek az ilyenkor szokásos protokollra, így most is mindent elkövettem a siker érdekében, és nagyon bíztam abban, hogy visszafordítható a folyamat. Szeretek mindenre felkészülni, ezért aznap este már gyomorgörccsel aludtam el, biztos, ami biztos. Péntek reggel beigazolódott, hogy nem volt alaptalan anyai izgalmam, ugyanis kislányom füléből literszám folyt a genny. Van már rutinunk spontán perforáló dobhártyákban, és szerencsére nála mindez fájdalommentesen zajlik, a szívem mégis mindig megremeg, ha megtörténik a dolog.

Egy út van ilyen esetben: kórház, fül-orr-gégészet, István doktorbácsi. Azonnal. 

Kórház, lázmérés, kézfertőtlenítés, és két óra várakozás szájmaszkban. Aztán antibiotikum, orrcsepp és heves vacillálás, hogy akkor ezek után el merjünk-e utazni vagy sem. Férjem is, én is a „sem” felé hajlottunk, bár tudtam, hogy már sínen van a gyermek füle, és a húgom is intenzíven győzködött arról, hogy huszonöt évesen, egy jogi diploma kapujában bizony ő is képes beadni a gyógyszert. Délelőtt 11-kor már kezdtem hajlani afelé, hogy mégiscsak előveszem azt a bőröndöt. 

Bugyi, fogkefe pipa, jöhet a heves krumplitpucolás, hogy megfőzzek családom otthon maradt felének. Eközben megcsörrent a telefonom; az óvodából kerestek, és ekkor jól hallhatóan dobbant egyet reggel óta gyötrődő szívem. Kisfiam óvónője volt, aki elmesélte, hogy a gyermek leesett a fáról… A másodperc tört része alatt villant át az agyamon, hogy vajon még az indulás előtt belefér-e egy újabb kórházazás egy esetleges csuklógipszeléssel, vagy menjen romantikázni inkább a húgom és a barátja? 

Már nem is tudom, hirtelen mire jutottam, de amíg rohantam az óvoda felé, azt a messzemenő következtetést vontam le, hogy

mindenről Murphy tehet, és kár volt eddig azt hinnem róla, hogy jó arc. Mert nem az.

Ismeretlenül is szidalmaztam az amerikai mérnököt, fontolóra vettem, hogy nagyobbik lányomért is elkanyarodom a suliba, nehogy épp abban a percben kapjon el egy bakteriális fertőzést. De abban a pillanatban, amikor benyitottam az óvoda kapuján, újra megcsillant az őszi napsütésben romantikázás, kéz a kézben andalgás reménye, ugyanis kisfiam épen és egészségesen, kipirosodott arccal focizott. Egy szívről legördülő sziklával kevesebb…

Miközben a férjem összedobott 20 liter paprikáskrumplit, kiselőadást tartottam Neszta húgomnak és Detti sógornőmnek az antibiotikum és a probiotikum helyes alkalmazásáról, összepakoltam kisfiam szombati úszócuccát, valamint nagyobbik lányunk másnapi osztálykirándulós szettjét. Mindenre gondoltam, és talán még levegőt is elfelejtettem venni, miközben daráltam a sok tennivalót fel-alá járkálva otthonunkban. Valamiért az a kényszerképzetem, hogy csak úgy tehetem ki a lábam a házból, ha mindent tökéletesen elrendeztem. Nem követendő példa, szokjatok le róla ti is, ha ilyet csinálnátok! A nagy fontoskodásban egyre jobban kezdett fájni a fejem, kapart a torkom, verejtékezett a homlokom. Jó, hát rohantam, na. Az létezhetetlen, hogy én beteg leszek, mivel én sosem vagyok beteg! De kit érdekel ez a mellékzönge? Lényeg, hogy szerencsére mindhárom gyerekünk jól volt, és tudtam: biztonságban hagyhatjuk otthon őket. Láz- és fájdalomcsillapító, köptető és torokfertőtlenítő még gyorsan be a bőröndbe, puszi és ölelés az apróknak, integetés az ablakból, kocsiajtó csapódik, gáz. Indulhatunk romantikázni!

Jónéhány órának el kellett telnie, mire gondolatban is elengedtem az otthonmaradottak kezét, de persze negyedóránként érdeklődtem a húgomnál, aki fotókkal igyekezett bizonyítani, hogy az égvilágon semmi probléma, a gyerekeim a legjobb kezekben vannak, nyugodtan engedjük el magunkat, és lelkiismeret-furdalás nélkül élvezzük a gyermekmentes pihenést. Így is tettünk. Az első nap még csak-csak magas fordulatszámon pörögtem (hála a gyógyszereknek),

de a második éjszakát már WC-ben lógó fejjel töltöttem – sajnos nem az ész nélkül bevedelt, exkluzív pezsgő miatt.

Éjjel egykor legalább a férjemmel kettesben ülhettünk a konyhában, és vajas kenyeret eszegettem, hozzá citromos teát ittunk. Meghitt pillanat volt. Nyelni alig tudtam, percenként fújtam az orrom, elment a hangom és még a gyomrom is görcsölt. Kéz a kézben andalgás helyett pokrócba csavarva döntöttem magamba a mézesteát, és kétpofára zabáltam a háztartási kekszet, de legalább volt őszi napsütés és romantika is. Köszi, Murphy, értettem a célzást, már a gyerek fülfájásával is, nem kell még egy saját COVID-dal ráerősíteni!

Az ismert körülmények ellenére egy igazán klassz hétvégét tölthettem a férjemmel és két barátunkkal együtt egy csodaszép vidéken, a Mura és Dráva torkolatánál. Megérte elszökni. Távollétünk alatt minden tökéletesen működött, remekül helytállt a két rokon. Lám, lám, nem csak én tudom életben tartani ezt a három kiskorút, nem csak én vagyok az, aki hűdetökéletesen ugrik át minden akadályt. Két, mélyről jövő krahácsolás közben már ezt is kezdem elhinni.

A következő egy hétben makacs vírussal küzdöttem (ebben a vészterhes időben fontosnak tartom megemlíteni, hogy nem, nem koronavírussal), napokig meg sem tudtam szólalni heveny légcsőgyulladásom miatt. A véletlen ironikus játéka? Murphy így üzent nekem még a síron túlról is? Lehet. Most már elhiszem: ami elromolhat, az el is romlik. 

De kedves Murphy, akkor íme az én bölcseletem: ami elromlik, azt meg is lehet javítani! 

Ajánljuk még:

ÖTÉVES KISLÁNYOM MÁR MEGTANULTA, HOGY Ő KÖVÉR, ÉS EZ AZ EGÉSZ CSALÁDOT MEGVISELI
5+1 RÉGI MESEKÖNYV, AMI ELFOGADÁST TANÍTOTT, ÉS A TE POLCODON IS OTT VAN
„A TIZENNYOLCADIK SZÜLETÉSNAPOMON HAGYTÁL ITT, DE EGY NAP SEM TELT EL NÉLKÜLED”

 

Így utazz okosan! - A lassú utazás lélektana

Azért utazunk, nyaralunk és telelünk, hogy feltöltődjünk és pihenjünk, de Murphy törvénye még ekkor sem hagy élni minket: általában fáradtabban térünk haza, mielőtt elindultunk volna. Ha ez rád is igaz, akkor a katonás hátraarc helyett inkább azt tanácsolom, készíts egy kis teát, helyezkedj kényelembe, és szánj az életedből 5 percet az alábbi eszmefuttatás elolvasására.

 
X
Már követem az oldalt