Egy családban az együtt evés a legjobb nevelési eszköz a kezünkben

Család

Egy családban az együtt evés a legjobb nevelési eszköz a kezünkben

Enni kell és enni jó. Különösen jó, ha közben együtt a család. Nem kapkodva, állva, telefont nyomkodva…

A fiaim hónapok óta házat építenek. Igaz, még csak gondolatban. Nem a mostani helyett, hanem akkorra, amikor „tudod, anya, mi is felnövünk”. A képzeletbeli ház hatalmas: van benne két önálló élettér, két családnak, amit összekapcsol a konyha. Olyan, ahol a tűzhelyen legalább négy lábos elfér egymás mellett (1. töltött káposztának, 2. paradicsomos húsgombócnak, 3. csirkepörköltnek, 4. tejberizsnek) és van elég hely együtt asztalhoz ülni legalább két tucat embernek. Mert együtt (l)enni jó – vallják.

A konyhában állva hallgatom a legújabb terveiket, miközben az jár a fejemben, mennyire másként viszonyulunk mi ma az étkezés fogalmához, mint annak idején őseink. Egyesek számára kiemelkedően fontossá vált, mi és honnan kerül a tányérra, míg mások bőven megelégszenek a gyorséttermi kínálattal is. Van, aki tudatosan ügyel arra, hogy nyugodt körülmények között tudjon leülni megenni az ételt, mások egy percre sem tennék le a munkát (sic! telefont) néhány falat erejéig. Furcsa világot élünk, konstatálom.

Sajnos ismerek olyan családot, ahol „kiment a divatból” a hétköznapi közös étkezés. Amikor az okokról kérdeztem, az anyuka elmondta, hogy két középiskolással, két különböző munkarendben dolgozó szülővel és egy folyton otthonülő nagymamával meglehetősen nehéz zöldágra vergődni vacsora-ügyben. Az egyik már enne, a másik még nem, a harmadik már fogyókúrázik, a negyedik meg evés helyett inkább futni indul… Szóval röviden ennyi, zárta le az ismerősöm. A kérdés viszont továbbra is adott:

a családtagok magát az ételt, vagy az együtt töltendő időt akarják maguktól megvonni?

Felnőtt fejjel sokszor eszembe jut, hogy nálunk otthon nem volt szokás távol maradni az asztaltól, de arról sem lehetett szó, hogy valaki a tévé előtt egyen, mert „megy a sorozatom”. Persze, nem volt még akkor okostelefon, sőt aktivitáshiányra figyelmeztető óra sem, tegyük hozzá. Ha anyám este túl későn jött a munkából, nem vártuk meg a vacsorával, viszont akkor is odaültünk mellé beszélgetni, hogy mégse egyedül költse el az estebédet.

Ma, anyaként én is érzékelem a változás szelét… Reggelente negyed hét magasságában a két fiam – nem kevés anyai ráhatásra – kezd neki a reggelinek a konyhában. Én két percenként az órát lesem, a tízóraik dobozolása, egy bögre kávé és egyéb halaszthatatlan(?) feladatok között. Pedig számtalanszor megfogadtam már, hogy tíz perccel korábban kelek, hogy melléjük üljek nyugodtan, mégsem sikerül maradéktalanul teljesítenem.

Viszont este, amikor már mindenki otthon van, együtt ülünk asztalhoz, kizárva a külvilágot. Ráérősen, olykor hangosan, máskor csöndesen. Megvitatjuk a napi történéseket: két falat között egy szuszra, vagy éppen teli szájjal, megállás nélkül.

Vállalom, hogy abban vaskalapos vagyok, ilyenkor mindenkinek az asztalnál a helye, kifogáskeresés nélkül.

Abban viszont a szabadelvűséget képviselem, hogy a morzsa, a maszat és a folt a konyhaasztal és a padló éke. Mert mind arra utal, hogy itt bizony ettek. Többes számban, jóízűen, jókedvűen. Abban egyenesen liberális vagyok is, hogy ételt visszautasítani „ér”, viszont meg sem kóstolni, azt már nem.

Aki vizuális alkat, most elképzelheti, milyen lehet nálunk egy egyszerű vacsora bármelyik este. Hétvégente pedig, amikor több az idő, a helyzet csak fokozódik. Egy hat- vagy nyolckezes bundáskenyérsütés például meglehetősen sok kosszal jár. De a takarításra szánt idő mennyisége messze nincs arányban azzal a pozitív energiával, ami ilyenkor felszabadul és átjárja a konyhát. Mert az egész nemcsak az evésről szól.

Egy másik barátnőm mesélte a minap, hogy őt egész gyerekkorában mágikus irigység és zavar egyszerre töltötte el, amikor másoknál vacsorázott úgy, hogy összegyűlt a család. Nem az ő családja volt ez ugyan, de mégis nyilvánvalóan több melegséget kapott az ilyen vacsorákon, mint azokon az alkalmakon, amikor otthon lóti-futi módra magának megkente, majd a neonfényben egyedül elfogyasztotta a parizeres zsemlét.

Vallom, hogy ezek az élmények, amiket ilyenkor közösen szerzünk, a lelkünket táplálják.

Erősítik azt az érzést, hogy egy család vagyunk, összetartozunk.

Közben pedig a puszta ténnyel, hogy körbeüljük az asztalt, kifejezzük, megtiszteljük egymást. Vekerdy tanár úr szerint az asztalnál nincs helye semmilyen nevelő célzatú megnyilvánulásnak. Ez így is van rendjén. Azért, mert már a puszta tény, hogy a család együtt eszik, maga az egyik legjobb nevelő eszköz a világon.

Ajánljuk még: