Borbás Marcsit lassan három évtizede ismerem, és még mindig rácsodálkozom arra, hogy mennyi energia, figyelem, kíváncsiság és tenni akarás fér bele egyetlen ember munkájába. Szerény véleményem szerint nincs még egy olyan ember a magyar médiában, akinek életműve ennyire következetesen és önazonosan épült volna az elmúlt évtizedekben, mint az övé. Ez a beszélgetés évzáró-évnyitó apropóból született, de valójában arról szól, ami Marcsit mindig is meghatározta: hogyan lehet értéket teremteni akkor is, amikor a világ éppen nem feltétlenül ebbe az irányba változik körülöttünk. Az interjú az egy.hu adventi kalendáriumához csatlakozik, és állandó szerzőink (Amrein Boglárka, Gáll Orsolya, Halmos Monika, Kovács Kriszta és Demecs Norbert) kérdései alapján készült. 

Milyenek voltak a “régi” karácsonyok nálatok? 

Gyerekkoromban mindig volt hó. Szenteste otthon meggyújtottuk a gyertyákat, utána beöltöztettek, apu felültetett a szánkóra, még egy plédet is rám takart, és szánkóval elhúzott a Rittgasser mamiékhoz, az anyai nagyszüleimhez. A polgármesteri hivatal előtt gyönyörű volt a nagy fenyőfa, tele színes égőkkel. 14 éves koromban, azelőtt, hogy gimibe mentem volna, karácsonyra kaptam egy gyönyörű vajszínű pulóvert, sötétkék norvég mintával, és egy sötétkék farmer kertésznadrágot. Nem tudom elmondani, hogy mennyire boldog voltam. Emlékszem a karácsonyt megelőző várakozásra, a csendes estékre. Ha sötétedés után berohantam a szobába és felkapcsoltam a villanyt, akkor a Mami lekapcsolta, és azt mondta: “kis unokám, most maradjunk csendben egy kicsit.” 

Ma már teljesen máshogy van az év rendje, mint ahogy volt hosszú évszázadokon keresztül. A paraszti világban, amikor megrövidültek a nappalok, mire jött a sötét, már mindent betakarítottak. Hideg volt, az emberek bent maradtak a szobában, este négykor besötétedett, és ők is szépen elcsendesedtek, imádkoztak. Az adventi időszak ma már nem a lelassulásról, hanem a hajtásról szól. Miközben vágyunk a meghitt, csendes, „régi” karácsonyokra, a mindennapjaink egészen más ritmusban zakatolnak. Ma az év vége szinte mindenkinek a legnehezebb időszak: a legtöbb munka, a legkevesebb szabadidő, a legkevesebb esély a „meghitt elcsendesedésre”. Ráadásul ezt az egészet épp a karácsony tolja túl: az ajándékvásárlás, a „mindent ilyenkor vegyünk meg, főzzünk meg, éljünk meg” hozzáállás. És ehhez hozzájön az is, hogy a családok ma már ritkán élnek egy helyen: nagyszülők, szülők, gyerekek, unokák az ország vagy a világ különböző pontjain. Az ünnep így gyakran egy logisztikai bravúrrá válik.

Visszahozható-e az a “régi” karácsonyi érzés?

Nem. Legalábbis nem abban a formában. A világ teljesen megváltozott. Millió dolgot elveszítettünk a mi generációnk idejében: a locsolkodást, az igazi húsvétot, a szüreti mulatságokat… Nekem meggyőződésem, hogy ünnepek nélkül nincs rend az évben. Amíg ezek megvoltak, ünneptől ünnepig tartott egy-egy szakasz, azok voltak a jelzőlámpák, a zsinórmérték. Ha ezek nincsenek, csak úgy folyik az év. A vágyakozás a gyerekkori, havas, lassabb ünnepek után természetes, de ha csak ezt siratjuk, abból könnyen „bánatos ünnep” lesz. És közben csendben el is veszíthetjük magát a karácsonyt. A mi generációnknak meg kell találnia azt a módot, ahogy ma lehet adventezni és karácsonyozni. Nem ahhoz kell ragaszkodni, ami lehetetlen, hanem ki kell alakítanunk egy új szokásrendet, ami ezek között az életfeltételek között működni tud, és hagyományt teremt úgy, hogy a karácsony ne legyen se bánatos, se túlzottan anyagias ünnep. Találjuk ki, hogyan lehet ma ünneppé tenni ezt az időt, a régi karácsonyokból merítkezve, de a mai világhoz igazítva az adventünket. Ez a mi generációnk felelőssége. 

A fogyasztói reflexeken nehéz változtatni… 

 Pedig biztos, hogy ezen változtatni kellene. Nem azt mondom, hogy nem kellenek ajándékok, hiszen azok a szeretet kifejezésének, az örömszerzésnek az eszközei. De bőven elég lenne valami szimbolikus. És nem kell tízszer annyit enni se, mint máskor. Egy olyan világban élünk, ahol minden szempontból a mértéktelenség uralkodik az ünnepünkön, és ez pont az, ami az ünnep legmélyebb lényege ellen dolgozik.

Hogy zajlanak az őrségi karácsonyaid? 

 A gyerekkori karácsonyfadíszekből megmaradt egy drótkarú Mikulás-dísz, azt minden évben felteszem a fára. És nem teszek rá “angyalhajat”, mert attól féltem amíg kicsi voltam. Az Amerikában élő keresztanyám küldte, és a gyönyörű üvegdíszek közé került fel egyik évben ez a hullámos angyalhaj. Amikor Aput megkérdeztem, hogy az mi, azt válaszolta, hogy amikor az Angyal a fát hozta, rajta maradt a haja. Engem ez úgy megijesztett, hogy abban az évben nem is voltam hajlandó ott maradni a szobában a szüleim nélkül. 

 És attól kezdve kopasz angyalokat képzeltél, amint nehéz fákat cipelnek komoly árat fizetve a feladatért…. 

Én ettől teljesen kikészültem, rettegtem a karácsonyfától, hogy kitépi a hajam. De a viccet félretéve, az őrségi adventek egyik különlegessége a Luca-nap. Egyik Luca-napon például arra ébredtünk, hogy a kapu kívül-belül tele van szórva fehér csirketollal. Majdnem megállt a szívem, nem értettem, ki utál minket ennyire. Aztán csörgött a telefon és szóltak, hogy ne lepődjünk meg, ez itt szokás, a csirketoll Luca-napi „jelzés”, és azt jelenti, hogy befogadtak. Ami pedig a saját karácsonyunkat illeti, természetesen mikor vége van a decemberi hajtásnak, akkor vásárolok ajándékokat és a menü alapanyagait is, de nagyon minimálisat, csak annyit, amennyi szükséges. Ha ételről van szó, elengedhetetlen a halászlé. A közép-dunai halászlé a „mi halászlevünk”, és nagyon szeretem a rántott pontypatkót is. Meg a régi süteményeket: a zserbót, a kókuszos csigát. De különleges helye van a szívemben a házi krémesnek is, amit édesanyám hájas tésztából készített, friss disznóölés utáni hájból, vaníliás krémmel töltve. Ez nekem téli, karácsonyi ünnepkörös sütemény. A mai napig érzem az ízét.

A Gasztroangyal az elmúlt évtized egyik legsikeresebb, legerősebb hatású televíziós márkája lett, sokan a nevedet máig elsősorban ezzel azonosítják, miközben egyébként rengeteg minden mással foglalkozol. Hogyan tekintesz az új év elé? 

Amikor elindult a Gasztroangyal, még nem féltem attól, hogy főzős csajként könyvelnek el – de az lettem. Nagyon zavar, amikor a Nemzet Szakácsnéjának  hívnak, mert én nem szakácsnő vagyok, hanem tévés. A főzés fontos része az életemnek, de a Gasztroangyal esetében is elsősorban maga a gyűjtés volt a fontos és egyben a legfelemelőbb is: az az érték, amit a falvakban találtam, és ami sok esetben enélkül a műsor nélkül már a feledés homályába veszett volna. Az egy.hu-val kapcsolatosan azt szeretném, ha egyre tágabb értelemben lehetnénk referencia, hiszen az oldal minden területen értéket, életformát, ismeretet és szemléletet közvetít, és teszi mindezt a fenntarthatóság jegyében. Közösséget építünk, az olvasótáborunk hálistennek ma már nem csak az én “rajongóimból” áll. Érdeklődnek a cikkeink iránt, értik a tartalmainkat, és már nem csak a “gasztrovonal” ugrik be rólunk. Én arra vágyom, hogy az emberek elkezdjenek újra olvasni. Minket is, de úgy általában is. Az irodalom, az írás az, ami formálja az ember lelkét – ma erre óriási szükség lenne.

Ezért indítottunk egy verses sorozatot is, hogy néha, legalább egy versnyi időre meg tudjunk állni. És megérezzük azt, hogy a költészet is lehet kapaszkodó.

Igen, nagyon fontosak lennének ezek az önmagunkkal eltöltött pillanatok, és erre egy versnyi idő is tökéletes. A feltöltődés. Csak abból tudsz adni, amid van, és ehhez kellenek a csendek. Ha folyamatosan nullára zsigereled magad, akkor nincs miből adnod, tehát rosszul jár a környezeted is. Nagyon nehéz egyensúlyt találni. Meg talán nem is nagyon alkalmas a mai világ erre. Meg kell tanulni a nagy zajban csendben is lenni. Ha belegondolok, a nagyszüleim sokkal több időt szántak a belső gondolataikra, sokkal többet foglalkoztak önmagukkal. És most itt nem arról van szó, hogy a szépségükkel, vagy a külsőségekkel, hanem a saját csendjükkel. A téli hónapokban különösen. A nagyanyám folyamatosan hímzett, tehát magában volt, és mindenki békén hagyta, mert ő most hímez, de ez azt is jelentette, hogy összegzi a gondolatait, tervezget a jövőre, megoldja a problémákat, összességében hasznosan megélve a csendet. A tervem a jövőre nézve úgy átalakítani a dolgaimat, hogy maradjon időm élni. Ez a célom évek óta. Tulajdonképpen az Őrségbe költözés is már ennek a része volt, csak nem jól fogalmaztam meg a vágyaimat. Mindig azt mondtam, hogy én most már csak az Őrségben szeretnék lekvárt főzni, de azt nem tettem hozzá, hogy kamera nélkül. Egyébként én nem tudnék munka nélkül élni, egy abszolút produktív ember vagyok, nem tudok kivonulni, és nem is szeretnék. Egy egészséges időbeosztásra, egy harmonikus egyensúlyra vágyom. Hogy maradjon idő élni is. És még egy szóra az olvasásra visszatérve: az is nagy vágyam például, hogy az emberek soha többet ne kommenteljenek úgy, hogy el sem olvasták az adott cikket. Vegyük észre, ha fölöslegesen szólunk hozzá valamihez. 

Sok olyan komment van, ami zavar? 

Dehogy! Szerencsére kevés az igazán rosszindulatú kommentelő. Mindig volt, van és lesz ilyen, mindenkinek nem lehet, és nem is kell megfelelni, úgyhogy ezekkel együtt élek évtizedek óta. Nem idealizálom a nyilvánosságot, pontosan tudom milyen az, amikor valakit elvtelenül támadnak. Az elvtelen támadás mindig a támadóról szól. Mindig van mögötte valamilyen önös cél: jobb pozíciót akar, nem bírja elviselni, hogy nem ott tart, ahol te, vagy valami zavarja. Ahelyett, hogy magán dolgozna, azt támadja, akiben ez a tulajdonság megvan. Ezekkel nem foglalkozom – lapozok. Egyik nagy példaképem több mint 30 éve Kertész Zsuzsa. Ő mondta nekem még a pályám elején: “Tanuld meg, hogy se a pozitív, se a negatív kritikákat ne vedd magadra. Válassz ki egy-két embert, akire hallgatsz, minden mást engedj el a füled mellett.” Én ezt akkor megfogadtam, hiszen az a finomság, intelligencia, alázat, önzetlen tudásmegosztás és törődés ami belőle áradt, az a mi szakmánkban már nem létezik. Úgyhogy én ehhez tartom magam: néhány olyan ember van körülöttem, akik véleménye mérce számomra, és akikkel kapcsolatban pontosan tudom, hogy ha kritikát fogalmaztak meg, azt szeretetből, engem jól ismerve és az én érdekemben tették. Persze a mi szakmánk az arról szól, hogy egy közösségnek adunk. Tehát az, hogy nekik mi a véleményük erről, azt nem lehet nem figyelembe venni. Csak tudni kell válogatni, meg súlypontozni, hogy ki mondja, miért mondja, és valójában kiről szól az, amit mond. 

Mi az, amiből erőt merítesz, amiből töltődni tudsz, amikor nagyon elfáradsz? 

Az utóbbi időben egyértelműen a bringa. Az elmúlt években nem csak mint sporteszköz, hanem mint életszemlélet is jelen lett az életemben. A bringázás az egyetlen olyan sport, ami nem csak sport, hanem kirándulás, élmény. Nagy területet jársz be, látsz közben dolgokat, sportolsz, és mégsem azt érzed, hogy edzel. Közösségi élmény is: ritkán bringázol egyedül, nekem ez közös idő a férjemmel, a barátokkal. És közben mozogsz, márpedig a mai ember legnagyobb baja, hogy nem mozog.

Van az egy.hu felületén egy - külön a bringázásnak szentelt - aloldal is. Miért tartottad ezt fontosnak? 

A terv az, hogy minél több embert inspiráljak arra, hogy mozogjon. A biciklizéssel pedig úgy mozogsz, hogy szinte fel sem tűnik a fizikai aktivitás, mert a természetben levésnek és a sportnak egy tökéletesen harmonikus összhangját adja. A sétánál azért sokkal jobb, mert nagyobb területet tudsz bejárni észrevétlenül, és nem kell hozzá sok minden. Egy bicikli és  semmi más. A társaság és az egyedüllét tökéletes kombinációja is a biciklizés. Hiszen tekerés közben az ember rengeteg mindenen gondolkodhat annak ellenére, hogy csapatban halad. Az elmúlt évtizedekben azt is megtanultam, hogy amikor nagyon nehéz élethelyzetben vagyunk, akkor lényegtelenek lesznek azok a gondok, amelyek egyébként folyamatosan feszültségben tartanak bennünket a hétköznapokban. Minden gondot sikerül óriássá duzzasztanunk, ha nincsenek eszközeink arra, hogy visszataláljunk a relativitásba. Hogy rendszeresen kapcsolatban maradjunk a fontos-nem fontos dilemmával. Hamvas Béla mondja, hogy: “semmi sem fontosabb, mint hogy az embernek az érthetetlennel állandó kapcsolata legyen”, és én megtanultam a látszólag megmagyarázhatatlan történéseket is békével elfogadni. 

Az év végéhez érve talán ez volt a legfontosabb mondat. 

Igen, és talán az is, hogy az ünnep nem időpont kérdése. Inkább azé, hogy a mai, felgyorsult körülmények között, megtanuljuk-e újra ünneppé tenni az időt. Észrevenni, mi a fontos, és hagyni, hogy az év ne csak „folyjon”, hanem tartalmat, értelmet is kapjon. Fantasztikus lenne például, ha nem az lenne sok ember alap beállítása, hogy a másik biztos rosszat akar. Hogy ne az okozzon örömöt, hogy valakit bántunk. Sokkal egyszerűbb lenne, ha jó szándékkal fordulnánk egymás felé. Ettől a világ is bizonyosan egy szebb és élhetőbb hely lenne azonnal. 

Címlapfotók: Emmer László

Kapcsolódó tartalom

Farkas Boglárka | 2025. december 15

Mentsvárak csendben és zajban

Stresszkezelési módszerek, helyek, eszközök- régen és ma