Régi tapasztalás, hogy a velünk történő dolgok kivétel nélkül hasznunkra válnak, s idővel még a legcudarabb helyzet miértjére is megkapjuk a választ. A koronavírus karanténos lezárásai például – a családtagokkal való ismételt megismerkedés mellett – az otthon készített szappanok és egyéb kozmetikumok reneszánszát is elhozták. Az egyre csak húzódó helyzet később arra is lehetőséget adott, hogy a kezdeti szárnypróbálgatásokat tökéletesíteni lehessen: a korábban csak rutin-ételek elkészítésére használt kiskonyhákból ma már kiváló minőségű szappanok is előkerülnek! A bezártság akarva akaratlan rászorított bennünket, hogy visszaforduljunk azon generációk régi tudásához és technikáihoz, akik számára az önellátás nem valami ködös egyetemi tantárgy, hanem a hétköznapok valósága volt.
Ma már ugyan kevesen gondolnák, de a szappan egykoron éppúgy a disznóvágás terméke volt, mint a szalonna vagy éppen a füstölt csülök,
s bár jómagam világéletemben törekedtem az egyszerűségre, a világ körülöttem nem ebbe az irányba mozdult: a korábban egy fedél alatt található hentes- és kozmetikumműhelyek napjainkra beláthatatlan távolságra kerültek egymástól. A távolság azonban látszólagos: mikor egy komplett kozmetikumműhely létrehozásán dolgoztam, ismét rá kellett jönnöm, hogy a modernnek gondolt eljárások lényegi elemei valójában alig különböznek nagyszüleink régi technikáitól.
Nagymosás 1910-ben – Fotó: Fortepan / Magyar Földrajzi Múzeum / Erdélyi Mór cége
Egészen biztos, hogy az ezredpontosságú labormérlegek és a világ bármely pontjáról beszerezhető luxus-összetevők segítségével soha nem látott minőségű szappanokat készíthetünk, a termék elkészülésének lényegi része mégis ugyanaz lesz, mint ami a szappanfőzés során bármely parasztudvar üstjében volt.
Mi kell(ett) a szappanfőzéshez?
A legtöbb „fogyasztási cikkhez” hasonlóan a szappant is jellemzően háznál főzték, külön erre a célra szolgáló edényben. A hagyományos háziszappanok elkészítéséhez csupán néhány alapanyagra volt szükség, köztük a disznóölés melléktermékét jelentő, a bélfodrokon található bélzsírra és egyéb zsírban gazdag „potyadékokra”. Mivel a disznóvágás jellemzően nagyjából az év mostani, tél középi, tél végi időszakára esett, így hagyományosan ez volt az egész évre szükséges szappanmennyiség elkészítésének ideje is.
Mosás teknőben és mosógépben 1913-ban – Fotó: Fortepan / Fortepan
A zsír mellett a másik fő összetevő az úgynevezett lúgkő (NaOH), másnéven a marószóda volt. Ezt jellemzően gyógyszertárakban lehetett beszerezni, azonban helyettesíthető volt hamulúggal is. Utóbbi elkészítése meglehetősen hosszadalmas és veszélyes feladat volt.
A házi szappanok harmadik kulcs-összetevője a víz, melyben a lúgot fel lehet oldani. Szappanfőzésre mifelénk – kedvezőbb kémhatása miatt – jellemzően esővizet használtak. Az (eső)vízzel teli szappanfőző edénybe óvatosan tették a lúgkövet, majd némi kevergetés után hozzáöntötték a zsiradékot is. Egynapos állást követően az üst tartalmát felforralták, aminek során a szappan felúszik a víz felszínére. A forró, hígan folyó szappant merőkanállal vászonnal kibélelt keretekbe öntötték.
Mikor a szappan sajtkeménységűre szilárdult, használatra alkalmas méretű darabokra vágták, melyeket aztán heteken keresztül szárítani kellett.
Mosás a Sajó-parton 1914-ben – Fotó: Fortepan / Szabó Lóránt
Milyen volt régen a mosás?
Míg ma már akár 15-20 perc is elég lehet ahhoz, hogy a mosógép végezzen a programmal, nem is olyan régen – ahogyan azt szigetközi öreg néném mesélte – még 3 napig tartott a nagymosás! Szappanra leginkább az első nap volt szükség, mikor az áztatás és a szappanozás történt: a mosni való ruhát alaposan beszappanozták, majd 24 óra hosszat esővízben áztatták.
Második nap reggel 4-5 óra körül folytatódott a munka: a szappanos vízben ázó ruhákat kézzel vagy mosókefével tisztították, dörzsölték.
Gyakran este 8 óra volt már, mire az összes ruha a szapulóba került, szépen behintve fahamuval.
Ezekre katlanban forralt vizet mertek, majd újabb fél napot állni hagyták.
Teregetés 1933-ban – Fotó: Fortepan / Bor Dezső
Harmadik napon következett az öblítés. Mikor még a Duna vize patyolattiszta volt, lovas kocsival vitték a vízhez a hamus ruhát, mert ott nagyon gyorsan tisztára lehetett öblíteni. Téli időszakban az udvaron vagy a kiskonyhában zajlott az öblítés. Az asszonynép ilyenkor a férfiak segítségét kérte, mert ahogyan Szépapám mondta volt: „csigás kútból ennyi vizet felhúzni, ki és behordani már nem fehérnépnek való munka!”
A tiszta ruhákat nyáron az udvaron, télen a padláson szárították, teregették.
Vasalás helyett a vászonneműket akkoriban még mángorolták, a kisebb kézi mángorlók mellett terméskő nehezékekkel ellátott nagyobbakat is használtak.
Mosószappan és egyéb áru a boltok polcain 1956-ban – Fotó: Fortepan / Budapest Főváros Levéltára / BRFK helyszínelési fényképei
„Nem tudom ki találta ki, hogy földdel dolgozó embernek fehér vászonban, gyolcsból készült nyakkal és kézelővel ellátott ingben kell élni, de az biztos, hogy az a személy nem csinált nagymosást!
Senki ne csodálkozzon, hogy ilyen mosási emlékek után megcsókoltam az első mosógépünket”
– összegezte sommásan öreg néném a 90 éven túli emlékeiben is megterhelő feladatot…
Ha mégis kedvetek támadt egy kis otthoni szappanfőzésre, ezt a módszert javasoljuk:
6+sok ajándékötlet, amit a gyerekkel is elkészíthetsz
Az ünnepi készülődés egyik legjobb velejárója, hogy decemberben olyanok is ollót, fakanalat vagy szerszámot ragadnak, akik az év többi részében ezt nem teszik meg. Legtöbbünket magával ragadnak az érzések: az emlékezés, az összetartozás és a maradandó pillanatok utáni vágy. Ötletelünk, keresgélünk, mert szeretnénk valami igazán jót adni a másiknak. Valamit magunkból, valamit, amit szavakkal nehéz elmondanunk, valamit, ami újra összeköt, még ha csak egy kis időre is.
Folyékony szappant is készíthettek, némileg egyszerűbben, ezt a videót követve:
Nyitókép: Fortepan / Tóth Árpád
