Ma semmi nem emlékeztet a Práter utca 9. regényes életű lakójára: a vagyonát szegényeknek adományozó festőre

A Práter utca 9. a magyar szecessziós építészet egyik legnagyobb mesterének, Kőrössy Albert Kálmánnak munkája, ahogy az az épületen is olvasható. Kőrössy Neumann Albert néven született Szegeden, 1891-ben változtatott nevet. Lechner követőjeként a virágos, magyaros szecesszió stílusában tervezett leginkább, egészen az első világháború kitöréséig. 1895 és 1899 között Sebestyén Artúrral, 1909-től az első világégésig Kiss Gézával dolgozott együtt. 1914 után nem tervezett semmit, törvényhatósági tisztviselőként dolgozott a Nagy Háborútól kezdve élete végéig, mintegy 40(!) évig. 1955-ben halt meg Budapesten. Házai közül a mára megmaradt legszebb a sajátja, a Városligeti fasor 47. alatti Kőrössy-villa, ahova 1902-ben feleségével költözött, és aminek kertjében anno a műterme is állt, s amely ház gyönyörűen felújítva várja csodálóit a Dózsa György út közelében.

 

A Práter utcai bérház 1904 és 1905 között épült bizonyos dr. Gonda Dezső ügyvéd megbízásából, aki a közeli József körút 23. alól költözött át ide.

A Budapesti Lakczímjegyzékből kiderül, hogy a fénykorban évtizedekig itt üzemelt a házban lakó Nadler Adolf műszerészmester tulajdonában lévő Nádler és dr. Schönfeld toronyóragyára, valamint a kacifántos nevű Cracuin–Reute–Enoch Immunitas Állategészségügyi Védőoltóanyag Termelő Intézet. Itt lakott továbbá többek között Porgesz József értékpapír-tulajdonos, Szentgyörgyi Zoltán fűszerkereskedő, Thén Jakab kárpitos, Friebert J. papírkereskedő, Cracuin Gyula gyógyszerész, Csaul Károly tanár és Fandrich Hugó dr. királyi járásbíró, és természetesen dr. Gonda Dezső ügyvéd, háztulajdonos, királyi tanácsos.

De a legregényesebb lakó mégiscsak az élete utolsó három évében itt műtermet fenttartó báró Mednyánszky László festőművész volt. 1916-ban jelent meg a neve a lakcímjegyzékben, előtte a Vasváry Pál utca 9-ben volt pesti lakása. A különös báró a festői Beckó vára alatti Mednyánszky-kúriában született 1852-ben, és Bécsben halt meg 1919-ben.

Sok időt nem tölthetett Mednyánszky – vagy ahogy barátai nevezték, „Medi” – a Práter utcában, lévén a Nagy Háború kitörésekor Tisza István miniszterelnök külön engedélyével, 63(!) évesen a frontra indult, annak is lehetőség szerint a legveszélyesebb pontjaira, hogy

kora haditudósítójaként Az Est számára készítsen megrendítő rajzokat a katonák szenvedéseiről.

Megszakításokkal két évet töltött el így a szerb, galíciai és dél-tiroli harcok helyszínein. Nagybetegen, sebesülten került Bécsbe, ott is halt meg egy baráti házaspár otthonában, magányosan.

1852-ben a koraszülött, csenevész csecsemő életben maradásához nem sok reményt fűztek az orvosok, minek következtében a széltől is óvták szülei a zordon verdikt dacára életben maradó ifjú bárót. Iskolába sem járhatott, így házi tanítók oktatták a korán magányra ítélt, de legszívesebben a cselédek gyerekeivel játszó gyereket. Hamar kiderült viszont, hogy gyönyörűen rajzol, ezért szülei művésztanárokat fogadtak mellé. 18 évesen érettségi helyett Münchenbe ment, majd Párizsban és Itáliában a legjobb festőiskolákat látogatta.

 

1873 és 1877 közt Párizsban tanult, Barbizonban együtt festett Paál Lászlóval. 1880-tól Bécsben és Beckón élt, felváltva. 1888-ban Budapesten aranyérmet kapott, ezután 1892-ig Párizsban élt. Tájképfestészete a barbizoni felfogásból indult, örökös vándorlása során a természet alapos ismeretéről tett tanúbizonyságot, rendkívül erőteljes műveiből festői igényesség sugárzik.

1893-94-ben Vágó Pállal és Olgyay Ferenccel besegített Feszty Árpádnak a „Magyarok bejövetele”, vagyis a Feszty-körkép elkészítésében. Mednyánszky és Vágó remek alakábrázolóként, Olgyay pedig kiváló tájfestőként tett hozzá a híres mű értékéhez.

A nagy műveltségű mester 1881-1906-ig naplót vezetett, amit megfejteni nem kis feladat volt, lévén magyarul, franciául és németül írta, görög betűkkel! Tagja volt a barátja, Justh Zsigmond vezette „Debate Society”-nek, amelyet Justh az Országos Gyermekmentő Szolgálat későbbi alapítójával, gróf Edelsheim-Gyulai Lipóttal indított 1883-ban, s amely vitakör haladó gondolkodású, tettre kész fiatal arisztokrata résztvevőkkel működött. Rendszeres találkozóikon tudományos, szépirodalmi, művészeti előadásokkal, felolvasásokkal, komoly napi problémák, kérdések megvitatásával foglalkoztak a klub rövid, 1886-ig tartó működése során.

Képein túladva pénzét rászorulókra költötte, a létminimum határán élt.

Egész életét megkeserítő ízületi fájdalmai dacára sokat vándorolt gyalogosan, a Tátrától az Adriáig bejárt minden vidéket. Járványos betegeket ápolt, a nagy, 1879-es szegedi árvíznél a mentésben segédkezett, csavargóknak próbált munkát szerezni.

 Medi a fronton

Ahogy magát nevezte, az „Öreg Kutya” megmaradt képein hosszú, fehér szakállal, szakadt ruhában látható. Így járta végig Európát, és rajzolt, festett megszállottan. De nem a divatos és rentábilis arisztokrata portrékat, hanem mindig az elesetteket, a szegényeket, koldusokat, csavargókat, maga is az egyszerű parasztemberek közt érezte magát a legjobban. Képein rendkívüli mélységben rajzolta a magányt, a kiszolgáltatottságot. Krúdy írta valahol, hogy Mednyánszky csak azokat festette „akiknek közeledtére kórusban kezdenek ugatni a kutyák a faluban.”

Csak férfiakat ábrázolt, homoszexualitása nyílt titok volt, arisztokrata származása mentette meg a meghurcoltatástól, erről beszélni viszont, nyilvánosan felvállalni férfiak iránti vonzalmát ő sem tudta. Valószínűleg sokan tudni vélték, miért nem nősült meg soha a sikeres és tehetséges festő, és miért nem fest soha nőket. De nemcsak nőket, arisztokratákat, nemes embereket sem látni a vásznain. Gyerekkora óta a cselédek, az egyszerű parasztemberek társaságát kereste, festőként is mindig közülük választotta modelljeit.

Eltemette minden szerelmét, „Nyuli”, a legnagyobb szerelem, egy váci földműves is fiatalon halt meg, de Mednyánszky élete végéig, negyven évig hűséges maradt hozzá. Családját látogatta és támogatta, a szerelmével szomszédos sírhelyet magának vette meg a váci temetőben. Naplójában rendszeresen, mindhalálig emlegette: „Édes, drága Bálint, Veled maradok, Veled együtt haltam meg, már nem vagyok ezen világé. Te tanítottál szeretni a szeretet jegyében...” Bécsben, halálos ágyán is azt kérte, mindenképpen Vácott, Kurdi Bálint mellé temessék. Halálakor a régi jó barát, Pekár Gyula újságcikkben emlékeztette az örökösöket: „Oda az ő szeretett pór barátja mellé. (...) Ide kell őt majd Bécsből hazahozni.... okvetlenül ide, habozás és vitatgatás nélkül.” 

Azonban az épp tomboló tanácsköztársaság miatt nem lehetett itthon eltemetni. Bécsi búcsúztatására ketten mentek el. Először 1936-ban merült fel hamvai hazahozatala, amire aztán harminc évvel később, 1966-ban került csak sor. Végakarata ellenére sírja szerelmétől távol, a Kerepesi úton van.

Halála után az őt legkevésbé sem értő családja rá akarta bizonyítani, hogy öregkori demenciában szenvedett, ezért adományozta el vagyonát, évekig pereskedtek az elajándékozott javakért....

Festményeinek, rajzainak száma biztosan meghaladja a háromezret, de lehet, hogy a négy-ötezret is eléri, de ezen munkáiból csupán ötszáz maradt meg, legtöbb rajza már életében, vagy közvetlenül a halála után veszett el. 1897-ben Párizsban volt gyűjteményes kiállítása, a Nemzeti Galériában egyszer az 1960-as és egyszer 1990-ben rendeztek alkotásaiból kiállítást. 2003-ban szintén a Galériában 469 művét állították ki, százezres nagyságrendű látogatót vonzott a tárlat, ami azután Pozsonyban és Bécsben is látható volt, mint a valaha látott legnagyobb Mednyánszky-anyag.

Még néha ma is előkerül egy-egy festménye, rajza. A kilences szám szép, szecessziós ház dísze a Práter utcának, de a szomorú báróra, Mednyánszky Lászlóra semmi nem emlékeztet.

Forrás: Helyszínbejárás 2020 július