ZónánTúl

Kukoricatörés, avagy egy őszi challenge a határban, ami élni tanított

Gyerekként jópárszor vettem részt kukoricatörésen. Nem könnyű munka ez, de annál jobb móka – szívből ajánlom csapatépítő tréningnek is. Részben azért, mert az én életemre mai napig hatással van, hogy negyven éve miképp dolgoztam a földeken.

Gyerekként akkor szerettem a leginkább kukoricatörésen részt venni, ha a csöveket nem egy traktor pótkocsijának a platójára dobáltuk, hanem lovaskocsira. Máig előttem van a viharvert jármű képe, meg az öreg kanca is, aki türelmesen álldogált a kocsi előtt. Ott kellett várnia befogva, hiszen ő úgy araszolhatott csak, ahogy mi haladtunk a sorokkal. Minél messzebbre kerültünk a kocsitól, annál nagyobbat kellett dobni, annál nagyobb volt az esélye, hogy eltaláljuk az állatot – azt nem szerette, bár nem tiltakozott szegény.

Az emberek annál jobban zsörtölődtek, ha valakinek ki-kicsúszott a kezéből a kukoricacső. Nagyot üt az, horzsol is, ha súrolóra találjuk el a másikat.

Első számú szabály tehát az volt: jól kell dobni, és kész.

Néha, nehezebb napokon csak a sor szélére, kupacokba hajigáltuk a csöveket, mert délután jött a lovaskocsi. Olyankor plusz feladat volt a földről összeszedni, kocsira dobálni a leszedett termést – fárasztó munka volt ez, ahogy a kukoricatörés más részfeladatai sem kímélik az embert.  

Az erős és pontos célzás mellett kihívás volt az is, hogy jól törjük le a terményt a szárról. Néha – főleg ha igazán száraz már a szár –, lejön szinte magától, kibújik a hajából is, máskor azonban ellenáll. Ezekben a helyzetekben tekerhetjük, gyűrhetjük a kukoricát, ahogy csak tudjuk, és a siker még így sem garantált. Gyerekként gyakran kifogott rajtam egy-egy cső.

Fiatalasszonyként is vettem részt ilyen nagyszabású kihíváson, beégett az emlékezetembe az is, részben azért, mert a kukoricatörés utáni hajnalban indult meg a szülés a harmadik gyerekkel. Nagy pocakkal is beszálltam a munkába és nem volt ez valami nagy dolog a falun harminc évvel ezelőtt. Simán belefért a vidéki élet rutinjába, inkább az lett volna furcsa számomra is, ha otthon maradok. Valószínűleg ez a szemlélet is közrejátszott abban, hogy egyetlen plusz kiló se maradt rajtam szülés után. Az a fajta, a fizikai munkát is felvállaló életforma nem engedte a sunyi kilók felcsúszását. Amennyit megettem, annyi le is ment rólam.

Persze ezeket a gondolatokat csak most, a városi életmódból fogalmazom meg, mikor már más rutinokat, más megoldási módokat is ismerek. Néha rácsodálkozom, milyen sok színe van az eddigi életemnek. Mennyi minden belefért, milyen szépen elfért, elfér benne a vidéki meg a városi létezés színe-java, eszenciája. A por a mezítlábas talpamon, a sáros csizma, a kukoricatörés, a napestig tartó kapálás, meg a néma kacsák örökös őrzése szépen összefolyik a szerkesztőségek mesterséges fényével, a látszólagos csillogással, nagy sajtóeseményekkel.

Amikor úgy érzem, éppen nem vagyok a helyemen, és valami másra vágynék, akkor eszembe jutnak a kukoricaföldek, a kukoricatörés.

Felrémlik a hajnali kelés és a sietős munka, a közös akarat, hogy végezzünk a dandárjával, mire felszárad a csípős őszi harmat a bokánk körül. Aztán az esti kapkodás rémlik, a félelem, nehogy a földeken érjen az este, mert lámpánál már tényleg nehéz a pontos célzás. 

Utána viszont eszembe jut a közösen végzett fizikai munka diadala, a siker, amikor jól sikerült a kukoricatörés és elégedett volt a „gazda”, akinek kalákában segítettünk. Felrémlenek az egyszerű örömök, amik mindenfelé kísérték az életem. A falu kapcsán él bennem legerősebben az az érzés, milyen jó is volt reggel elkezdeni a munkát, este befejezni, fájós derékkal hazacaplatni, és élvezni azt, hogy időben végeztünk.

Nem mondom, hogy mindennap ilyen munkát szeretnék csinálni ma is, de hogy ez a tapasztalat segít a földön maradni, az biztos. Ott tanultam meg, mennyit ér a becsülettel elvégzett munka. Bizony sokat.

Nyitókép: Fortepan / Fortepan/Album013

Ajánljuk még:

Puccs sétapálcával – egy titkokat rejtő Baross utcai ház története

Baross utca, a végeláthatatlan. Ugyan nem főút, nem is túl széles, mégis meghatározó forgalmat bonyolít emberemlékezet óta, a Kálvin teret köti a Fiumei úttal. Józsefváros fő ütőerének elején járunk, épp a Wenckheim-palota mögött, de egy egészen más hangulatú, szomorkás, sötét sarokházban. Egy időben sokat jártam itt, főiskolai legjobb barátnőm lakott a másodikon. Lakásába soha az életben nem sütött be a nap, simán aludtunk délután kettőig az örökös félhomályban. Az előtérben derengett pár négyzetméteren a tán Zsolnay csempe szokatlan fényű halványzöldje, egyébként semmi nem maradt a századelő vélhetően virágosabb korából. Aztán házkutatásaim során egyre gyakrabban merült fel a Baross utca 28. címe. Gondoltam, utánanézek kicsit.

 

Már követem az oldalt

X