„Ez a kapcsolat csak 10-12 évre adatik meg, ezt sajnos el kell fogadni” – egy vakvezető kutya gazdájának vallomása

ZónánTúl

„Ez a kapcsolat csak 10-12 évre adatik meg, ezt sajnos el kell fogadni” – egy vakvezető kutya gazdájának vallomása

Társak, segítők, kollégák, életüket egyetlen ember szolgálatának rendelik alá: ők a vakvezető kutyák. Ezek a speciálisan kiképzett állatok a nap 24 órájában azért dolgoznak, hogy a látássérült gazdájuk életét könnyebbé tegyék. Munkájuk olyannyira értékes, hogy világnapjuk is van, amit minden évben április 27-én ünneplünk. Ez alkalomból arra voltunk kíváncsiak, milyen az élet egy négylábú segítővel, hogyan telnek a mindennapok és hogy mi, látók hogyan tudunk segíteni. Nagy Anikó pécsi pszichológia szakos hallgatóval beszélgettünk.

Látóként el sem tudjuk képzelni, hogyan lehet eligazodni a világban úgy, hogy talán az egyik legfontosabb érzékszervünk nem áll rendelkezésre. Egy 2023-as adat szerint Magyarországon 33 ezer vak és több mint 280 ezer látássérült ember él. Nagy Anikó szinte születése óta nem lát. Koraszülöttként élete első heteit inkubátorban töltötte. Ez idő alatt alakult ki nála az a speciális szembetegség, amitől fokozatosan elvesztette a látását. Ma már csak a fényeket érzékeli.

Orvos szeretett volna lenni, de erre nem volt lehetősége, Magyarországon ugyanis csak látó emberek végezhetik el az orvostudományi egyetemet. Jogi diplomát szerzett és gyógypedagógiai tanulmányokat folytatott. Jelenleg Pécsett tanul, pszichológusnak készül. Brúnó nevű vakvezető kutyája hat éve társa a mindennapokban. 

Brúnó már a második vakvezető kutya Anikó életében. Elődjét Emmának hívták, aki egy stabil idegrendszerű, zsemleszínű labrador-retriever volt. „Ahhoz, hogy egy ilyen speciális kutyám lehessen, be kellett nyújtanom egy igénylőlapot. Nemcsak nekem kellett megfelelni a feltételeknek, hanem a kutyának is. Őket is szűrik, megvizsgálják az idegrendszerüket, a könyök- és csípődiszpláziára való hajlamot és a látásukat is. Ezután következik a környezettanulmány. Megnézik, hova kerül, mennyi mozgástere lesz, hol fog aludni. Van-e udvar vagy kert, vagy kutyafuttató a közelben, ahol ki lehet mozgatni, meg lehet futtatni a kutyát.

Fontos, hogy legyen napi néhány óra szabad mozgása, mert csak akkor tud megfelelő minőségű munkát végezni a hámban, ha le tudja vezetni a koncentráció okozta fáradtságot”

– mondja Anikó.

 

Amikor eldőlt, hogy Anikó kaphat egy négylábú társat, akkor az összeszokás. Egy közlekedésbiztonsági vizsgára és három útvonalra kellett felkészülniük, ebből egyet kellett húzni, és azon megfelelően végigmenni. „A vizsgabiztosok a közös munkát nézik, azt, hogy milyen az együttműködés. Az egy tévhit, hogy a kutya vezeti a gazdit, ismeri az utat.

Nekem fejben ismernem kell a teljes és pontos útvonalat, én adom a vezényszót.

Zebrán átkelésnél például a kutya nem tudja, mikor zöld a lámpa. A vizsgának nagyon sok eleme van, például hogy hogyan megyünk át az úttesten, hogyan kerüli ki az utunkba kerülő embereket, tárgyakat, hogyan találja meg a lépcsőt vagy a liftet, ha arra van szükség. Azt is figyelik, hogy szállunk fel a buszra. A fegyelmezést is be kell mutatni, ültetésből fektetés, ültetésből állítás, helyben maradás három percig fekvésben. Ha vizsga közben jön egy váratlan zavaró tényező, azt is meg kell oldania a kutyának. Mondjuk az adott útvonalon van egy útfelbontás, ami korábban nem volt, azt is kell tudni kezelni, hiszen a  hétköznapokban is változhatnak a dolgok. Szerencsére sikeresen szerepeltünk a vizsgán” – avat be Anikó a vizsgafolyamatba.

Brúnó akkor került Anikóhoz, amikor előző kutyája, Emma „nyugdíjba vonult”.  Az „öreg hölgy” még Brúnó felnevelésében is segített. Aztán levizsgáztak, és attól fogva hűséges kísérőjévé vált. Reggelente az első és legfontosabb, hogy a kutyus elvégezhesse a dolgát, különben nem tud megfelelően koncentrálni a munkájára., ezért Anikó ilyenkor hagyja, hogy szabadon mozogjon. Aztán ráadja a hámot, amibe a kutya örömmel bújik bele, és elindulnak az egyetemre. „Az első feladat, hogy eljussunk a buszmegállóig. Mindig a legközelebbi adott cél eléréséhez szükséges parancsot adom ki. Először jelzi a kaput, aztán jobbra fordulunk, a következő saroknál megint jobbra. A járdaszegélyt, a lépcsőt megállással jelzi. A buszmegállóban megvárjuk a buszt. Brúnó felállással informál, ha busz érkezik, ez főleg az elektromos járatoknál segít, mert azok hangtalanul közlekednek. Odamegy az ajtóhoz, felrakja a mellső lábait a lépcsőre, amíg megkérdezem a sofőrt, hogy hányas busz érkezett. Ha a mi buszunk, a kutyának addig muszáj egy helyben állnia, amíg azt nem mondom hogy tovább, csak akkor szállhat fel. A következő lépés a helykeresés” – mondja Anikó, és kérdés nélkül is megosztja, hogyan fogadják az utasok, amikor felszáll.

„Az utasok általában jól fogadnak minket. Itt, Pécsett még soha nem történt meg, hogy hiányolták volna a kutyáról a szájkosarat, mivel a vakvezető kutyára – a vonatkozó jogszabály alapján – nem kell szájkosarat tenni. Aztán jön a leszállás. Sokszor kérdezik, hogy tudja-e a kutya, hol kell leszállni. Nem, nem tudja. Ezt nekem kell tudnom minden esetben. Azért azt megjegyezném, hogy ehhez az egészhez nem kockaagyra van szüksége az embernek, hanem egy rugalmas, logikus, értő gondolkodásra.

Nagyon fontos munka közben a dicséret: szóval, simogatással vagy jutalomfalattal. Ugyanakkor az is fontos, hogy következetesek legyünk,

hogy ne haladjunk el amellett, ha például az állat nem állt meg egy járdaszegélynél – hiszen ők is hibázhatnak. Persze létezik egy olyan fogalom, hogy értelmes engedetlenség, mondjuk nem hallom, hogy jönnek az autók és továbbküldöm a kutyát, és ő nem megy. Ilyenkor azért nem engedelmeskedik, mert veszélyt érzékel” – magyarázza Anikó.

 

Jelzés, leszállás, és irány az egyetem!. Ilyenkor megkeresik az adott épületben a tantermet, ahol az aktuális előadás lesz. Anikó mindenhova a lépcsőn megy fel, soha nem használja a liftet. Azt mondja, mindegyik felvonóban másutt vannak a gombok, nem szereti összetapogatni a felületeket. A tanárok és a csoporttársak is nagyon jól fogadják a négylábú kísérőt. Brúnó lefekszik, csendben van, és mivel megvolt a reggeli kimozgatás, nyugodt és szinte láthatatlanná válik. „Időnként elhangzik a kérdés, hogy szabad-e simogatni a kutyát, lehet-e adni neki valamilyen ételt. Ritkán etetik, vagy csak nem tudok róla (nevet). A simogatást meg szoktam engedni a suliban vagy a boltban.

Ha hámban van, vagyis éppen dolgozik, akkor a vakvezető kutyát hivatalosan nem szabad simogatni, de ha odajön egy cuki 2-3 éves gyerek, és megkérdezi, mindig megengedem” – mondja Brúnó gazdája.

Hétköznapokon boltba, postára, ügyintézni járnak együtt. Anikó hangsúlyozza, hogy általában olyan boltot választanak, ahol már ismerik őket. Fontos szabály, hogy Brúnó nem szaglászhatja meg az élelmiszereket, péksüteményeket.

Anikó szabadidejében mozgalmas életet él, és a legtöbb programra Brúnót is magával viszi. Rengeteget kirándulnak a pécsi kirándulóhelyeken, az Égervölgyben, a Tettyén, a Mandulásban. Először egy látó kutyás segítségével felderítik a terepet, aztán jöhet a túra! Ilyenkor Brúnó szabadon mozog, Anikó a csengője alapján követi, így mindig tudja, merre jár. Ha tó közelében túráznak, akkor Brúnó többnyire megmártózik a vízben. Kedvelt programjuk a mozi és a színház is, persze előzetesen tájékozódni kell, nyugisabb darabokra és filmekre megy a kutyával. Az is fontos, hogy olyan helyet foglaljanak, ahol a kutya nem zavarja a közönséget, nem kell rajta átlépni, nincs útban. Itt azonban még nem ért véget a programok sora.

„Járok egy kétszáz fős kórusba, ott is nagyon szeretik Brúnót, soha senkinek semmi baja nincs vele, nem bontja a rendet. Emellett csörgőlabdázom, oda is elkísér.

A labdát nem bántja, néha odajön hozzám, hogy biztosan jól vagyok-e. Futni is elviszem magammal, olyankor önkéntes segítővel rovom a köröket, ő szabadon van. Tervezem, hogy hamarosan újra elkezdek lovagolni. Fontos kiemelni, hogy a vakvezető kutya nem reagálhat agresszíven bármely más állatra. Nyáron a kánikulában viszont nem fogom munkába, ha negyven fokban elindulok valamerre. Inkább kutyastrandra viszem, fekete a szőre, rosszul bírja a meleget” – meséli Anikó.

 

Arra is kíváncsi voltam, vajon mi, látó emberek mivel tudjuk megkönnyíteni egy látássérült vakvezető kutyás ember életét. Anikó számos dolgot felsorolt, amivel megkönnyíthetjük az életüket.

„Kérdezni, kérdezni, kérdezni! Ez segít igazán.

Hogy megsimogathatja-e a kutyát, hogy hányas buszra várok, szükségem van-e segítségre. A régi közhelyes viccet idézve, akkor is átkísérem a zebrán, ha nem akar átmenni és utána otthagyom minden támpont nélkül. Az is fontos, hogy ha a látássérült útbaigazítást kér, fontos a pontos iránymutatás:  hány sarkot kell menni, át kell-e menni kereszteződésen, lesz-e közben parkoló vagy benzinkút, hány sarok múlva merre kell kanyarodni a zebrához. Ebben tudnak segíteni és vannak, akik elképesztően jól tudnak magyarázni. Ne nyúljanak a hámfogóba, hogy odaadják, ha éppen pórázon keresztül kezelem a kutyát, majd én ráadom, amikor munkába fogom. Ne simogassák meg a kutyát, ha éppen munkában van, mert van amelyik szétesik ettől. Ne etessék, még akkor se, ha szépen néz az állat. Képzeljék el, mi van, ha elrontja a gyomrát, nem érünk ki a lakásból időben, és azt sem tudom, merre keressem a produktumát!

Fontos az is, hogy ne hívogassák, ne füttyögjenek, ne cuppogjanak a kutyának. És a kutyájukat se engedjék oda hozzá, ettől kizökken a munkából” 

– tanítja nekünk az alapokat Anikó.

Hogy mit jelent Anikó számára a vakvezető kutya, azt válaszolja, nem kell mindent szavakkal kimondani, elég, ha valaki rájuk néz, és látja, ahogy a kutya a gazda lábára teszi a fejét. „Társam, rengeteget segít, akár lelkileg, akár fizikailag is. De hogy mennyire, arról talán ez a történet árulkodik igazán. Nemrégiben egy nagyon komoly betegségen estem át, minden nap el kellett utaznom Pécsről Budapestre kezelésre. Nap mint nap vonatra szállni, átszállni, lépcsőzni, aluljárón átmenni, peront váltani, várni a vonatra, be a klinikára.A kezelések itt, Pécsett folytatódnak: vizsgálatok, vérvétel, gyógytorna – itt is mindenhová elkísér, és mindenhol beengedik. A többi beteg számára is terápiás a jelenléte. Sugárkezelést kaptam, és egyszerűen elképesztő, hogy mentálisan, lelkileg és fizikálisan is mekkora segítséget jelentett nekem. Brúnó minden áldott nap zokszó nélkül segített. Csendben csak annyit tennék hozzá,

ha tudtam volna, hogy ennyire fog fájni, ha el kell veszítenem négylábú társamat, nem biztos, hogy vállaltam volna.

Emmát, az előző kutyámat sajnos betegség miatt el kellett altatni, nekem kellett az élete felett dönteni. Ez a kapcsolat csak 10-12 évre adatik meg, ezt sajnos el kell fogadni” – kerekíti le beszélgetésünket Anikó.

A vakvezető kutyákról – Bár a pompeji ásatások során találtak olyan festményt, amely vak embert vezető kutyát ábrázol, sőt az ókori Kínában és a középkori Európában is alkalmaztak vakvezető kutyákat, valójában az intézményesített kiképzés a 20. században kezdődött. A háborúban megvakult katonák megsegítésére kezdték őket kiképezni. Magyarországon a 93 éves korában idén március 5-én elhunyt vitéz lovag Rithnovszky János dolgozta ki német mintára a kiképzést. Ő volt az itthoni kutyakiképzés atyja, aki meghonosította a módszert. Nem véletlenül: személyesen is érintett volt. A második világháborúban egy akna felrobbant mellette, ami megvakította, fél fülére megsüketült, leszakadt az egyik karja. Ekkor mindössze huszonegy esztendős volt. Felépülése során olyan komoly egyensúlyi zavarai voltak, hogy úgy döntött, szüksége van egy segítőre. Ő még olyan nagytestű kutyákban gondolkodott, mint a bernáthegyi és az újfundlandi fajta, ma már – többek között a közösségi közlekedés, a szűkös terek miatt – inkább kisebb méretű kutyákat képeznek ki erre a célra. Rithnovszky könyvet írt a kutyák kiképzéséről, vakvezetőkutya iskolát tervezett, amit 1976-ban tudott megalapítani. Számos díjat és elismerést – többek között Louis Braille emlékérmet – kapott.

Ajánljuk még:

Válaszainkkal jövőt formálhatunk – segítsük a települések és zöldfelületeik közötti kapcsolatok megértését!

Az elmúlt évtizedek egyik leglátványosabb társadalmi változása az volt, hogy a városi és vidéki népesség aránya nagymértékben megváltozott, méghozzá a városlakók javára. Ez a változás egészen odáig vezetett, hogy ma Magyarországon a lakosság körülbelül 70 százaléka már városi környezetben él. És bár ez számos előnnyel is jár, a természettel való kapcsolódásukat nagymértékben korlátozza.