Európa Jeruzsáleme, avagy ezért érdemes Boszniába utaznod

Néhány évvel ezelőtt, amikor a Wizzair megindította fapados járatait a vidék fővárosaiba, kaptam az alkalmon és Európa Jeruzsálemét, Boszniát vettem célba. Azóta többször is jártam az országban, bár sajnos a Covid törölte ezt a járatot, közvetlen vonatjárat nincs Budapestről, egy kb. 8 órás autóúttal, vagy egy belgrádi átszállással érhető ma el a Balkán egyik legegzotikusabb városa.

 

Dobar dan! – Üdv, Szarajevó!

Szarajevó egy kb. Szeged méretű, ám annál valamivel zsúfoltabb városka, gyalogosan minden fontosabb nevezetességet körbe lehet járni – csak bírd szusszal, ugyanis a várost Isa-Beg Ishaković a Dinári-hegység öt meredek hegyére építette. A név, „szarajevó”, a török saray ovası szavakból tevődik össze, melyet „a palota síkságai”-ként lehetne fordítani.

A várost a csörgedező Miljacka folyócska szeli át, amelyen, Budapesttel ellentétben, 100-200 méterenként hidak ívelnek át, köztük a híres Latin híd, Ferenc Ferdinánd meggyilkolásának történelmi színtere. De minek ennyi híd egy kis patak fölé? A válasz igazán emberi: hogy a lakosoknak ne kelljen kilométereket gyalogolnia azért, hogy átjussanak a túlsó partra. A hidakat adományként (waqf) építették a város számára.

Szarajevót joggal hívjak Európa Jeruzsálemének, ugyanis – bár a lakosság 50,7 százaléka – vallja magát muszlimnak, szefárd zsidó, illetve katolikus (horvát) és ortodox (szerb) keresztények jönnek szembe velünk. Vallás tekintetében egyébként nem érezni feszültséget az emberek között. Nagyon izgalmas élmény hallani a mecsetekből – a déli harangszó után nem sokkal – az azán imára hívó szavát. Az itt élő, körülbelül 1000 főt számláló zsidó közösség is köszöni szépen, jól van, olyannyira, hogy egész Európában Boszniát tartják a legbiztonságosabb országnak a zsidók számára.

Teljesen hétköznapi látványnak számít egy rövidnadrágos, ujjatlan pólós hölgy éppúgy, mint egy kendős vagy akár egy arcát elfedő muszlim nő. Utóbbi leginkább a Golf-öbölből érkezett helyi lakos, vagy turista arab nők viselete: a helyi muszlim nők színes ruhákban, mintás kendőben járnak. Ahogy egyik ott lakó kedves ismerősöm mondta:

„Itt a kutyát nem érdekli, mi van rajtad, nemcsak muszlimok, de rengeteg keresztény is kendőben jár.”

Ám ha elhagyjuk a fővárost és Bosznia-Hercegovina más térségeibe is ellátogatunk, az etnikumok (szerb, horvát, bosnyák) közti feszültség jelei gyorsan szembetűnnek. A szerb lakossággal a „jó viszony” a délszláv háború végével sem lett rózsásabb; a bosnyákok nehezen viselik a szerbek folyamatos elhatárolódási és függetlenedési törekvéseit, de rossz szemmel tekintenek azokra a horvátokra is, akik a többségükben horvát lakta városokban hazájuk zászlaja helyett Horvátország zászlaját tűzik ki boltjuk ajtajára.

 

 

Utam az óváros keleti részén, azaz Baščaršijában található Gazi Husrev-béj mecsetébe vezetett először, Szarajevó központi mecsetébe, ahol a férfiak és nők – az arab mecsetektől eltérően – egymás mellett, csupán a szószékkel (mimbárral) elválasztott részlegen imádkoznak, hátuk mögött az udvarral és a kúttal. 

Baščaršijában a keleti stílus dominál; macskaköves utcákon sétálsz, orientális mintákkal díszített házak és fűszeres illatokkal csalogató kebabosok közt, a bazár kézműveseinél vásárolsz szuvenírt és szőnyegekkel körbeaggatott kávézókban kortyolod a törökösen főzött, zaccos bosnyák kávét – a helyiekhez hasonlóan kockacukrot mártogatva bele –, vízipipák gyümölcsízű füstködében, egy faragott, alacsony faasztalon, miközben a háttérben törökös dallamok dübörögnek. 

A város legámulatbaejtőbb pontja a Ferhadija sétálóutca nyugati felén található fehér határvonal az aszfalt közepére festve, felirattal: „Szarajevó, kultúrák találkozása”. Képzeld csak el: ott vagy az oszmán kort idéző kis városban,

átléped a vonalat és hopp: a mesés Kelet helyett hirtelen Budapest Váci utcáján találod magad. 

Szarajevó nyugati fele ugyanis az Osztrák–Magyar Monarchia örökségét őrzi. A keleties motívumokat nyugatias homlokzatok váltják fel; macskakő helyett aszfaltos út, kebabos helyett á la carte éttermek, bosnyák kávé helyett espresso, bazár helyett shopping centerek, török (akarom mondani bosnyák) dallamok helyett pedig amcsi popzene fogad. Ha pedig felpattansz az ütött-kopott orosz gyártmányú villamosra 1,6 márkáért, néhány megálló után a kommunista ’80-as években találod magad: húszemeletes paneltömbök, ameddig a szem ellát, Tito kávézó és elhagyatott tankok a sivár szocreál kockaépületek sűrűjében.

 

Első szállásom, melyet az RBNB-n sikerült fognom fillérekért, az egyik ilyen paneltorony 10. emeletén volt, pazar kilátással a fővárost körülölelő hegyekre. Az épületet, mint oly sok másikat Szarajevóban, sűrűn elszórva, kisebb-nagyobb golyónyomok tarkítottak, emlékeztetve a ’92-től ’95-ig tartó véres összecsapásokra.

Történelmi tájakon 

Római, bizánci, és oszmán birodalom; Osztrák-Magyar Monarchia, kommunizmus és a délszláv háborúk. Bosznia a történelem kedvelői számára kész kincsesbánya. Miután alaposan körbenéztem Szarajevó belvárosában, felkaptattam a Remény Alagútjához (Tunel spasa), mely Szarajevó három és fél évig tartó ostroma alatt az egyetlen utánpótlási vonal volt a fővárosiak számára; ma múzeumként üzemel.

Boszniába nem mehet el az ember úgy, hogy nem látja a mostari Öreg Hidat, így én is afelé vettem az irányt. Mostar városáról érdemes tudni, hogy a boszniai horvátok kulturális és politikai központja, illetve Hercegovina legmelegebb városa (ezt tanúsíthatom!).

A hidat a háború a ’90-es években lerombolta,

de 2004 óta (hála többek közt a magyar békefenntartóknak) ismét áll. Belvárosa a Kujundžiluk sétálóutcával az oszmán középkor jellegét hűen őrzi.

A háromórás buszút Mostarba a Neretva folyó mentén, meseszép tájakon keresztül vezet. Ám Mostar előtt érdemes megállni és lábat nyújtani Pocitelj városánál, ahol olyan érzésed támadhat, mintha 100 éve megállt volna az idő. Lakossága igen csekély, jobbára kézművesek, akik az utcán árulják portékáikat. A várfalak és védművek megerősítését maga Mátyás király kezdte, mikor 1465-től hat évre birtokba vette a területet. Az oszmán törökök később fürdőikkel és mecsetükkel keleties jellegel spékelték meg a város hangulatát. 

 

Egy másik nagy kedvencem Blagaj városa volt. Éhesen érkeztem – és tudatosan valamivel több márkával, mint amennyit egy napra szántam, Blagaj ugyanis a megszokott balkáni olcsósághoz képest valamivel drágább. A Buna folyó csobogó karsztforrása mellett, pazar kilátásban gyönyörködve fogyasztottam el frissen fogott ebédemet. (Már nem én fogtam, hanem az étterem.) A pincér biztatására

poharamat a lábam alatt futó, kristálytiszta patakba merítettem

– és milyen jól tettem. Boszniában egyébként sosem kell aggódnod a víz miatt: mindenhol van kút, ahol újratöltheted az üveged.

Ebéd után már csak egy dolgom maradt a városban: a forrás feletti sziklákra épült dervis ház (Tekja) körbejárása. Ennél jobb helyet keresve sem találhattak volna az iszlám vallás misztikus képviselői a spirituális feltöltődésre. 

Volt még két napom hátra, igy Travnik és Jajce városába is ellátogattam. Travnik – közel 150 évig – Bosznia fővárosa volt. Jajce, amely Mátyás király idején a magyar végvári rendszer kapuja volt, ma leginkább vízeséséről ismert. A vár és a földalatti katakombák viszont megérdemlik, hogy felmásszunk értük a tojás alakú hegy tetejére. (Innen a város neve is: jajce – tojáska). Utam legvégén csónakáztam még egyet a Plivsko tavon, majd megálltam a város XVI. századi vízimalmai mellett.  

Bosznia Hercegovina varázslatos hely! Egy ékszerdoboz a Balkánon, amit legalább egyszer mindenkinek látnia kell.

Fotók: Csányi Timea