Elfeledett csodahelyünk, ahol borozni és strandozni is érdemes: irány Csongrád!

Sokan úgy vélik, hogy a felső-tiszai strandok vízminőségével nem lehet felvenni a versenyt, mivel számtalan mellékfolyó növeli a vízszennyezettséget az alsóbb szakaszokon. Azonban nem hallottam még embert, aki panaszkodott volna a csongrádi partszakasz homokfövenyére, pláne lurkót, aki nem élvezte volna a homokvár-építést a 24-25 fokos víz mellett, napernyők árnyékában…

Csongrád a Tisza és a Hármas-Körösök találkozásánál fekvő festői szépségű kisváros. Aki már hallott róla, két szót biztosan megjegyzett: Körös-torok és borvidék. Szívszerelmem ez a vidék, ezer okból: itt nőttem fel, ismerem az utcákat, a zeg-zugokat, történetek és emberek kötnek ide. De ha független szemmel nézek a vidékre, akkor is több elismerésre tartom érdemesnek, mint amit jelenleg kap – már csak a fenti két kulcsszó miatt is.

Fotó: Szerdahelyi Péter

STRAND, NEM IS AKÁRMILYEN

A Körös-torok homokos strandja országos szinten egyedülálló természeti képződmény. Sehol sincs ugyanis olyan egybefüggő, 400 méter hosszú homokpart a folyó mentén, ami a tikkasztó melegben 30-40 méter szélesen nyúlik el, szinte tengerparti hangulatot idéz. Egy-egy szombat délután lehetetlen talpalattnyi szabad helyet találni, hisz a helyiek mellett sokan távolról utaznak ide felfedezni az üdülőfaluvá nőtt Körös-torokot.

Az infrastruktúra az elmúlt években jelentősen fejlesztették: megújultak a vizesblokkok, a lépcsőlejárók, megszépültek a közösségi terek. Vendéglátó-egységből is van bőven, lángostól a haltepertőig, koktéltól a kézműves sörkülönlegességig minden kapható, mi szem és szájnak ingere. Aki pedig messziről jön, szállást is talál, hisz néhány pohár csongrádi nedű után vétek lenne kihagyni a kőrös-toroki éjszakát.

A két folyó találkozásának – szó szerinti – hordaléka és legértékesebb hozadéka a strand. A strandé pedig egy olyan könnyűzenei, trendeket követő, de közben az idősebb korosztály igényeinek is megfelelő fesztivál, amelyen felnőtt egy generáció. A járványhelyzet miatt ugyan idén elmaradnak a Körös-Toroki Napok rendezvényei, de szerintem sokan vagyunk, akik a siránkozás helyett inkább már a 2022-es KTN-re készülünk.

BOR, BOR ÉS BOR

A Csongrádi Borvidéket az ország legmelegebb borvidékeként tartják számon, a város pedig már 1987-ben elnyerte a szőlő és a bor nemzetközi városa címet Rómában. Ezidőtájt még leginkább cabernet, kékfrankos, zweigelt és kadarka került ki a hordókból, ma már a kínálat ennél sokkal színesebb. A város legismertebb 6 borászata számos szőlőfajtát termel és szűr: cabernet francot, cabernet sauvignont, zöld veltelinit, rajnai rizlinget és kövidinkát. Nem véletlen, hogy a város nevének jelzőjével illetik az itteni cserszegi fűszerest, muskotályt és szürkebarátot is, ami az utóbbi évtizedekben frissítőleg hatott a korábbi testes vörösborkínálat után, nem is beszélve a rozékról.

 Fotó: Bodorné Kisgyörgy Nóra

A bornak saját ünnepe és utcája van Csongrádon. Idén a szervezők az új kenyér ünnepével karöltve tervezik megrendezni a borfesztivált, amikor a városközpont gasztronómiai fellegvárrá alakul néhány napra. A jó borok mellett másodhegedűsként ilyenkor jelen vannak a környék manufaktúrái kemencés langallóval, kecskesajttal, és megszámlálhatatlan fajtájú, helyben termelt zöldségből és gyümölcsből készült lekvárral, szörppel és szósszal. Természetesen az élőzene sem marad el, a folk- és operett műfaj kedvelői több csemegét is találnak a kínálatban. A rendezvényt minden évben az Alföld Néptáncegyüttes gálaműsora zárja. Ilyenkor szó szerint megremeg az aszfalt és izzik a levegő, amikor több mint száz népviseletbe öltözött táncos ropja egyszerre az augusztusi csillaghullásban.

Tény, hogy én elfogult vagyok ezzel a kisvárossal kapcsolatban, mert itt születtem. Viszont ha nem így lenne, a belváros 37 – műemléki védelem alatt álló, de többségében magántulajdonban lévő – halászháza akkor is rabul ejtené a szívemet, hófehérre meszelt falával és katonás rendben álló nádfedelével. Így volt ezzel Balogh György rendező is, aki a Kisbalaton mellett a macskaköves kerekárkot és a város menti holtágak csoda-világát választotta helyszínül, amikor újraforgatták Fekete István Tüskevárját.

Fotó: Szerdahelyi Péter

Ha hosszabb időre hazamegyek városba, az utam előbb-utóbb a Tisza-oldalra vezet. Itt a folyó közvetlen szomszédságában a töredezett utat kiskertek és szőlőpászták szegélyezik. Van, ahol a horgászok ülnek a telek végén ringó stégen, és van, ahol elvadult gyümölcsfák hirdetik, nincs már gazdája a portának. Lehet, nem ez a legfestőibb része a Tisza-partnak, de nekem az itteni madárcsicsergés és vízillat az, ami egy és azonos az „otthonnal”. 

A fiaim nagy kedvence viszont a fahíd. Esőben, sárban, hóban és kánikulában is  ki kell menni  megcsodálni az évszázados szerkezetet, ami egyenesen zenél ódon fadeszkáinak pattogásával, ahogyan átsétálunk rajta, és csodába ejt, ahogyan kettényílik, ha egy nagy hajó jön a Tiszán. És tény: nincs is szebb dolog annál, mint a naplementében megállni a közepén és csak bámulni a messzeségbe.