Az öreg székely – Novella Erdélyből

Bütykös, ráncos, nagy, barna kéz volt a nagyapámé, az öregség és dolgosság egymáshoz hű keveréke, a félig nyitott tenyérből kimosolygott az élet. Egy olyan élet, amelyben nincs kímélet és henyélés, csak kitartás, keménység, munka.

A férfi úgy hetvenöt és nyolcvan között lehetett. Állt az ajtófélfának támaszkodva; állt és nézett.

Esteledett, a falu kiskocsmája körül gyűltek a népek. A csorda már bejárt, a férfinép, dolga végeztével néhány sörre vagy pálinkára eltoporgott a szűk falusi utcán. Tizenegynéhányan lehettek, kivétel nélkül tagbaszakadt, életük delén túl járó férfiak. Ottmaradottak, még dolgozni tudók. A székely falucska színe-java. Szó esett a napi teendőkről, gondokról-bajokról. Értő füllel is figyelnem kellett, hogy felfogjam a szójárás különleges dallamát.

Néztem az én bácsimat. Csendben figyelte az érkezőket, néha-néha hozzáfűzött a beszéd fonalához, de csupán, mint kívülálló. Felálltam, közelebb mentem hozzá, beszélgetni kezdtünk.

Szó szót követett. Én figyeltem, kérdezgettem. Ő beszélt. Székely sorsról, elnéptelenedő faluról, eltemetett asszonyról, egyedül felnevelt gyerekekről, városi unokákról. Hosszan mesélt.

Órák teltek el így. A kocsma elcsendesedett, a férfiak hazamentek. A pislákoló utcai lámpák fényében, a girbegurba utcákon hazakísértem az öreget. Szép, rendezett otthona volt. A tisztaszobában még hosszú ideig pálinkázgattunk, s közben fényképeket nézegettem. Megbarnult, sárga lenyomatokat egy óságában is érdekes, jelekkel és tanulságokkal tömött világról. A tükörben távolról felénk lépdelő alak ilyen: várni kell, míg az ember a vonásai mögé lát.

Csordultig telt lélekkel köszöntem el. A kapuban állva megölelgettem az öreget, s a szállásomra indultam. Már hajnalodott. Végigsétáltam a dombok közt megbúvó kis falucska köves utcáin és menet közben elmajszoltam egyet, az útravalóként kapott almából. Arra gondoltam, hogy a világ aznap éjjel kerek.

Amikor betértem a parókia épületébe, a lelkész fia már fent volt, készült a városba, aznapi ügyeit intézni. Fáradtan, de boldogan telepedtem le mellé a kis padra. Kicsit beszélgettünk, amíg indulás előtti kávéját elszürcsölte. Az esti találkozásról meséltem neki, az én öregem házáról, a fényképekről, a nyári konyhában csöpögő friss pálinka illatáról.

A fiú hallgatott. Végül, mikor az utolsó korty kávét is megitta, felállt és elindult. Mielőtt becsukta maga mögött a paplak nagy, faragott székelykapuját, fejét visszabiccentve csak annyit mondott: „Még szerencse, hogy '89-ben nem csapták agyon az öreget! Ő volt a falu egyetlen szekusa."

Fotó: Fortepan/Piarista Levéltár, Holl Béla