„Az igazság nem múlik el” – te emlékszel a legszebb gyerekkori nyaradra?

Az augusztus végének már iskolaszaga volt, és azt nagyon szerettem. Azon a nyáron rengeteget olvastam, válogatás nélkül szedegettem a könyveket a polcról. Először persze a kötelező olvasmányon, a Tüskeváron rágtam át magam. Imádtam minden szavát.

Olvasónaplót kellett belőle írni, így hát dolgoztam vele rendesen. Minden fejezetnek két oldalt szenteltem, Panni néni utasításai szerint töviről-hegyire áttanulmányoztam a szöveget. Ahol maradt egy kis hely, oda rajzoltam is a szemem előtt megjelenő berek gyönyörű világát. Két füzet telt be vele, egybe kötöttem őket, szép barna csomagolópapírba, került rá címke, hogy nagyon rendben legyen. A borító belső oldalára odaírtam azt a mondatot, amivel Fekete István zárta a regényt, és nekem a szívembe vésődött: „az idő múlhat, a szépség és a jóság, a szeretet és az igazság nem múlik el az évszakokkal, nem múlik el az emberekkel, hanem örökös, mint a testetlen valóság, s ezekből annyit kap mindenki, amennyit megérdemel.”

Az első magyarórán Panni néni beszedte az olvasónaplókat, akinek nem volt kész, annak máris beírt egy egyest. Az első feladatot is feladta: a legszebb nyári élményről kellett dolgozatot írni.

Erre nagyon készültem, tudtam, hogy a tanév ezzel fog kezdődni. Szerettem volna leírni azt a gyönyörű napot, ami majdnem olyan volt, mint Tutajosnak meg Bütyöknek a berekben! A Bánki-tónál nyaraltunk nagymamámmal, és a szomszéd nyaralóban egy jókedvű család üdült. István bácsi a teraszon ült kora reggeltől, csak egy fürdőnadrág és egy necc trikó volt rajta. Én addig ilyet nem láttam, a hideg is kirázott a látványtól. Nagy söröskorsó volt előtte mindig, és a térdét csapkodva kacagott. Gyere át te lyány, kiáltotta nekem. Jól megnézett, aztán füttyentett a fiának. Öcsi két évvel volt idősebb nálam, és attól a naptól fogva barátokká váltunk. Nem volt nehéz, mert csak ketten voltunk gyerekek a környéken. Együtt mentünk úszni a tóra, agyagoztunk, társasoztunk, és aztán kitaláltuk, hogy el kellene menni horgászni. István bácsi helyeselte, mogyoróvesszőből és vékony spárgából horgászbotot eszkábált nekünk, és elővarázsolt egy merítőhálót. A következő hajnalon felkerekedtünk: szendviccsel, vödörrel, a botjainkkal: büszkén horgászni mentünk.

Csak Pali bácsi stégjén legyetek, intettek minket, és így is tettünk. Ismertük a faluból Pali bácsit: olykor hozott nekünk halat, sokszor láttuk csónakjával a vízen. Most is intett az evezőjével, mi pedig nekiláttunk kenyérgalacsinokat gyúrni. Remekül ment a horgászat, egyre másra gyűltek a kis halak a vödörben, és mi egyre lelkesebbek voltunk. Már majdnem teli volt a vödör, amikor meghallottuk Pali bácsi hangját a hátunk mögül: igyekezni haza, mert itt a vihar!

A nagy horgász-lázban nem vettük észre, hogy beborult, a hátunk mögött hirtelen vihar kerekedett. Fogtuk az ingóságainkat, rohanni kezdtünk hazafelé. A haza, az felfelé volt, egy meredek domboldalon, egy ösvényen a sűrű akácosban. Az elején még az agyagba vágott lépcsőket akáckorlát kísérte, aztán csak csúszós meredély volt, estünk-keltünk, csupa sár lett mindenünk, de a vödörre nagyon vigyáztunk! Most már mindegy, úgyis csurom vizesek lettünk  – de nem volt hideg, rajtunk meg csak fürdőnadrág és egy trikó volt, beültünk egy nagyobb bokor alá. Lábujjaink közt kitüremkedett a puha agyag, nevettük.

Ahogy jött, úgy el is állt az eső, nekiveselkedtünk a rézsű utolsó dekádjának, és az aljnövényzettel borított töltésből kibukkanva megláttuk nagyanyámat és István bácsit, akik aggódva álldogáltak a kertkapuban. Hál’ Istennek, megvagytok, nem nyelt el benneteket a tó, mondta István bácsi, barackot nyomott a fejünkre. De most aztán ezeket a halakat elviszitek Pali bácsinak, mit kezdjünk mi velük?! Neki jó lesz! Elballagtunk az öreg házához, odaadtuk a halakat. Nem szólt egy szót sem, ám néhány nap múlva beállított két hatalmas csukával. Nem mondta senki, de tudtuk, a csuka a mi kis halainkat ehette meg…

Ezt a szép napot írtam meg, természeti képekkel, hasonlatokkal, ahogyan azt Fekete Istvántól tanultam. Hosszúra sikerült, jóleső érzéssel adtam be a füzetet. 

Panni néni két hét múlva osztotta ki a dolgozatokat. Titkon reméltem, az enyém lesz a legjobb, kapok rá máris egy csillagos ötöst! Ötös, mondta, és az óra után gyere be a tanáriba, mondta, amikor kezembe nyomta a füzetemet. Remegett a lábam, ilyet csak akkor szoktak mondani, ha valakinek igazgatói intő van kilátásban.

Honnan szedtél ilyen szavakat: rézsű, bevágás, aljnövényzet – kérdezte. Ilyeneket hatodikosok nem szoktak használni. Egyébként remek volt a dolgozat, de nem lehetett a tiéd a legjobb olvasónapló és a legjobb dolgozat is, ezt értsd meg, mondta.

Otthon sokáig gyűrögettem az ellenőrzőmet, hogy mondjam el apámnak? Hiszen kicsi koromtól fogva cipelt magával a vasútépítésekre, amelyeket felügyelt, nekem természetesek voltak azok a szavak is, hogy űrszelvény, vágányzár, bejárati jelző, talpfa vagy a nyomtáv, a rézsű, a bevágás is. De úgy látszik, ilyeneket gyereknek leírni mégsem szabad. Akkor sem, ha Fekete István úgy mondta: az igazság nem múlik el.