ZónánTúl

„Az igazság nem múlik el” – te emlékszel a legszebb gyerekkori nyaradra?

A gyerekkor legszebb nyári emlékei bevésődnek: hiába telnek az évek és gyűlnek a másféle tapasztalatok, néhány meghatározó nyár emlékét mind magunkkal hordozzuk. Akkor is, ha abban a pár meleg hónapban, amire olyan jó szívvel emlékszünk, nem is igen történt semmi emlékezetes.

Az augusztus végének már iskolaszaga volt, és azt nagyon szerettem. Azon a nyáron rengeteget olvastam, válogatás nélkül szedegettem a könyveket a polcról. Először persze a kötelező olvasmányon, a Tüskeváron rágtam át magam. Imádtam minden szavát.

Olvasónaplót kellett belőle írni, így hát dolgoztam vele rendesen. Minden fejezetnek két oldalt szenteltem, Panni néni utasításai szerint töviről-hegyire áttanulmányoztam a szöveget. Ahol maradt egy kis hely, oda rajzoltam is a szemem előtt megjelenő berek gyönyörű világát. Két füzet telt be vele, egybe kötöttem őket, szép barna csomagolópapírba, került rá címke, hogy nagyon rendben legyen. A borító belső oldalára odaírtam azt a mondatot, amivel Fekete István zárta a regényt, és nekem a szívembe vésődött: „az idő múlhat, a szépség és a jóság, a szeretet és az igazság nem múlik el az évszakokkal, nem múlik el az emberekkel, hanem örökös, mint a testetlen valóság, s ezekből annyit kap mindenki, amennyit megérdemel.”

Az első magyarórán Panni néni beszedte az olvasónaplókat, akinek nem volt kész, annak máris beírt egy egyest. Az első feladatot is feladta: a legszebb nyári élményről kellett dolgozatot írni.

Erre nagyon készültem, tudtam, hogy a tanév ezzel fog kezdődni. Szerettem volna leírni azt a gyönyörű napot, ami majdnem olyan volt, mint Tutajosnak meg Bütyöknek a berekben! A Bánki-tónál nyaraltunk nagymamámmal, és a szomszéd nyaralóban egy jókedvű család üdült. István bácsi a teraszon ült kora reggeltől, csak egy fürdőnadrág és egy necc trikó volt rajta. Én addig ilyet nem láttam, a hideg is kirázott a látványtól. Nagy söröskorsó volt előtte mindig, és a térdét csapkodva kacagott. Gyere át te lyány, kiáltotta nekem. Jól megnézett, aztán füttyentett a fiának. Öcsi két évvel volt idősebb nálam, és attól a naptól fogva barátokká váltunk. Nem volt nehéz, mert csak ketten voltunk gyerekek a környéken. Együtt mentünk úszni a tóra, agyagoztunk, társasoztunk, és aztán kitaláltuk, hogy el kellene menni horgászni. István bácsi helyeselte, mogyoróvesszőből és vékony spárgából horgászbotot eszkábált nekünk, és elővarázsolt egy merítőhálót. A következő hajnalon felkerekedtünk: szendviccsel, vödörrel, a botjainkkal: büszkén horgászni mentünk.

Csak Pali bácsi stégjén legyetek, intettek minket, és így is tettünk. Ismertük a faluból Pali bácsit: olykor hozott nekünk halat, sokszor láttuk csónakjával a vízen. Most is intett az evezőjével, mi pedig nekiláttunk kenyérgalacsinokat gyúrni. Remekül ment a horgászat, egyre másra gyűltek a kis halak a vödörben, és mi egyre lelkesebbek voltunk. Már majdnem teli volt a vödör, amikor meghallottuk Pali bácsi hangját a hátunk mögül: igyekezni haza, mert itt a vihar!

A nagy horgász-lázban nem vettük észre, hogy beborult, a hátunk mögött hirtelen vihar kerekedett. Fogtuk az ingóságainkat, rohanni kezdtünk hazafelé. A haza, az felfelé volt, egy meredek domboldalon, egy ösvényen a sűrű akácosban. Az elején még az agyagba vágott lépcsőket akáckorlát kísérte, aztán csak csúszós meredély volt, estünk-keltünk, csupa sár lett mindenünk, de a vödörre nagyon vigyáztunk! Most már mindegy, úgyis csurom vizesek lettünk  – de nem volt hideg, rajtunk meg csak fürdőnadrág és egy trikó volt, beültünk egy nagyobb bokor alá. Lábujjaink közt kitüremkedett a puha agyag, nevettük.

Ahogy jött, úgy el is állt az eső, nekiveselkedtünk a rézsű utolsó dekádjának, és az aljnövényzettel borított töltésből kibukkanva megláttuk nagyanyámat és István bácsit, akik aggódva álldogáltak a kertkapuban. Hál’ Istennek, megvagytok, nem nyelt el benneteket a tó, mondta István bácsi, barackot nyomott a fejünkre. De most aztán ezeket a halakat elviszitek Pali bácsinak, mit kezdjünk mi velük?! Neki jó lesz! Elballagtunk az öreg házához, odaadtuk a halakat. Nem szólt egy szót sem, ám néhány nap múlva beállított két hatalmas csukával. Nem mondta senki, de tudtuk, a csuka a mi kis halainkat ehette meg…

Ezt a szép napot írtam meg, természeti képekkel, hasonlatokkal, ahogyan azt Fekete Istvántól tanultam. Hosszúra sikerült, jóleső érzéssel adtam be a füzetet. 

Panni néni két hét múlva osztotta ki a dolgozatokat. Titkon reméltem, az enyém lesz a legjobb, kapok rá máris egy csillagos ötöst! Ötös, mondta, és az óra után gyere be a tanáriba, mondta, amikor kezembe nyomta a füzetemet. Remegett a lábam, ilyet csak akkor szoktak mondani, ha valakinek igazgatói intő van kilátásban.

Honnan szedtél ilyen szavakat: rézsű, bevágás, aljnövényzet – kérdezte. Ilyeneket hatodikosok nem szoktak használni. Egyébként remek volt a dolgozat, de nem lehetett a tiéd a legjobb olvasónapló és a legjobb dolgozat is, ezt értsd meg, mondta.

Otthon sokáig gyűrögettem az ellenőrzőmet, hogy mondjam el apámnak? Hiszen kicsi koromtól fogva cipelt magával a vasútépítésekre, amelyeket felügyelt, nekem természetesek voltak azok a szavak is, hogy űrszelvény, vágányzár, bejárati jelző, talpfa vagy a nyomtáv, a rézsű, a bevágás is. De úgy látszik, ilyeneket gyereknek leírni mégsem szabad. Akkor sem, ha Fekete István úgy mondta: az igazság nem múlik el.

Ajánljuk még:

Itt varázsigékkel óv a táj: járjuk be az Őrséget!

Természet és történelem. Mély erdők, simogató rétek, madárdal és fénylő csillagok. Érintetlen táj, egyszerű, hagyományos ételek. Sorolhatnám még, mi mindent rejt hazánk nyugati széle, az Őrség. El kell menni ide, egyedül vagy gyerekekkel, gyalogszerrel vagy két keréken, lelassulni vagy élményeket gyűjteni – vagy csak azért, hogy elvarázsolódjunk.