Aprítós fogás, betegmenü, gyerekkor – nálatok mikor került asztalra az istenek itala?

Egy szerkesztőség pörgős életében néha kellenek olyan pillanatok is, amikor csak egymásra figyelünk. Ilyenkor mindig kiderül valami új, valami közös és valami jellegzetes élmény, ami már gyermekkorunk egy-egy fejezetében is képes összekapcsolni bennünket. Csodálatos érzés úgy nosztalgiázni, hogy bár nem együtt és nem egy helyen nőttünk fel, olybá tűnhet, mintha mégis ugyanannak a filmnek a szereplőgárdája lennénk, évekkel később. Az „istenek itala” különös erővel képes összekapcsolni bennünket: kortyoljuk a forró kakaónkat a délutáni őszben és mindannyian egy-egy gyermekkori emlékkel fűszerezzük a közös pihenést.

Forgó Marcsi kezdi:

„Az aranyszélű bögréket gombócos Márta néni hozta. Sosem láttam ilyen szépet: mint a félig kinyílt rózsák, olyanok voltak. Öröm volt bennük tejet kapni reggelente, pláne kakaót. Sokszor félálomban ültem a konyhában, kint még csak derengett a reggel. Anyám fazékban melegítette a tejet, majd a fölét félretolva öntött a bögrémbe. Tudta, hogy azt nem szeretem.

Néha túl forróra sikeredett, én meg csak ültem és ültem a bögrét bámulva, mellette egy másikkal, amiben a barna arany volt: kakaópor gondosan összekeverve cukorral és némi vízzel. Lágy szirup, amiből kávéskanállal csöppeket mértem a meleg tejbe, eljátszva a gondolattal, én vagyok a híres festő, a tej a vászon… és itt készül a nagy mű, a csodálatos alkotás. Egy csepp, aztán még egy és még egy… de aztán a kirajzolódó kép elmosódott, a mű szertefoszlott, én meg mérgemben, vadul szítottam örvényt a bögre közepén a kiskanállal.

Anyám szavára tértem észhez, hogy igyekezzek, lassan indulni kell. 

Már éppen a számhoz emeltem volna a bögrét, amikor egy körömnyi fehér uszadékot vettem észre a tetején… Jaj, a föle… de addigra már gondolatban egy halász vagyok a kakaótengeren, aki hálójába keríti a pille-halat… vagy inkább egy mesebeli tündér...

A valóságban pedig egy hétéves kislány, aki minden reggel újra és újra a csillogó kakaócsöppekkel játszik.”

Kürti Tünde folytatja:

„Nálunk a kakaó egyrészt a »betegmenü« volt, olyankor vagy tea, vagy kakaó volt a reggeli bundás kenyérrel. Másrészt mama sokat főzött puliszkát tejjel, túróval, tejföllel, amit én mai napig nem eszek meg, de amikor már nagyon erőltette, akkor mondtam, hogy akkor legalább nekem tegyen valami olyat mellé, amit szeretek. Így a tejet kicserélte kakaóra, amit lelkesen megittam, a puliszkát összekevertem a tányérban, hogy lássák, hozzányúltam, majd szóltam, hogy felét megettem, de többet nem kérek.”

Kosztolni Ildikó is emlékezik:

„Aprítóst kérek! – az öcsém hangja szakította fel az oltalmat nyújtó álom membránját. Így indult majd’ minden nap, amióta az eszemet tudom, és végigkísérte az óvodás éveket, majd az iskolásokat, egészen az általános végéig.

Az öcsém kedvenc és megunhatatlan reggelije volt az aprítós, ami a cukros kakaóba áztatott kenyérdarabokat takarta.

A kenyérbél egyre csak dagadt, míg végül felszívta a kakaó utolsó cseppjeit is. És ekkor az én végtelenül zárkózott, szűkszavú és befele forduló öcsém arca haragra gyúlt. Édesanyám el sem mozdult a gázrózsák mellől, kakaó a langyos vízbe, „gubancokat” feloldani, aztán hozzákeverni a piros fülű zománcedényben meglangyított cukros tejhez. Kettejük mintegy évtizedes szertartásrendje az emlékeimben afféle édes alkímiává nemesült. Pécsi egyetemistaként egy présházban laktam albérletben évekig, fent, a Havihegyen. Az otthonról hozott heti költőpénz legkésőbb szerdán elfogyott, így hát minimalista, ámde kreatív konyhát vittem: a forró spagettire bizony gyakran került cukrozott kakaó. Egyenként szippantottam fel a tészta hosszanti fonalait, és az olvadt kakaó illata előhívta újra és újra a régmúlt reggeleket.

Egyik évben – úgy hatéves lehettem – a szüleimmel Budapestre jöttünk. Emlékfoszlányaim között a legélénkebb egy illat: 

az első Julius Meinl üzlet különleges illata, ahová életemben először bementem Magyarországon,

és ahol a Pick szalámi a finom kakaó aromájával keveredett. Nem is tudtam, hogy ilyen fűszeres és különleges élmény is lehet a kakaóillat. Azóta is keresem ezt az érzést, de a mai csemegeboltok már nem őrzik a gyermekkori ízeket.

De otthon ma is szívesen készítek nosztalgia-kakaót, most már saját gyermekeimnek. Nekik habbal, magamnak fahéjjal. Nekik néha pillecukorral, magamnak csak úgy, simán vagy egy kis kávéval bolondítva. Mindannyiunknak „a nyuszis dobozból”, amit újból és újból utántöltünk, és ha másra nem is, de arra mindenkinek van gondja, hogy a sárga, nyuszis kakaós dobozból ki ne fogyjon a kakaó. 

Ilyenkor, ősszel, a baráti randikon is inkább kakaót iszom, kevésbé kívánom a kávét. Élvezem, ahogy különböző ízesítéssel kínálják az istenek italát a kávézók: kedvencem a sütőtökös kakaó. Az az igazság, hogy egy forró kakaó mellett olykor a titkaimat is kifecsegem.