A világ legnagyobb templomában fa nő, az emberek szívében szeretet – Hátizsákkal Kambodzsában

Két évvel ezelőtt teljesült legféltettebb álmom: egy-egy hátizsákkal a hátunkon a párommal kettesben elindultunk Ázsiába. Csak sejtettük, mi vár ránk, nem szerveztünk sokat előre. Tudtuk nagyjából, hogy mely országokat szeretnénk meglátogatni, és azt, hogy nem csak a turisták számára könnyen elérhető helyeket akarjuk látni.

Kíváncsiak voltunk, hogyan élnek az ottani emberek, mik a szokások, ízek, hagyományok. Figyeltünk, és igyekeztünk jelen lenni, nem a kamera mögé bújva nézni egymás után a látnivalókat. Próbáltunk nyitni a helybéliek felé, és hamar kiderült, tényleg más világba csöppentünk, új normák közé. Szerettem, hogy nem sietnek és nem aggódnak annyit, mégis sokkal boldogabbnak tűnnek egy átlag európainál – legalábbis ez jött át abból a 94 napból, amit Dél-Kelet Ázsiában töltöttünk.   

Kambodzsába érve már a buszmegállóban megérzi az ember, hogy nem Európában van: nagy tömegnyi tuk-tukos várta az érkezőket – a motorra rögzített hintó hozzátartozik a délkelet-ázsiai élményhez. Mivel a szakma telített, csak a sofőrök leleményességén múlik, hogy kifognak-e egy-egy turistát, aki majd jól megfizeti őket. A száraz szezonban kell dolgozniuk ahhoz, hogy kihúzzák a monszun időszakot, sokuknak ez a kis tuk-tuk jelenti az egyetlen jövedelemforrást – és ez minden pillanatban érződik, míg járművet választ az ember.

 

Kötelező felfedeznivaló: Angkor

Angkor romjait csak tévében láttam ezelőtt, főleg emiatt jöttünk az országba, meghatározó napokat töltöttünk itt. Angkor a Khmer Birodalom egykori fővárosa, mely fénykorában jóval több embernek adott otthont bármelyik európai városnál.

Csak a kőből készült templom-romok maradtak meg, egy óriási területű hindu és buddhista templomvárost láthatunk ma. A komplexum 200 négyzetkilométeren terül el, itt található a világ legnagyobb temploma: Angkor Wat. A lélegzetállító épületegyüttes 9. és 12. század között épült, bejárása akár egy hetet is igénybe vehet. A romokra nőtt gyökerek lassan bekebelezték a templomokat, ennek ellenére az építészeti stílusjegyek könnyen megcsodálhatóak.  

 

 

Angkort képtelenség gyalog bejárni. Biciklivel is lehet, de mi a kényelmesebb utat választottuk: egy helyi, egyik lábára sánta sofőr vitt körbe a romok között, három napon keresztül. Nekem már az meglepő volt, hogy ilyen állapotban hogy tud dolgozni, tuk-tukot vezetni. Neki természetes volt, hogy kézzel teszi ide-oda a lábát, és így is motort irányít.    

Számunkra elképzelhetetlen életet él: sosem járt iskolába, és soha sem volt a városon, Siem Reapon kívül. Nem vágyik karrierre, nem akar utazni. Hogy jogosítványa van-e, nem mertem megkérdezni, de jobb is így. Angolul nem beszélt jól, de mindent megtett, hogy megértsük egymást. A tuk-tukját az édesapjától örökölte. Nevetve mesélte, hogy ő mennyire nem ért minket, európaiakat, hogyan lehet a munka és a karrier köré építeni az életet, mikor – szerinte – annyi minden fontosabb dolog van a világon. Amikor megkérdeztem mit csinál, ha nincsenek turisták és munkája sem akad, ennyit válaszolt: lefekszem és alszom! Nagyon elgondolkodtatott, mikor ezeket a szavakat több mint ezer évvel ezelőtti templomromok oldalában ízlelgettem.

Ráadásként hála neki, és a hajnali ébredésnek, megcsodálhattunk a világ egyik leghíresebb napfelkeltéjét is.    

Szárazföld nélkül élni 

Az út másik egzotikus felfedezése 2.700 négyzetkilométeren fekvő a Szap-tó (Tonle Sap) felfedezése volt. A tó nyújtotta halászati lehetőség jelenti az úszó-falu népének a szerény körülmények közötti megélhetést. Ebben a faluban szó szerint minden a vízen úszkál: iskola, étterem, templom és árvaház is működik a tavon. Itt bárki bárhová megy, kizárólag csónakon közlekedhet, hiszen minden ház, épület, intézmény külön-külön a vízen lebeg.   

Az emberek nagy része halászatból él, de sokan kertet művelnek vagy lebegő istállókban állatokat nevelnek. Rendszeresen „indulnak útra”,  és a vízen a házak között cikázva árulják a gyümölcsöt, ruhát, zöldséget. Ma már egyre több turista látogatja a helyet: szervezett túrákkal, motorcsónakkal lehet megközelíteni a lebegő falut.

 

Később felfedeztük a fővárost, Phnom Penh-t is. Itt ugyanúgy szegénységben élnek az emberek, időseket nemigen látni az utcákon, ugyanis 1975 és 1985 között Pol Pot vörös khmer diktatúrája a polgárság értelmiségének felszámolását tűzte ki céljául, tömeges gyilkosságokkal. A társadalom teljes átalakítását akarta azért, hogy Kambodzsa gazdaságát kizárólag a mezőgazdaságra, rizstermelésre alapozza. Ezalatt az idő alatt körülbelül 1.7 millió ember vesztette életét, ami az ország lakosságának 21 százalékát jelenti. A fővárosban találhatóak azok a tömegsírok, ahova ezeket az embereket temették. Szörnyű volt az otthagyott  csont és ruha maradványokat látni a nem is olyan régen történt kegyetlenségből.

A három kiragadott példa mind szélsőség: az ezeréves falak, a természet ereje, és lebegő intézmények, vízen folyó élet és az embertelen emberi cselekedetek felfedezés egyaránt érdekes, de méginkább tanulságos volt. Új dimenziókat nyitott meg az, hogy a sajátomtól ennyire eltérő világot ismerhettem meg – amiben valahol mégis minden ugyanolyan, mint itthon. A helyiek ugyan más értékrendszer szerint mérik, mi a jó nekik, de ugyanarra vágynak, mint minden ember a földön: békés, szeretetteljes életre. 

Mindössze 14 napot töltöttünk Kambodzsában, de ezalatt számos megrázó, meglepő és szívmelengető ténnyel, életmóddal találkoztunk. Ez az ország tanított meg arra az itthon közhelynek hangzó, mégis örök igazságra, hogy a boldogsághoz csak az kell, hogy az apró dolgokat értékelni tudjuk. Hogy éljünk a mának, éljük meg egyik pillanatot a másik után. Viseljük a jót hálával, a rosszat méltósággal. És tanuljunk egymástól. Például Kambodzsa népétől, egyszerű tuk-tukosaitól.

Fotók: Szabó Cecília