ZónánTúl

A csapatépítő disznótor fényévekre jár a néphagyománytól, és a pálinkaivás is kilométerekre

Most a kultúrának egy szeletével, a néphagyománnyal szeretnék foglalkozni. Nem definíciószerűen közelítjük meg a dolgot, bár azért föltehetnénk pár költői kérdést mind a nép, mind a hagyomány vonatkozásában is: mettől meddig terjed a nép? És a hagyomány? Kinek a micsodája a néphagyomány? Persze, értem: mindannyiunk közös kincse – de eredetileg kié volt és mikor? A kérdéseknek se szeri, se száma és válaszolni rájuk csak nagy jóindulattal, kompromisszumokkal lehet, legalábbis azoknak, akik számára fontosak e határok. A hétköznapi életben ezek igazán nem számítanak. Könnyedén ráhúzzuk a néphagyomány jelzőjét bármire, ami régiesnek tűnik és illik abba a képbe, amit a múltról festünk magunknak.

Életem első néprajzi szemináriumán a „kultúra” fogalmával foglalkoztunk. Minden előzetes felkészülés nélkül nekiültünk a kérdésnek: mi a kultúra? Ötleteltünk minden irányból, de valahogy nem akart összeállni egy mindent lefedő meghatározás. Akkor tanárunk megunva próbálkozásainkat, összegezte az elhangzottakat: „a kultúra minden, amit az ember maga köré csinál” – és ezen utolsó szónál grimaszolva válla fölött a hátsó fele irányába tekintett. Akkor még fogalmam sem volt róla, hogy tizenöt évvel később mennyire aktuálisnak érzem majd e célzást.

A néphagyomány mindig is a vidéki imázs része volt, legalábbis, mióta van ilyen. Mára bizonyos értelemben termékké vált. Igen, szolgáltatássá változott, ahogy a kultúra is azzá lett döntően. Természetes közegében a népmese, a dal, a tánc mindenkié volt, hiszen ők maguk hozták létre, generációról generációra áteresztve magukon. Összeálltak, muzsikáltak, énekeltek, táncoltak.

Akkor vált termékké a néphagyomány, amikor megjelent a szolgáltatóipar.

Amikor már annak fizetünk, akin keresztül szól a zene. Vagy közvetve annak, aki megjelenésével, táncával hozzájárul egy produkció megvalósulásához. Vagy annak a rendezvényszervezőnek, aki használja az imázst. Úgy tűnik, hogy a néphagyomány túlélési stratégiája ez: szolgáltatássá válni és beilleszkedni a szórakoztatóipar és a turizmus vagy akár a gasztronómia fizetőképes rendszerébe.

Egy piacvezérelt világban ez talán érthető is. Csakhogy az idő telik és a forrás, ami ingyen a rendelkezésünkre állt, mára szinte eltűnt. Erdélyben most még jobb a helyzet ebből a szempontból, van egy jó tíz-húsz évük, hogy ne jussanak oda, amiről most írok. Amíg ennyi idővel ezelőtt Magyarországon pár százéves ház közé építettek egy-két „olyasmi stílusú” vendégházat, addig igazán csak kevesek szemét szúrta az eltérés. Mára azonban az eredeti öreg házak eltűntek és hagyományossá lett az „olyasmi stílus”.

Egy másik példával élve, amíg

a falusi vendégház mellett ott volt Mariska néni és tényleg megfejte a tehenet, meg átadta a kerítésen a süteményt, addig elhittük, hogy a falu ilyen.

De már alig van ilyen néni és a legtöbb vendéglátónak marad a hazugság, hogy „persze, nálunk minden házi.” Kell még folytatnom a sort? Amíg egy táncmulatságon a városi néptáncosok közé beállt egy-két helyi öreg és meg-megmutatott egy-két lépést, addig éreztük, hogy igen, ilyen itt a tánc. De ma már csak a tanult néptáncosok ropják és tanítgatják a fiatalokat. Magyarországon a néphagyomány természetes közege szinte teljesen eltűnt és ebben, ami megmaradt, a hagyományőrzés – különösen, ha nélkülöz minden hitelességet és eredetiséget – néha teljesen idegennek és esetlennek hat.

Egy ideig még le lehetett takarni a felbomló vidéki közösségek helyét a néphagyománnyal (hagyományőrzéssel), de ma már lassan nem marad semmi, amire ráteríthetnénk.

Pedig a lényeg a mélyben van. Például a néptánchoz, népzenéhez vonzódó emberek a kultúránknak azokhoz az értékeihez is vonzódnak, amelyek létrehozták ezeket. A néphagyományokban a forma, a mintázat csak a felszín, ami működteti, ami a lényegét adja, az az igazi érték. Az egy megfoghatatlan kapcsolódás a természet működésrendjén keresztül a természetfelettihez. Olyan ez, minthogy hiába egy néptáncos számára a szép viselet, vagy jól megtanult lépések technikája, belülről kell, hogy fakadjon a tánc, ott kell kapcsolódnia, ahol azt már szemmel nem látni, és akkor az a tánc megérinti, elbűvöli a nézőt. Enélkül olyanná válik, mint ma a hamiskás ízű, vidéki hejderutyutyu fesztiválok és azok vásárai.

A néphagyománynak nem feltétlenül, mint imázselem lenne jelentősége, hiszen identitásképző erővel is bír. A helyhez való kötődésünket erősíti és a helyi társadalomba való integrálódásunkat is segítheti a hagyományőrzés. De ennek a hagyományőrzésnek mi adunk célt. Nem szükségszerű produkciót létrehozni. Értem én, hogy jó buli a részeges csapatépítő disznótor, de egyébként a disznótor nem volt soha olyan, mint amilyennek most eladjuk. Ahogy a szüreti mulatságot is megelőzte anno „egy kis” munka, úgy gyakorlatilag az összes „menjünk le vidékre” típusú esemény csak hamiskás programturisztikai attrakció.

Vidéken az ünnep valaminek a lezárása vagy a kezdete volt, és az a „valami” általában kőkemény munkát jelentett.

De ma a munkát más végzi el – ahol még van ilyen – aki aligha fog majd ebben a színjátékban részt venni. Olyan ez, mintha a lócitromot letakarnánk a százéves csipketerítővel és örülnénk neki, hogy milyen gazdag is a mi örökségünk.

Pedig néphagyományunk valóban hihetetlenül gazdag. És a kincsei éppen ott csillognának a legszebben, oda hoznának fényt, ahol a legnagyobb szükség van rá: a családok lelkében. A disznótorban a legjobb nem a pálinkaivás volt, hanem amikor összeült ebédre az egész család.

Aki vett részt igazi szüreten, kapáláson vagy bármilyen valódi vidéki munkában, az tudja, hogy az együttlét volt mindenben a legjobb. Volt hely és idő megosztani egymással azt, amink van. Megosztani ételt, italt, a bánatot és az örömet is. Feloldani mindazt, ami belül gyűlik, kapcsolódni a családhoz, megélni az összetartozás biztonságának élményét.

Ehhez adnak néphagyományunk egészen apró szokásai, szimbólumai gyönyörű és meghitt alapot. Én hiszek abban az életben, amit népszokásaink tagolnak és vezetnek körbe évről évre a természet változásrendjén. Terítsük inkább azt a csipketerítőt a családi asztalra, gyermekeink és szeretteink elé. Lehet, hogy a házon kívül nem fogják látni, de majd látják rajtunk, amikor kilépünk a kapun… 

Nyitókép: Fortepan, adományozó: Fortepan 

Ajánljuk még:

Költők szent városa, a csodálatos Vilnius

Az észak Jeruzsálemének nevezett Vilniusról érkezésem előtt csak annyit tudtam, hogy Litvánia fővárosa, és én soha nem terveznék odautazni. De az élet annak rendje és módja szerint másképp intézte a dolgokat, és én annak rendje és módja szerint meghajoltam az akarat előtt. Nagyon kellemesen csalódtam, változatos kulturális örömforrást és felfedezést tartogatott a város, mintha egy évtizedekig járt világ alól hirtelen kibukkanna egy új, semmihez nem fogható másik földrész. Szubjektív beszámoló az ékszerdoboznál nagyobb, de a szokványos európai fővárosoknál kisebb Vilniusban.