A csapatépítő disznótor fényévekre jár a néphagyománytól, és a pálinkaivás is kilométerekre

Életem első néprajzi szemináriumán a „kultúra” fogalmával foglalkoztunk. Minden előzetes felkészülés nélkül nekiültünk a kérdésnek: mi a kultúra? Ötleteltünk minden irányból, de valahogy nem akart összeállni egy mindent lefedő meghatározás. Akkor tanárunk megunva próbálkozásainkat, összegezte az elhangzottakat: „a kultúra minden, amit az ember maga köré csinál” – és ezen utolsó szónál grimaszolva válla fölött a hátsó fele irányába tekintett. Akkor még fogalmam sem volt róla, hogy tizenöt évvel később mennyire aktuálisnak érzem majd e célzást.

A néphagyomány mindig is a vidéki imázs része volt, legalábbis, mióta van ilyen. Mára bizonyos értelemben termékké vált. Igen, szolgáltatássá változott, ahogy a kultúra is azzá lett döntően. Természetes közegében a népmese, a dal, a tánc mindenkié volt, hiszen ők maguk hozták létre, generációról generációra áteresztve magukon. Összeálltak, muzsikáltak, énekeltek, táncoltak.

Akkor vált termékké a néphagyomány, amikor megjelent a szolgáltatóipar.

Amikor már annak fizetünk, akin keresztül szól a zene. Vagy közvetve annak, aki megjelenésével, táncával hozzájárul egy produkció megvalósulásához. Vagy annak a rendezvényszervezőnek, aki használja az imázst. Úgy tűnik, hogy a néphagyomány túlélési stratégiája ez: szolgáltatássá válni és beilleszkedni a szórakoztatóipar és a turizmus vagy akár a gasztronómia fizetőképes rendszerébe.

Egy piacvezérelt világban ez talán érthető is. Csakhogy az idő telik és a forrás, ami ingyen a rendelkezésünkre állt, mára szinte eltűnt. Erdélyben most még jobb a helyzet ebből a szempontból, van egy jó tíz-húsz évük, hogy ne jussanak oda, amiről most írok. Amíg ennyi idővel ezelőtt Magyarországon pár százéves ház közé építettek egy-két „olyasmi stílusú” vendégházat, addig igazán csak kevesek szemét szúrta az eltérés. Mára azonban az eredeti öreg házak eltűntek és hagyományossá lett az „olyasmi stílus”.

Egy másik példával élve, amíg

a falusi vendégház mellett ott volt Mariska néni és tényleg megfejte a tehenet, meg átadta a kerítésen a süteményt, addig elhittük, hogy a falu ilyen.

De már alig van ilyen néni és a legtöbb vendéglátónak marad a hazugság, hogy „persze, nálunk minden házi.” Kell még folytatnom a sort? Amíg egy táncmulatságon a városi néptáncosok közé beállt egy-két helyi öreg és meg-megmutatott egy-két lépést, addig éreztük, hogy igen, ilyen itt a tánc. De ma már csak a tanult néptáncosok ropják és tanítgatják a fiatalokat. Magyarországon a néphagyomány természetes közege szinte teljesen eltűnt és ebben, ami megmaradt, a hagyományőrzés – különösen, ha nélkülöz minden hitelességet és eredetiséget – néha teljesen idegennek és esetlennek hat.

Egy ideig még le lehetett takarni a felbomló vidéki közösségek helyét a néphagyománnyal (hagyományőrzéssel), de ma már lassan nem marad semmi, amire ráteríthetnénk.

Pedig a lényeg a mélyben van. Például a néptánchoz, népzenéhez vonzódó emberek a kultúránknak azokhoz az értékeihez is vonzódnak, amelyek létrehozták ezeket. A néphagyományokban a forma, a mintázat csak a felszín, ami működteti, ami a lényegét adja, az az igazi érték. Az egy megfoghatatlan kapcsolódás a természet működésrendjén keresztül a természetfelettihez. Olyan ez, minthogy hiába egy néptáncos számára a szép viselet, vagy jól megtanult lépések technikája, belülről kell, hogy fakadjon a tánc, ott kell kapcsolódnia, ahol azt már szemmel nem látni, és akkor az a tánc megérinti, elbűvöli a nézőt. Enélkül olyanná válik, mint ma a hamiskás ízű, vidéki hejderutyutyu fesztiválok és azok vásárai.

A néphagyománynak nem feltétlenül, mint imázselem lenne jelentősége, hiszen identitásképző erővel is bír. A helyhez való kötődésünket erősíti és a helyi társadalomba való integrálódásunkat is segítheti a hagyományőrzés. De ennek a hagyományőrzésnek mi adunk célt. Nem szükségszerű produkciót létrehozni. Értem én, hogy jó buli a részeges csapatépítő disznótor, de egyébként a disznótor nem volt soha olyan, mint amilyennek most eladjuk. Ahogy a szüreti mulatságot is megelőzte anno „egy kis” munka, úgy gyakorlatilag az összes „menjünk le vidékre” típusú esemény csak hamiskás programturisztikai attrakció.

Vidéken az ünnep valaminek a lezárása vagy a kezdete volt, és az a „valami” általában kőkemény munkát jelentett.

De ma a munkát más végzi el – ahol még van ilyen – aki aligha fog majd ebben a színjátékban részt venni. Olyan ez, mintha a lócitromot letakarnánk a százéves csipketerítővel és örülnénk neki, hogy milyen gazdag is a mi örökségünk.

Pedig néphagyományunk valóban hihetetlenül gazdag. És a kincsei éppen ott csillognának a legszebben, oda hoznának fényt, ahol a legnagyobb szükség van rá: a családok lelkében. A disznótorban a legjobb nem a pálinkaivás volt, hanem amikor összeült ebédre az egész család.

Aki vett részt igazi szüreten, kapáláson vagy bármilyen valódi vidéki munkában, az tudja, hogy az együttlét volt mindenben a legjobb. Volt hely és idő megosztani egymással azt, amink van. Megosztani ételt, italt, a bánatot és az örömet is. Feloldani mindazt, ami belül gyűlik, kapcsolódni a családhoz, megélni az összetartozás biztonságának élményét.

Ehhez adnak néphagyományunk egészen apró szokásai, szimbólumai gyönyörű és meghitt alapot. Én hiszek abban az életben, amit népszokásaink tagolnak és vezetnek körbe évről évre a természet változásrendjén. Terítsük inkább azt a csipketerítőt a családi asztalra, gyermekeink és szeretteink elé. Lehet, hogy a házon kívül nem fogják látni, de majd látják rajtunk, amikor kilépünk a kapun… 

Nyitókép: Fortepan, adományozó: Fortepan