Végigbőgött anyák napják, én így szeretlek benneteket!

Március volt, szikrázó napsütés. Nőnapon virág helyett egy csomagot kaptam. Fehér pólyát, benne két kis kalimpáló kezecskét, angyali mosolyt: megszületett a nagyfiam. Vele együtt pedig megszülettem én is, anyaként. Anya lettem, aki nem kérdez, de érez. Ölel, vigasztal, előre tol és visszahúz. Egy életre.  

Két évvel később egy tikkasztó júliusi napon újból életet adtam és cserébe anyaságot kaptam, immáron másodszorra. De évek teltek el, mire megértettem, milyen úgy istenigazából anyának lenni, mivel a fiaim születéséig csak szép csendben elengedtem a fülem mellett minden „na majd megtudod, ha gyereked lesz” kezdetű intelmet.  

Kisebbik fiam születése után megint két év telt el, május volt, vakító napsütés. Futólépésben ékeztem a munkából az óvodába, mégis utolsóként estem be az ajtón. Anyukák, nagymamák vegyesen, törpe székeken összekuporodva ültek csendben, miközben a folyosó túlsó végén ünneplőbe öltöztetett, megszeppent gyerekhad várta a jelszót, hogy itt van mindenki, kezdődhet a műsor. Az első anyák napi műsor.

Kicsit olyan volt ez számomra, mint az első szóbeli szigorlat: a sorsom egy perc alatt eldőlt, amikor megláttam a sor végén az óvó néni kezét szorongató fiamat. Szemeimre könnyfátyol borult és megszűnt az idő, a tér. Hirtelen láttam az orgonát, amit én szedtem annak idején a kert végében anyák napjára, hirtelen ott állt a nagymamám a „tanya végén” gyöngyvirágszőnyegen. Illatok, fények, hangok elevenedtek meg a másodperc töredékére… és ekkor tudatosult bennem, hogy most már nemcsak én köszöntök, hanem engem is köszöntenek. Könnyeim láttán a fiam arcára rémülettel vegyes csodálkozás ült. Nem értette, hogy a sok boldog, mosolygó anyuka között az övé miért törölgeti egyfolytában a szemeit…

Szóval az első óvodai anyák napi műsort végigbőgtem. És töredelmesen bevallom, utána évről évre mindet.

El kellett fogadnom, hogy nekem az a leggyengébb pontom anyaként, ha a gyerekeim elém állnak, hogy megköszönjék, vagyok. Mert nekem ez magában is természetes, virág, ajándék és köszönet nélkül is.

Megfogadtam egyszer, kétszer, sokszor, hogy nem érzékenyülök el, helyette a fiaim utasításának megfelelően „csinosba” öltözök és mosolygok. Mindig sikerült is ez mindaddig a pillanatig, amíg meg nem láttam őket, akik akkora örömmel és várakozással készültek erre a napra. Rajzoltak, színeztek, vágtak és ragasztottak… kicsi kezeiket végig nagy kezek segítették, akik közben százszor is elmondták: „Gyere, csináljuk, anya örülni fog neki!”

Számomra az is ugyanilyen megható volt, ahogyan a gyerekek óvodai „pótanyukái” készültek erre a fél órára. Ők mindig tudták, hogy egy anyának nincs értékesebb ajándék egy tenyérlenyomatból formázott virágnál, vagy az alvás közben lopva elkattintott fotóknál. Képesek voltak órákat tölteni szabással-varrással, mézeskalácsszív-sütéssel csak azért, hogy adjanak és példát mutassanak. Éppen ezért hiszem azt, hogy az anyák napja nemcsak az „igazi” anyukáké, hanem azok is hálát érdemelnek ezen a napon, akik bármilyen formában, gondoskodó anya-helyettesként veszik körül a gyerekeinket.

Én egy nagy dobozban őrzöm a sok kincset, amit eddig kaptam a fiaimtól anyák napjára, és tudom, hogy az én anyukám ugyanígy őriz tőlem kincseket. Bár mindig azt vallotta, neki egy szál virág és egy ölelés is bőven elég, ma közel negyvenévesen ugyanúgy gyermeki lelkesedéssel várom május első vasárnapját. A fiúkkal együtt barkácsolunk, virágot szedünk, készülünk rá. Mert olyan nincs, hogy anyák napján haza ne menjünk. Anyák napja szent és sérthetetlen, belém ez ivódott az évek alatt. Nem azért, mert ezt sulykolja holmi elvárás, hanem azért, mert így érzem, és így van rendjén.

Mára anyaként ugyanígy várom én is az anyák napját. Tegnap este elszólta magát a kisebbik fiam, hogy ugyan nem szabadna erről beszélnie, de ők idén is készülnek ám az anyák napjára az iskolában… és nemcsak ajándékkal, hanem egy videóüzenettel, amit majd vasárnap kapnak meg az anyukák. Erre a nagyfiam is rákontrázott, hogy akkor két üzenetre számítsak… És könnyekre, tettem hozzá gondolatban.

Ma a virágosnál rózsákkal megtöltött dobozt vettem anyukámnak. És koszorút a nagymamámnak, aki már nem vár többé. Mert az idei ünnep nem csak az anyák napi műsor hiánya miatt lesz más, mint eddig. Sokak szíve gyásszal telik meg, és sokan vannak, akik nem (csak) a nagymamától búcsúznak, és nem is felnőtt fejjel. Naponta hallani történeteket óvodás, kisiskolás és kamasz gyerekekről, akik a vírus miatt döbbenetesen hamar veszítették el a szülőjüket. Vannak iskolák, ahol idén szülők napját rendeznek anyák napja helyett, hogy egy fiatalra se kelljen még több szenvedést mérni – legalább egy apa, egy nagyszülő lehessen ott az ünnepségen, ahol talán még fájóbb egy anya hiánya, mint máshol. 

Mert az anyák napi ünnepségek fontosak. A gyerekeknek, az anyukáknak és a nagymamáknak is. Fejezzük ki a hálánkat feléjük, mert fontos, hogy tudják, mennyire értékesek nekünk. 

Minden édesanyát a Jóisten éltessen!

Nyitókép: Josh Willink / Pexels