Várd és éld a csodát: az ősökért, az utódokért és magadért

Gyerekkorom karácsonyai eléggé összefolynak, de egyre közülük élénken emlékszem. 5-6 éves lehettem, amikor nagymamám elvitt a templomba betlehemest nézni szenteste délutánján. Ma is látom magam előtt a hatalmas fenyőket az oltárnál. Hosszú ezüstszálak lengedeztek rajtuk, várakozás közben azt figyeltem, hogyan verik vissza a templomi fényeket. A betlehemest gyerekek adták elő, kedves és szép volt, de én folyton arra gondoltam, vajon mi lesz otthon.

Közben kint besötétedett, taxival mentünk haza, és én házanként számoltam, hány ablakban látom a karácsonyfa fényeit. Ahogy egyre több és több ünnepi világosságot láttam, a szorongásom is nőttön nőtt. Rettegtem, mi lesz, ha nálunk nem lesz ünnep. Azt gondoltam, ha nem lesz karácsonyfa, az annak a jele lesz, hogy nem voltam elég jó – ezt pedig nem fogom kibírni.

Ahogy a taxi a házunk elé ért, sötét volt minden ablak, csak a bejárati ajtó felett láttam világosságot. Kétségbeestem, remegett minden porcikám. Bementünk, a szüleim kérdezték, milyen volt a templomban, de én nem tudtam figyelni, csak az járt a fejemben, hogy kész, vége, nálunk nem lesz karácsony. Aztán apukám azt mondta, üljünk le, és már nyitotta is a nagyszoba ajtaját. Földbe gyökerezett a lábam a csodálattól, amikor megláttam a hatalmas – ma már tudom, nem is volt olyan óriási, csak én voltam kicsi – csillogó, fénylő karácsonyfát, ami alatt néhány csomag sorakozott.

Semmi mással nem tudtam ezt magyarázni, mint hogy csoda történt. Az a pillanat maga volt a varázslat!

Eljöttek hozzánk az angyalok az égből! Hát mégis jók vagyunk, és ők szeretnek minket!

Fantasztikust volt, soha nem felejtem el.

Ez a pillanat elkísér az életem folyamán, előjön ma is, amikor a gyerekeim szenteste először látják meg a karácsonyfát és minden évben abban reménykedem, hogy valami hasonlót éreznek ők is, mint akkor én. Számomra mindenesetre az egész adventi készülődés erre a momentumra épül fel, efelé tart, ez a cél, ide kell megérkeznünk december 24-én.

Ebben a hosszú várakozásban nagyon jó lenni, felnőttnek, gyereknek egyaránt. Nekünk azért, mert örömet adunk, nekik meg azért, mert olyan izgalmas a sok titok és olyan különlegessé teszi a nagy készülődés. Az advent nem hiába van, hiszen ott a cél, az ünnep maga. Maga a beteljesülés. Egyik sincs a másik nélkül: azért várakozunk, mert érdemes, mert van mire várni. A könnyen, gyorsan elérhető dolgoknak nincs olyan értéke, mint annak, amiben sok munka, figyelem, odaadás van. Amit olykor sokáig tart megszerezni.

Nekem az advent elsősorban arról szól, hogy nap mint nap az elkövetkező ünnephez igyekszem valamit hozzátenni. Néha csak annyit, hogy megkérdezem, ki milyen süteményt szeretne. Vagy kigondolom, küldjünk-e, s ha igen, kinek küldjünk üdvözlőlapot. Mit kézműveskedjünk? Szinte minden ilyen gesztust az adni vágyás vezérel.

Persze teljesen más úgy készülni, hogy gyerekek is vannak. Az fokozza, sőt fel is pörgeti az eseményeket.

Sokkal intenzívebb az egész december úgy, hogy folyamatosan részesülök a gyerekek időnként kifejezetten extatikus öröméből.

Nélkülük jóval csendesebben ünnepelnénk.

Amikor én kislány voltam, nem volt még ennyire elterjedt szokás az adventi naptár bontogatása, de mióta gyerekeim vannak, nálunk is elmaradhatatlan része ennek az időszaknak. Azért szeretem, mert valahogy benne tartja a gyerekeket a várakozásban, és minden napba egy kicsi csodát varázsol. A kisebbik lányom most tanul számolni, s rendre ott ácsorog a naptár előtt és nézegeti, hogy jönnek majd sorban a napok számai és közben fel-felsóhajt, „jaj de várom már a karácsonyt”, mondja, és megsimítja a 24-es fiókocskát.

Mézeskalácsot is mindig muszáj sütni, nálunk azzal kezdődik az ünnepvárás. Még akkor is, ha annyira nem is szereti senki. Akkor is, ha a végére már fáj a derekam és telítődöm az illatokkal. Ha minden csupa liszt és ragacs. Ha a gyerekek összevitatkoznak, ki melyik formával szaggathat… és kidíszíteni is muszáj, bár én többnyire, már amikor az első csíkot húzom a mázzal, tudom, hogy most sem fog úgy sikerülni, ahogy én szeretném, mert megint nem jó a zacskó, vagy túl kicsi rajta a lyuk, vagy túl nagy, vagy túl sűrű a máz, esetleg túl híg. De azért elbohóckodunk vele óráig, és a végén megfogadom, hogy nem sütünk jövőre. De aztán mégis. Csak egyszer, egyetlenegyszer nem készítettem mézeskalácsot karácsonyra. Az apukám októberben halt meg, és én decemberben még nem tudtam meggyújtani azt a bizonyos belső lámpást. Akkor tényleg nem sikerült a ráhangolódás. Azóta talán még jobban értékelem, ha sikerül.

Egyre inkább azt érzem:

az azonnaliság világában még fontosabb, hogy tudjunk jól várakozni.

A gyerekek pörgetnék a napokat, én meg lassítanék. Minél felfokozottabb a várakozás, annál katartikusabb tud lenni a beteljesülés. Az ünnep attól válik valódi ünneppé, ha azzá tesszük, és ebből nem lehet kispórolni a melót. Tenni kell azért, hogy a karácsonyi hétvége más legyen, mint a többi, mert csak ezáltal a lassítás, odafigyelés, és igen: munka által tudunk aztán szellemileg, lelkileg is emelkedett állapotba érni, és ezáltal kilépni a mókuskerékből. Csak így tudunk pihenni, kikapcsolni, lelassulni, magunkra és egymásra figyelni. Megélni, hogy szeretünk és szeretnek.

Megkérdeztem a 13 éves nagylányomat, mit szeret legjobban a karácsonyban. Azt felelte, azt, hogy együtt vagyunk. Én mélyen belül sóhajtottam egyet: „de jó, hogy nem az ajándékokat mondta elsőnek!” Aztán elgondolkodtam a válaszán, hiszen máskor is szoktunk együtt lenni. De én is érzem: ez az együttlét,

ez az ünnepi közösség más, éppen azért, mert hosszan készültünk, vágytunk rá. 

23-án este mindig úgy érzem, túl gyorsan telt el az advent, szeretném, ha még tartana egy kicsit. Akadna még mit szépítgetni, tudnék még sütni valamit, mert várni a legjobb.

De az idő nem áll meg, máris ott állunk a fa előtt, énekelünk, közben igyekszem odahívni magunkhoz, akik már nincsenek velünk, de voltak és csinálták ők is nekem, nekünk a meglepetéseket, a szép a karácsonyfákat, a bejgliket, osztottak és szoroztak, hogy juthasson mindenkinek a jóból. Eszembe jut, hogy mikor még nem volt internetes vásárlás, de volt sok hó, egyes családtagjaim lejárták a lábukat, hogy egy pár szép kesztyűt találjanak valamelyik nagyáruházban, vagy éppen szerezzenek a gyereknek egy Skála Kópét a messzi Budapestről, mert az volt a szíve vágya, s ők szerettek, teljesíteni akarták a kívánságomat. Ezt az elhivatottságot, ezt a vágyakozást és ezt az örömöt keresem a téli ünnepek idején. A felmenőim példája és ereje máig hat, és remélem, hatok én is, ugyanúgy. Mert lesz majd, amikor már nem állhatok ott a gyerekeimmel egy szép fa előtt, meghatottan, de lesz tovább élet és lesznek gyerekek, lesznek vágyak és lesznek csodák is… csak tenni kell, csinálni kell nekik, értük.

És erre az előttünk álló egy hét még ad időt. 

Még nem késő.