„Nincs mindig idill, de van egy újra összekovácsolt közös erő” – ilyen ma egy erdélyi hagyományőrző lakodalom

Ünnep

„Nincs mindig idill, de van egy újra összekovácsolt közös erő” – ilyen ma egy erdélyi hagyományőrző lakodalom

Szülőfalum, Bogdánd, „koordinátáit” egyszer már ismertettem. Ha valaki Szért, községünk másik magyar faluját is meg szeretné látogatni, nem kell sokkal messzebbre mennie. De érdemes! Itt örvendezteti meg a múlt a ma emberét is; mert amikor újrajátsszák a régi lakodalmakat, annak mindenkor közösségépítő ereje van.

Ha a falusiakat kérdezzük, sokan azt mondják, a lakodalom az egyik legjobb szórakozási lehetőség. Annyira, hogyha épp nem akad két fiatal, aki frigyre lépne, sorsot húznak – így döntik el, ki lesz a következő (jobb esetben: szerencsés) ifjú pár. De mielőtt bárki is elszörnyülködne és számonkérné a szabad akaratot, előrebocsátom: ennek a mesének a fele tréfa.

Ugyanis mifelénk akkor is van lakodalom, ha nincsen házasulandó pár. Választanak egyet, s így a hagyományok élni, mi szórakozni tudunk. Hadd meséljem el, milyen volt az első széri lagzi!

 

 

Elsőként közhírré tétetett a környéken, hogy Antal András lánya és Kis Miklós fia házasodni készül.

A hírre össze is gyűlt a falu apraja és nagyja, hogy előkészítsenek mindent, ami a nagy napra szükséges. Tésztát gyúrtak, csigatésztát készítettek, disznót vágtak annak rendje és módja szerint, kenyeret is sütöttek. Mindenki betette a közösbe, ami otthon akadt: lisztet, tojást, zöldséget, jókedvet, munkakedvet. Mellé pedig a legjobb tudásukat, hogy az ifjú párnak a kedvére tegyenek. 

Képek: Antal Orsolya Mária és Szabó Árpád

 

Egy hétig készültek a nagy napra, a leendő mulatságnak pedig hamar híre ment határon innen és túl. El is indultak a vőfélyek Kárpátaljáról, Felvidékről, Magyarországról, a romániai Szatmár és Szilágy megyéből, hogy a lakodalom napján a rendet és a jókedvet biztosítsák.

Aztán elérkezett a jeles szombat, és mivel fél szívvel semmit nem lehet csinálni, beletette hát mindenki az egészet.

 

A menyasszony készített egy csomagot, amit egy falubéli, jellemzően minden lében kanál asszony juttatott el a vőlegényhez: az ő feladata próbára tenni az alkalmasságát. Volt nála fehér ing, alsónadrág, egy kidíszített tyúk, és egy tökös-korsó. Az örömapa hamar beengedte az asszonyokat a házba, hogy megkeressék a „kakast” a tyúk mellé. Nem tudta azonban a vőlegény, hogy itt egyben minőségellenőrzés is zajlik. Tudni akarták, jó-e az alsónadrág, vagy a menyasszony kell majd gatyába rázza. Megmutatták a tökös-korsót is, ami által a menyasszony bizonyos igényeit fejezték ki, nevesül azt, eléggé férfi-e a vőlegény.

De az asszonyok látogatásának volt még egy célja: amíg minden figyelem a vőlegény vizsgáztatására szegeződött, elvettek egy poharat, ellopták a seprűt vagy épp a leendő férj cipőjét, hogy lássák, mennyire figyelmesek és élelmesek a házigazdák. Ebből kiderült, érdemes-e ide férjhez adni a leányt...

Amíg a vőlegény elkészült, az utcán felcsendült a nótaszó, megérkeztek a vőfélyek, hogy kikérjék a vőlegényt, elbúcsúztassák szüleitől és testvérétől, és beavassák a házas élet rejtelmeibe.

– Gyere ide, te jómadár! – szóltak neki. – Amikor az igent boldogan kimondod, attól kezdve bizony meggyűlik a gondod!

Sírós a menyasszony, de éles a nyelve, nincs az a reszelő, ami tompára reszelje.

Vőlegényünk, bár vakarta a fejét, elhatározásában biztos volt. El is indultak hát a menyasszonyos házhoz: de hiába állt ki minden próbát eddig, szíve választottját még mindig nem akarták kezére bocsátani. Hiába puhították az örömapát a vőfélyek, hiába ígértek fűt fát, a kaput továbbra sem nyitották ki nekik. Így nem maradt más választás, mint kiemelni a kertből. Szabadkoztak ugyan, de a házigazda nem nézte jó szemmel. Nem is volt hát meglepő, hogy nem kedvesét bocsátották elő.

 

 – Jó lesz ez? – kérdezték tőle.

– Jajj, ez nem, mert hályog van a szemén. Hozzanak másat!

– Én tetszem neked? – kérdezte egy fiatal leányka, aki hiába ültette meg a tyúkot és vágta le a kakast, nem bizonyult elég érettnek a házas élethez.

– Hozzanak már valami rendeset, aki menyecskének való! Mi itt galambot keresünk! De itt az egyik már kikárogta magát, a másik meg még csak csicsereg! – szólalt fel a vőfély, majd előre küldte a vőlegényt, nézzen szét, hátha rá hallgatni fognak.

– Nagy útról érkeztünk, s íme, a virágcsokor, amit néked is hoztunk. Ajándék ez, szép menyasszony, néked, mert a vőlegény urunk nagyon szeret téged. Igent mondasz-e neki?

Csodák csodájára, a küzdelmek végére ért a vőlegény, nagy tapsok közepette megölelhette a menyasszonyt, aki elbúcsúzott a szülői háztól, szüleitől és testvérétől. A vőlegény háza felé vették az irányt, hisz a menyasszonyt be kellett kéreztetni az új otthonába. Ha az anyós befogadja, akkor már semmi sem állhat az útjukba.

Hogy lássák, mennyire lesz házias a menyük, már az ajtóban seprűvel várták.

De a menyasszonynak esze ágában sem volt takarítani esküvője napján, ezért egy határozott mozdulattal elrepítette a seprűt. Míg egyesek azon súgtak össze, mivel fog ezután takarítani, a vőfélyeknek az okozott nagyobb fejtörést, vajon mivel fog az anyós ezután közlekedni. De neki esze ágában sem volt megsértődni, értékelte menye határozottságát, és örömmel fogadta be a családba.

Figyelembe véve, hogy a templomi szertartás ezúttal elmaradt, a násznép egyenesen a közösségi házba tért be, ahol elkezdődhetett a lakodalmas mulatság. Volt ott élőzene, tánc, eszem-iszom, majd elérkezett az óra, amikor asszony lett a leányból, majd a menyasszonyi ruha helyett kapott egy asszonyruhát, a fátyol helyett pedig kendőt a fejére – az anyós felkontyolta újdonsült menyét. Mindeközben a helyi Kukurók néptáncegyüttes és a násznép dalra fakadt: „Asszony, asszony, az akarok lenni, nékem akkor nem parancsol senki!” A lakodalom hajnali ötig tartott.

A széri hagyományőrző lakodalom már 5 „évadot” élt meg, közel háromszáz résztvevővel.

Bár első alkalommal mindenki vonakodott a menyasszony és a vőlegény szerepétől, a második évben már közelharcot vívtak érte.

Az esemény akkora hangot kapott, hogy az is tudomást szerzett róla, aki nem akart, így a megvalósulását különböző szervezetek és egyesületek is támogatták.

Ha a mindennapokban már nincsenek is mindig együtt a falulakók, a hagyomány erejével még mindig kifejezik egymás és a külvilág felé az összetartozásukat. Nincs mindig béke, nincs mindig idill, de van egy újra összekovácsolt közös erő, amire most már sokan önkéntes másodállásként tekintenek. Ezt pedig nem akarják veszni hagyni.

Forrás: Antal- Kulcsár Mária szervező, immár kétszeres „örömanya”, Antal Orsolya Mária és Szabó Kis Andrea, egykori „menyasszonyok”, illetve Szabó Árpád szilágycsehi vendég beszámolója.
A fotók a helyszínen készültek. Kivétel a nyitókép, melynek forrása: Fortepan / Miklós Lajos

 

Ajánljuk még:

 

Már követem az oldalt

X