Jól jön olykor a cserebere, meg egy amerikai katona – Húsvéti múltidéző 1945-ből

Ünnep

Jól jön olykor a cserebere, meg egy amerikai katona – Húsvéti múltidéző 1945-ből

1945. április 1-je volt, Húsvétvasárnap. Már egy hónapja újra rákospalotai otthonunkban éltünk Budapest ostroma után. Már kezdett emlékké válni, amikor a vasúti poggyászkocsira felpakolt holminkkal késő este végre hazaértünk Budáról, igaz, a házunk egy részébe idegeneket költöztettek be. A háború még nem ért véget, a Dunántúlon harcok dúltak és a mi életünk sem lett jobb itthon, hiába reméltük.

A „távolléti ünnepek” idejét 85 éves apukám arra használta, hogy papírra vetette a régmúlt családi történeteit. Nemrég osztotta meg velünk egy visszaemlékezését, egy korábban sosem hallott történetet: a világháború utáni ínséges, embert próbáló időkről mesélt, amikor sokszor éheztek, fáztak. Írt a város és a vidék ellátási különbségéről és arról, hogyan próbáltak meg élelmiszerhez jutni a budapesti vasutasok.

Mint leírta, a legnagyobb feladat az ennivaló beszerzése volt, hiszen a harcoló felek mindent feléltek vagy elvittek. A pénznek nem volt értéke, cserekereskedelem folyt. Sokat jelentettek az ismeretségek, összeköttetések. Nagynéném ebben igen ügyes volt, korábbi, Pest környéki ismerőseit kereste fel, és az üzletünk megmaradt árukészletét cserélte élelmiszerre.

Ekkor, húsvétvasárnap, az igencsak szegényes ebéd közben jutott eszébe édesapámnak a régi, mezőtúri ismeretsége első munkahelyéről. Elhatározta, hogy felkeresi korábbi munkatársait a vasútállomáson, hátha tudnak szerezni ennivalót. Cserébe petróleumot vitt fémkannában, mivel tudta, hogy ott arra nagy szükség van – nem volt mindenütt villany. Az utat sikerrel megjárta, lett megint ennivalónk. De ez újabb ötletet adott neki: meg kell próbálni ugyanezt nagyban! Rögtön hozzá is látott a szervezéshez. Mivel a MÁV Vezérigazgatóságán dolgozott, a lebonyolítást vasúton akarta megoldani – a közút amúgy sem volt biztonságos a sok útonálló miatt.

A vállalkozáshoz társakat, engedélyeket, eszközöket kellett szerezni, és megfelelő helyszíneket találni. Mivel nagy volt az ínség mindenhol, óvatos érdeklődésére hamar összeállt a résztvevők csapata Édesapáméhoz hasonló ismeretségekkel rendelkező kollégákból. Így az útvonal is kialakult: Budapest – Mezőtúr – Békéscsaba – Hódmezővásárhely – Szentes. Az Istvántelki Főműhelyből sikerült szerezni egy kis mozdonyt személyzettel, kéttengelyű fedett teherkocsit és egy személykocsit. Csereáruként a bevált petróleumot választották úgy, hogy beszervezték a MAORT (Magyar Amerikai Olajkitermelő Rt.) egyik vezető munkatársát, aki egy kéttengelyes teletöltött tartálykocsit bocsátott a vállalkozás rendelkezésére – persze illő részesedés ellenében. Édesapám szerzett még a rákospalotai Hutter és Lever Vegyigyárból mosószódát és szappant, szintén részesedésért az élelmiszerből.

 A Deák Ferenc tér 1945-ben Forrás: Fortepan / Fortepan

Már csak az engedélyek beszerzése volt hátra, de ez volt a legnehezebb. Pedig a MÁV részéről rendben volt minden, a Forgalmi Főosztály egyik vezető munkatársa is a csapat tagja volt. Az állam részéről is kellett engedély, méghozzá az akkori közellátási kormánybiztostól. A helyzetet a véletlen szerencse oldotta meg: az egyik résztvevő tudomására jutott, hogy államilag fontos, kiemelt gazdálkodó szervezetek részére a kormányzat engedélyezte dolgozóik ellátása céljából vidékről a közvetlen élelmiszer-beszerzését. Mindössze bejelentési kötelezettséget írtak elő, amit persze sürgősen meg is tettek a vasúttársaság nevében írott levéllel. Már csak a háború végével felállított Szövetséges Ellenőrző Bizottság útvonal-engedélyének beszerzése volt hátra, leginkább cirill betűkkel írva, hogy a megyeszékhelyeken működő szovjet városparancsnokok, illetve kiküldöttjeik is megértsék. Amikor ezért személyesen ment el egyik társuk, magyarul jól beszélő amerikai ügyeletes tisztbe botlott, aki – miközben készségesen intézte, amit kért –, telefonon egyeztetett valakivel és utána közölte, ő is a csapattal tart ezen az úton, nehogy „bármi baj érje őket”.

Április végére összeállt minden az induláshoz: lett vonat, mozdonyvezető, négy fő vasutas kolléga, az amerikai katonatiszt, és mivel a 8 fülkés 1. osztályú személykocsiban volt még egy üres hely, beszerveztek mozdonyvezetői vizsgával is rendelkező géplakatost a szükséges eszközökkel – ugyancsak a biztonság érdekében. A MAORT munkatársa a csepeli szabadkikötőben csatlakozott a csoporthoz, amikor az ott lévő, megtöltött tartálykocsit csatolták a szerelvényhez.

Az indulást május elejére tűzték ki, de előre értesítették a felkeresendő vasútállomásokat, hogy szervezzenek vevőket, illetve cserepartnereket. Az üzleti út a várt eredménnyel járt, minden résztvevőnek és szponzornak megfelelő részesedés jutott az így megszerzett tartós élelmiszerekből.

Útközben kiderült, hogy nagyon is jó volt, hogy az amerikai katonatiszt velük tartott,

mert a tartálykocsi körüli tülekedésben, amikor kimérték a petróleumot, ő tudott rendet tartani, de egyébként is színes egyéniség volt, egy addig alig ismert világot, a kivándoroltak életét villantotta fel útitársai előtt – miközben biztosan elvégezte azt is, amiért a főnöke küldte.

Az egy hét elteltével édesapám hatalmas csomagokkal megrakodva érkezett haza a géplakatos útitársa kíséretében, aki egy nagy zsákot cipelt. Óvatosan letette a zsákot és közölte: figyelmesen nyissuk ki, mert megszökik, „aki” benne van. Az ínséges idő ellenére e bevásárlókörút eredményeként 1945. május 20-án, Pünkösdvasárnap nálunk pulykasült volt ebédre.

Nyitókép:  Lissák Tivadar / Fortepan

 

Már követem az oldalt

X