Igazságtalannak érzem a férfiak és nők viszonyát – adventi interjú Rákóczi Ferivel

Ünnep

Igazságtalannak érzem a férfiak és nők viszonyát – adventi interjú Rákóczi Ferivel

Feriben látszólag sosem merül ki a szárazelem. Hajnalban már a rádióban szórakoztatja az ébredező lakosságot, délutánonként komolyan sportol: maratont fut, kerékpározik, úszik, most éppen Ironmant tervez. Azt gondolnánk, ebben azért elfárad annyira, hogy otthon már fel se álljon a kanapéról, ehelyett viszont inkább elvállalja, hogy a családi vacsikat ő dobja össze a konyhában. Sikerülhet egy ilyen örökmozgó figurának kicsit lecsendesedni az adventi időszakban? Van ideje arra, hogy tökéletes ajándékot válasszon a gyerekeinek? Lesz nagylemez a kedvesének felvett dalokból? És kinek a kívánságára kerül a fokhagymás-olívaolajos spagetti az asztalra minden karácsonykor? Rákóczi Ferivel beszélgettünk.

Nem meglepő, hogy ennyi tennivaló mellett Ferinek még akkor sem sikerül teljesen ráhangolódnia az adventre, ha nagyon szeretné. „Minden évben megfogadom, hogy ez az év más lesz mint a többi és úgy csinálom végig az év végét ahogyan azt kell. Szépen csendesedve, lelkileg készülődve, aztán az lesz belőle, hogy ez legfeljebb hétvégente sikerül. Az persze szerencse, hogy a mi családunkban nem csak ilyenkor, de az év többi részében is szent az együtt töltött idő. Vacsora közben nincsen sem tévé, sem zene, egymásra figyelünk, és ez természetesen adventkor sincs másképp.”

Sokaknál a decemberi készülődés egyik legstresszesebb és leginkább időrabló velejárója az ajándékok beszerzése, de a Rákóczi családban ehhez kidolgozott haditerv áll rendelkezésre. „Szerencsére a párom nagyon ért ahhoz, hogy mit ajándékozzunk a gyerekeinknek. Ők még hisznek abban, hogy a Jézuska hozza az ajándékokat, és természetesen írnak neki levelet is. Ezt mi elküldjük neki, aztán Judith-tal közösen eldöntjük, melyik kívánság teljesüljön. Később ő az, aki beszerez mindent. Én szerencsés vagyok, mert csak Judithot lepem meg, és mindig ugyanazzal; egy családi utazással. Ez úgy néz ki, hogy veszek egy útikönyvet a kiszemelt országról, és ő ezt találja meg a fa alatt.

De van még ezen kívül egy minden évben visszatérő, állandó ajándékom is: a gyönyörű bariton hangomon rögzítek neki egy dalt.

Egy kedves barátom minden évben vállalja, hogy segít ebben, vagyis inkább végigszenvedi a feléneklés teljes folyamatát. Persze azt azért nem hiszem, hogy a kereskedelmi rádiókban ezek hallhatók lesznek, és szerintem nagylemezen sem fognak megjelenni.

Ezek csak a páromnak szólnak, és mindig ugyanúgy kapja meg őket: miután hazajöttünk az anyósomtól a karácsonyi vacsoráról, lefektetjük a gyerekeket, én a fejére teszem a fülhallgatót és elindítom az aktuális felvételt. Ő pedig sír – természetesen a boldogságtól, hogy ilyen nagyszerű férfi áll mellette. Ilyenkor átölelem, és mindig így fejezzük be a szentestét.

Szerencsére Judith engem is nagyon ügyesen meg tud lepni, mindig kitalál valamit. Ahogy általában, most is biztosan számíthatok valamilyen konyhatechnikai felszerelésre, mert a konyhának én vagyok az ura – ez persze abból a szempontból biztosan nem önzetlen cselekedet, hogy a főztömet ő is élvezheti majd. Azt tudni kell rólam, hogy nem csak karácsonykor, de egész évben én sütök-főzök mindent. Azért is, mert

igazságtalannak érzem manapság a férfiak és nők viszonyát:

mindketten dolgozunk, ahogy ez ma már szinte minden családban szokás, és emellé nem várhatom el, hogy legyen otthon tisztaság, meleg étel, és a gyerekek is úgy nőjenek fel, hogy én közben mondjuk sörözök és meccset nézek.

A bevásárlást, főzést, mosogatást ezért már jóideje magamra vállaltam, és persze szeretem csinálni is. Egyébként pont karácsonykor, az egész éves konyhás hajtás után nekem a főzéssel is szerencsém van: 24-én az anyósomnál vagyunk, aki kiválóan főz, utána pedig otthon, szűk családi körben, nem várunk vendégeket. 24-én az ebéd minden évben – most kapaszkodjon meg mindenki – fokhagymás-olívaolajos spagetti. Ennek az a története, hogy a fiam az egyik karácsonykor ezt kérte, és úgy megszerette mindenki, hogy ebből azóta családi hagyomány lett.”

Ahogy ilyenkor lenni szokott, sokan már a jövő éven és az újévi fogadalmaikon gondolkodnak, esetleg számolják a napokat, hogy az aktuális, éves vállalásaikat meddig kell még megtartaniuk. Feri viszont nem fogadkozik, persze tervei ettől még vannak, főleg a sporttal kapcsolatban. „Olyan újévi vagy év végéig tartó fogadalmaim nincsenek, mint amilyen például az a pár évvel ezelőtti megállapodás, hogy ha év végéig leteszem a cigit, akkor Balázs levágja a haját. Az egy egyszeri eset volt, ami után eljött a május, a nagyszerű fröccsözések ideje, én hülye pedig természetesen rágyújtottam, szóval a végén azért ez is bebukott.

Nem vagyok fogadkozós típus, hogy azt mondjam, majd januártól ezt vagy azt nem csinálom,

ha valamit abba akarok hagyni vagy el akarok kezdeni, akkor azt rögtön meg szoktam tenni, nem várok vele.

Azt sem tudom tiszta szívvel megígérni magamnak, hogy többet fogok sportolni: így is heti 5-6 edzést nyomok le, triatlonozom, ennél több nem igazán menne. Ezt a mennyiséget azért szeretném tartani. Egy kívánságom azért mégis van: az edzőmmel szeretnénk megcsinálni egy Ironmant, ennek én eddig csak a felét teljesítettem, egyedül – az sem kevés, majdnem két kilométer úszás, 90 km kerékpározás és 21 km futás. Ennek a kétszeresét, a klasszikus Ironmant váltóban, az edzőmmel csinálnánk meg. De természetesen ugyanúgy megyek majd maratont futni is, ahogy eddig. Azt megígérhetem, hogy jövőre ebben sem lesz változás!”

Ajánljuk még:

„Leszoktattak bennünket arról, hogy bízzunk az érzékszerveinkben” – Szöllősi Réka élelmiszer-politikai elemzővel beszélgettünk

Ünnepek környékén a mérleg a legkíméletlenebb bíránk, minden értelemben: kilóink gyarapodásánál már csak az ilyenkor keletkezett élelmiszerhulladék mértéke fájóbb. Ez utóbbira vajmi kevéssé figyelünk, pedig a két dolog nagyon is összefügg. Drámai képet mutat a világon megtermelt, majd kidobásra ítélt élelmiszer mennyisége, és ha tudatában lennénk, hogy ez mihez vezet, és mennyire rajtunk is múlik, hogy e szám csökkenjen, talán azt is megértenénk, hogy a kevesebb több, és jobb állapotban hagynánk a Földet a következő generációk számára. Szöllősi Réka élelmiszerpolitikai szakértővel, lobbistával beszélgettünk a témáról.

 

Már követem az oldalt

X