Együtt eldöntjük, mit kezdjünk az életemmel – Szilveszteri szellemeimről

Az első délután háromkor érkezett, egy fagyos, szél cincálta téli napon, néhány órával azelőtt, hogy átléphettem volna az újév küszöbét. Csengetett, amire én szokásomhoz híven nem feleltem, helyette felhasaltam az ablakpárkányra, hátha így megpillanthatom hívatlan vendégem feje búbját. Mire visszafordultam, már a szalonban állt, karján nettül összehajtogatott kabátja feküdt, s türelmesen várta, hogy én is rendbe szedjem magam.

Magas volt, középkorú, tiszteletet parancsoló figura.

Orra alatt a kor divatjának megfelelő bajusz, kissé nőies állán gondosan nyírt szakáll fényeskedett. Udvariasan elmondta, ő az idei szilveszter szelleme, jelenléte egyetlen célja pedig az, hogy figyelmeztessen: valami nem stimmel. Tőlem telhető finomsággal igyekeztem rábírni a konkretizálásra, de ő épp ily eleganciával tért ki a kérdéseim elől. Világoskék szeme hosszan időzött a tárgyaimon (túl sok), a könyveimen (túl sok), a ruháimon (túl sok), és azt tanácsolta, sürgősen szabaduljak meg tőlük. Ha lehet, utazzak is el. Egy órával, két rúd bejglivel és egy gyerekpezsgővel később egyszerűen eltűnt, csak némi nyugtalanságot és múló rosszkedvet hagyva maga után.

A második hét óra negyvenegy perckor jelent meg a bejárati ajtóm előtt, a szerpentinnel gazdagon díszített függőfolyosón. Pontosan emlékszem, mert valaki egészen mást vártam. Borzalmas nőszemély volt, otromba piros ruhában, a hajában szalagok, hamisan énekelt, mint aki idejekorán felöntött a garatra és Édes mucikámnak szólított.

Azt mondta, ő az elmúlt szilveszterek szelleme, és direkt az én kedvemért öltötte ezt az alakot, hogy megértsem végre, milyen ostobán töltöttem a korábbiakat. Csupa elfecsérelt éjszaka! – harsogta, hogy még a szomszédasszonyom is kíváncsian lesett ki a függönye mögül. Micsoda egy elfuserált alak vagy! – karolt belém anyaian, miközben ─ ledér pillantásokat küldözgetve a kopogtatóm irányába ─ határozottan benyomult a lakásba. (Gyorsan újra kidugtam a fejem, hogy én is megnézzem, de csak a szokásos karika volt, rajta írás: Ki itt belépsz… és a többi.)

Odabent aztán kéretlenül elővarázsolt egy ósdi videókazettát, majd egy még ósdibb lejátszót és miután kényelmesen elhelyezkedtünk a pamlagon és felbontottunk egy újabb (ezúttal felnőtt) pezsgőt, máris alászálltunk a múltba, egészen az első ólomöntős lánybuliig az Istenhegyen. Így vonultak el a szemem előtt mind az eltékozolt szilveszterek, a magányos szilveszterek, a túlharsogott szilveszterek, a széttáncolt szilveszterek, a rosszul választott társaságban töltött sovány szilveszterek, az egy tál lencsébe fojtott kövér szilveszterek, valamint a minden költészettől megfosztott kehes szilveszterek.

Az asszony úgy látszik,

ismerte a dörgést, itt-ott visszapörgetett, jó érzékkel ízekre szedett mindent.

Mondania sem kell, jelentette ki elégedetten, hogy éppen ezek a döntések vezettek a mai pocsék helyzetemhez. De erre a kijelentésre már nem álltam meg szó nélkül. Mégis miféle helyzetről beszél? A képernyőn vidám, részeg esték emlékképei váltották egymást, táncoló párokról, botladozásokról, szövetbútorokra borított tányérokról és kétségbeesetten esemezeső, majd a város különböző pontjain, a most vagy soha szellemében egymás nyakába boruló szerelem-éhesekről. Megannyi kedves emlék. A nő egyre lelkesebb arcomat látva lassanként abbahagyta a korholást és szedelőzködni kezdett. „A tavalyit egyébként egészen élveztem” – kacsint vissza rám az ajtóból. – „És annak is örülök, hogy annak idején meglett a macskád. Megérte beszorulni érte a lépcsőkorlát rácsai közé. Helyes macska, láttam mostanság.” De mire megkérdezhettem volna, hogy hol, ő fürgén kiugrott az ablakon, és pont a talpára esett.

Az éjfél a havas utcákon talált, kissé lemaradva társaimtól, akik boldog mámorban énekeltek, miközben a hópelyhek úgy záporoztak a vállunkra, mint az áldomás.

Egy kapualjból lépett mellém, magas kalapja volt, irdatlan széles válla, sűrű szürke szemöldöke.

Néma volt, ahogy az meg van írva, éppen ezért is gyanítottam, hogy csakis az eljövendő szilveszterek szelleme lehet. A kezével előre mutatott. „És milyenek lesznek az eljövendő szilveszterek?” – kérdeztem reménykedve, miközben valami egyre szorongatott a mellkasom tájékán, talán a vágyaim voltak, a be nem teljesült vágyaim, vagy az a sok rossz, keserű gondolat, melyek a szép emlékeket borították. „Megmutatod?” – esengtem.

Erre ő komótosan, mert még volt néhány perce, elővette a naptárát, én pedig annak rendje s módja szerint időpontot foglaltam. Kiderült ugyanis, hogy náluk is ez a szokás, lévén a személyzet szűkre szabott, az értékes helyek évekre előre beteltek. Végül abban maradtunk, hogy 2023-ban újra találkozom vele meg a kollégáival, és majd akkor, együtt eldöntjük, mit kezdjünk az életemmel.