Akinek játékain nemzedékek nőttek fel – Szabó Lajos játék- és karácsonyfadísz-készítővel beszélgettünk

„Sok gyermekcsoportot fogadunk minden évben, főleg iskolai osztályokat: bemutatjuk nekik a gyártást, és kapnak egy nyers díszt, amit maguk készíthetnek el. Kitaláltam az elején, hogy aki idelátogat, attól kérünk egy karácsonyi dalt. Azzal vicceltem meg a gyerekeket, amikor megérkeztek, hogy nincs is befizetve a csoportos foglalkozás, ezért ha szeretnének bemenni, feltétlenül énekelniük kell. Olyan zeneiskolai osztály is akadt, akik kevésbé ismert egyházi énekeket adtak elő – gyönyörűen csengett a hangjuk” – ezzel a bevezetővel fogad Szabó Lajos bácsi, a Szabó Üveg Kft. alapítója, a leginkább karácsonyfadíszeiről híres mesterember, akiről azonban kevesen tudják:

sok hajdani gyermekjátékunkat is neki köszönhetjük.

Szabó Lajos fiatal tervezőmérnökként kezdte a pályáját a felvonógyárban, amikor váratlanul találkozott egy olyan technológiai újdonsággal, ami beindította kreatív fantáziáját: „Egyszer megjelent nálunk egy csoport, akik különleges eljáráson dolgoztak: elektrosztatikus festésnek hívták, ami nemcsak nálunk, de nyugaton is nagy újdonság volt még. Ma már minden autót így festenek, de akkor még nem ismerték. Engem nagyon elkezdett izgatni a dolog, olyannyira, hogy egészen beleástam magam, és kiderítettem, tulajdonképpen egy porszerű anyagot visznek fel ezzel az eljárással egy beragasztózott felületre. Például olyan eredményt is kaphatunk, mintha az adott tárgyat bársonnyal vonták volna be.” – emlékszik vissza a kezdeti inspirációra Lajos bácsi, aki aztán ezzel a technikával készítette el

a híres autós bólogató kutyát is, a 80-as évek egyik népszerű nosztalgiadarabját.

 

„Akkor építkeztünk, jöttek a gyerekek, egyetlen luxuscikkünk egy Benczúr televízió volt – mivel pedig nem volt generátorom, hiszen az akkoriban nagyon drága volt – a Benczúr tévé házában kezdtem el szőrözni a nagyfeszültségű tekercs segítségével. Mindent el tudtam készíteni vele, amit akartam, és végül beadtam az iparűzési engedély-kérelmet, de akkoriban nem volt divat, hogy harmincas éveiben járó fiatalember iparengedélyt kapjon. Ez az eljárás viszont annyira új volt, hogy végül szőröző kisiparosként 1963-ban meg is kaptuk az engedélyt, a feleségem nevére. Azért az övére, mert én még nem mertem feladni a munkahelyemet. A levelezőlapoktól a női táskáig mindent tudtunk díszíteni ezzel az eljárással” – így indult Szabó Lajosnak és feleségének a vállalkozása egy olyan időszakban, amikor még csak nagyon keveseknek lehetett iparűzési engedélyük, és a kisiparosok nem alkalmazhattak munkavállalókat, csak maguk dolgozhattak a műhelyükben.

Az első nagyobb bevételek a bársonyozott vállfákból származtak, de a siker nem tartott sokáig: „Abban az időben csak az Unimpexen keresztül lehetett külföldre értékesíteni, oda vittük be a dolgainkat. Egyszer egy holland kereskedő érkezett. Fel akarta akasztani a kabátját az irodában, és amikor meglátta a szőrözött vállfáinkat, nagyon megtetszettek neki – egy évig gyártottunk a számára, de sajnos meghalt egy autóbalesetben, és megszakadt ez a kapcsolat, mi pedig kezdhettük elölről a piaci partnerek keresését” – mesél a nehézségekkel teli útról Szabó Lajos.

Kitartás, szakmai alázat és örök kíváncsiság – így lehetne tömören jellemezni a család vállalkozói pályáját, hiszen a sikereket sosem adta nekik könnyen az élet. Olyan korban léptek a technológiai újítások kockázatos útjára, amikor még a klasszikus marketing is gyerekcipőben járt, a magánszektor kiépülésének még csak előzményei voltak, és vállalkozói ismereteket sem tanítottak sehol az országban. A kereskedelmi kapcsolatokat tehát saját ötletek és tapasztalatok alapján lehetett kiépíteni, a siker pedig legalább annyira függött a közvetítő szervezet működésétől, mint az előállított termékek minőségétől.

A vállfa-megrendelések egy évig nyújtottak anyagi biztonságot, utána ismét a nulláról kellett kezdeni: „Hosszú hónapokig csak próbálkoztunk, hogy mit volna érdemes gyártani és kinek tudnánk eladni. Sok mindent kipróbáltunk. Volt például egy papírfeldolgozó, aki gyermekkönyveket gyártott, és a pincéjében volt a raktárhelyisége, ami egyszer beázott. Annyira, hogy a könyvek borítója tönkrement. Megkeresett bennünket, tudunk-e kezdeni valamit a papírral, tudunk-e borítót bársonyozni – és mi tudtunk. Olyan mennyiségű megrendelést kaptunk, hogy éjjel-nappal dolgoztam, két-három hétig csak egy-két órát aludtam. Akkor már ott mertem hagyni a munkahelyemet, de miután ez a megrendelés is kifutott, kilenc hónapig ismét nem volt munkánk. Mégis sok boldogságunk is volt a nehézségekben.”

 

Hogyan lehetett akkor, a 60-as években egy bizonytalan vállalkozásból eltartani egy családot? Azt hiszem, e tekintetben is sokat tanulhatunk Szabó Lajostól és feleségétől. „A kollégáim nevére befizettünk a gyári közétkeztetésbe, és onnan vittem haza az ebédet. Emlékszem, minden szerdán volt piskótatekercs: ilyenkor ettek csemegét.

Egyszerűen éltünk, de mindez nem volt érdekes, mert boldogok voltunk: olyasmit tudtunk csinálni, amit senki más”

Ma már csak vele beszélgethetünk erről, hiszen néhány éve elveszítette azt a legfontosabb embert, a feleségét, akivel mindezeken a nehézségeken mosolyogva tudott átlépni. Arcán akkor is a hála és a nosztalgia örömét látni, amikor a problémákról mesél. Miközben mi belefeledkezünk a hullámvölgyek és rendkívüli sikerek szabdalta életmesébe, ő újraéli az egészet: „Világéletemben valami ipari jellegű dolgot szerettem volna csinálni, így jutottam el az emléktárgyakig és a játékokig: elsorolni sem tudom, mi mindent készítettünk a 70-es években, hamutartót és fémgőzölt szarvast, babaházat, játékpisztolyt és Moncsicsit, matchboxot. Azért tudtam ennyi mindent megcsinálni, mert én az ötlettől a gépek összeszerelésén át a nyomóforma-készítésig minden munkafázishoz értettem. Ezeket a játékokat még ma is emlegetik, annyira ismertek voltak.”

Ki ne emlékezne a Matchboxra, a Moncsicsire és a bólogató kutyára! Olyan népszerűek voltak még a 80-as évek derekán is, hogy több nemzedék nőtt fel ezeken a játékokon, de akkoriban még nem tudtuk, hogyan készülnek. A bólogató szőrős kutya ötlete például séta közben született meg: „Sétáltunk egyszer a feleségemmel a Duna-parton, és állt ott egy gyönyörű Opel. Gondoltuk, megnézzük közelebbről is. Én már továbbmentem volna, amikor a feleségem visszahívott, hogy megmutassa, mit vett észre: a kalaptartón volt egy farkaskutya, ami megtetszett neki. Felkerestem egy fiatal szobrászt, terveztettem vele egy tacskót, és a műhelyben elkészítettük a bólogatós kutyát. nem volt nehéz, hiszen minden gépünk megvolt hozzá, és addigra már rengeteg tapasztalattal is rendelkeztünk. Olyan sikere lett, hogy tíz évig gyártottuk – el is neveztek «kutyás Szabónak»” – mondja Lajos bácsi. Eközben azonban évről-évre új ötletekkel is próbálkozott: „Mivel kicsi volt a felvevőpiac, minden évben kellett újat is csinálni. Például Moncsicsit is így kezdtünk el varratni: minden este összegyűjtöttem az anyagot a bedolgozóktól.”

 

A játékok és az ajándéktárgyak műanyagból készültek, üveggel csak később kezdett el foglalkozni Lajos bácsi: „Amikor a fiaim felnőttek, és elvégezték az egyetemet,

kettéosztottuk a vállalkozást, a játékgyártást a gyermekeimre hagytam, én pedig már nem műanyaggal, hanem üveggel akartam foglalkozni.

Akkorára nőttünk már, hogy ki tudtunk jönni a családi ház pincéjéből és béreltünk egy nagy csarnokot az Újpesti Bőrgyár területén, ahol minden emeleten volt egy Szabó. Az egyik fiam keféket, a másik illatszereket készített, én pedig orvosi üvegeket, ampullákat és kölnis üvegcséket gyártottam: építettem egy hetvenkilónyi üveg megolvasztására alkalmas kemencét, abból dolgoztunk. A fiam kölnit gyártott, és nem talált hozzá megfelelően díszes üveget: mi megcsináltuk – ez már a 80-as években volt. Így jutottam el a karácsonyfadíszekig, amit már több mint negyven éve csinálunk. Volt a Vörösmarty-téren egy üvegkereskedő, akihez bevittem pár mintát, hogy megmutassam, mit tudunk csinálni. Nem sokkal ezután felhívott, hogy két hét múlva menjek be, mert az olaszok és a törökök is rendeltek: harmincezer karácsonyfadíszre lenne szükség, egy amerikai úr pedig kamionszámra vinné az árut.”

Hatalmas sikernek számított ez akkoriban, egész vagyonnyi értéket képviselt egy ilyen külföldi rendelés. Az öröm azonban nem tartott sokáig: „Két hét múlva bementem, és nem volt ott senki: a céget felszámolták, a rendeléseknek nyoma sem volt. Kétségbeesésünkben elkezdtük járni külföldet, hogy felkutassuk azokat a kapcsolatokat, akiknek szállítottak volna, de kiderült, hogy ők is csődbe mentek.

Életünk során kétszer-háromszor teljesen tönkrementünk, de a feleségem is csak nevetett rajta, és mindig újra tudtuk kezdeni.

Talán azért is, mert nagyon le tudtunk mondani dolgokról, nagyon szerényen is tudtunk élni. Így aztán hazamentünk, felmondtuk a hatalmas bérleményt és a családi ház pincéjében kezdtük el gyártani a karácsonyfadíszeket” – emlékszik vissza Lajos bácsi a nehezebb időkre. Az újabb sikereket pedig ismét a kitartás és a kreativitás hozta meg számára: „Az újságban olvastam egy cikket egy olyan eljárásról, amivel az üveget homokfújt hatásúvá lehetett tenni. Utánajártam, és kiderült, hogy egyfajta lakkról van szó. El is kezdtünk vele különböző mintákat és formákat gyártani. Olyan érdekes volt, amit csináltunk,

hogy a Frankfurti Karácsonyi Világkiállításra is beválogattak minket.

Az első évben huszonnyolc munkánkat állították ki – ez nagyon nagy dolog volt. Azért is voltunk érdekesek, mert keletről jöttünk. Ott ismerkedtünk meg aztán amerikai és új-zélandi kereskedőkkel, akiknek gyártottunk és szállítottunk is díszeket, mindaddig, amíg a kínai termékek meg nem jelentek a piacon.”

 

Akár a magyar ipartörténet egyik fejezete is lehetne Szabó Lajos vállalkozó élettörténete, amely ezen a ponton találkozik minden más szakma mestereinek sorsával, akiket a távol-keleti piac terjeszkedése szorított partvonalra. A kínai áruval csak minőségben lehetett felvenni a versenyt, mennyiségben és árban aligha.

Így a minőség maradt az egyetlen versenyelőny, és ez teszi ma is különlegessé a Szabó üvegdíszeket a magyar piacon.

Az üvegből készült, ezüstözött és festett karácsonyfadíszek ugyanis időtállóbbak: hosszú ideig megtartják magas fényüket és szépségüket. Nem véletlenül lehetnek minden családban generációkon át öröklődő karácsonyfadíszek a Szabó manufaktúra munkái. Mi évente egyszer, a karácsonyi időszakban csodáljuk meg ezeket a színes, csillogó gömböket, figurákat, a műhely azonban egész évben működik, hiszen a díszeket a mai napig kézzel készítik. A nyersanyag egy részét, az üveggömböket a lámpagyártásból ugyan meg lehetett vásárolni egy ideig, amíg a Tungsram gyár működött, de a nem szabályos gömböket és figurákat a mai napig hagyományos üvegfúvással készítik a műhelyben.

Videó: Roggs Fényképészet

A kész üvegformát azután ezüsttel vonják be, belülről. Ezt kétféle eljárással is végzik. Az egyik módszer az, hogy belecsorgatják az üveggömbbe az ezüstöt és egy rázó készülékkel szétterítik benne a folyadékot, majd amikor már tükörfényessé vált a felület, kiöntik a fölösleget és hagyják megszáradni a festéket. A másik módszert a szabálytalan formák ezüstözésére használják: felmelegítik az üvegformát, majd felszívatják az ezüstoldatot, kézzel rázogatják, hogy egyenletes bevonatot képezzen, közben egyszer-kétszer még belemártják meleg vízbe, hogy az ezüst tapadása és fénye erősödjön, végül a kész formából szintén kiöntik a fölösleget.

Az ezüstözés látványos folyamat: „Az oldat, amit Marika beletölt, először feketére színezi az üveget. Ezután Marika fölrázza, melegíti és újra fölrázza, majd szépen fokozatosan, ahogy az ezüst kicsapódik az üveggömb belsejére, kifényesedik a vegyület.” – magyarázza a szemünk előtt végbemenő varázslat lényegét Lajos bácsi, miközben a manufaktúra egyik legtapasztaltabb dolgozója, Marika bemutatja nekünk mindkét eljárást.

Az ezüstözést követi a festés és a díszítés. Ma már matt festékkel is dolgoznak, de a hagyományos karácsonyfadísz ezüst, arany és piros fényes gömb volt, erre rajzolták a mintákat. A megszáradt ezüstözött gömböket a festőműhelybe viszik, ahol szorgos kezek egyszerre akár 6-8 gömböt is belemártanak a kiválasztott színbe, majd ismét hagyják száradni. A festőműhelyben átható festékszag fogad, és miközben a merítés folyamatát figyeljük, Lajos bácsi tréfával szórakoztat: „A lányok fölhúznak mind az 5 ujjukra egy-egy gömböt, és a másik kezükre is egyet-kettőt, majd egyszerre belemártják a festékbe: és még meg vannak elégedve magukkal, hogy ők milyen gyorsan dolgoznak! Nekem ez kevés. Föladtam egy hirdetést, hogy hatujjú nőket keresek a műhelybe, de sajnos még senki sem jelentkezett.”

 

A száraz, alapszínnel ellátott formák a díszítőműhelybe kerülnek, ahol a hagyományos mintáktól a bonyolult, időigényes és különleges mintákig sokféle látványos karácsonyfadísz készül. Az eredményt csillámozással teszik még érdekesebbé, varázslatosabbá.

A Szabó műhelyben minden évben születtek új minták és új formák, színek, így a műhely előtti bolt kínálata idén is pazar változatosságot mutat.

„Rengetegen szeretik a retró stílust: olyan is van, aki elhozza nekünk a nagymama díszeit, hogy készítsünk neki egy sorozat ugyanilyent.

Van olyan karácsonyfadísz, ami több nap alatt készül el, és egy darabot legalább nyolcszor vesznek kézbe. Ha bonyolult a minta, akár többször is” – mondja Lajos bácsi. A mintázott díszeknek végül levágják a végét, ráteszik a kupakot az akasztóval és becsomagolják őket.

A mintázás kétségtelenül az egyik legizgalmasabb munkafolyamat, hiszen a kézifestő-műhelyben emlékezetből rajzolnak az asszonyok, nincs megszabott mintakönyv. Hagyományosan Lajos bácsi felesége, Mariann álmodta meg a mintákat, de a műhelyben dolgozók saját maguk is megvalósíthatták ötleteiket. A minta nevét mindig az értelmi szerző adja, így az elnevezések mögött is egy-egy személyes történet áll. „Mariannak különleges érzéke volt a színekhez és a formákhoz, mindenre kiterjedt a figyelme, és mindig újabb és újabb ötletei voltak. Figyelte a ruhadivatot és abból tudta, mik lesznek az év divatszínei. A mintákat is főleg ő rajzolta, de itt szinte mindenkinek van sajátja is” – mondja Lajos bácsi.

A boltban búcsúzkodunk. Körbejárjuk az állványokat, és Lajos bácsi megmutatja a kedvenc gömbjeit:

a szentképekkel díszített, aranyozott gömböket, amelyek egyszerre idézik az ünnep szakralitását és emlékeztetnek arra, milyen rengeteg munkával születik a családi karácsonyaink csillogását adó pompa.

Felnőttekként jöttünk, gyermekekként távozunk, hiszen a csoda születésébe nyerhettünk bepillantást, és nagyon büszkék vagyunk rá, hogy a karácsonyfánkat is Szabó Lajos bácsi üveggömbjeivel díszíti fel az angyalka.