Ünnep

„Aki Jézusra hangolódik, erőt kap” – Húsvéti beszélgetés Szabó Gyula atyával

Korunkban a húsvét valahogy mindig a karácsony árnyékában marad. Még ünnep, de talán egyre inkább csak egy hosszú hétvége, amit ráadásul a húsvét hétfői locsolkodás miatt sokszor kényszeredett kötelességtudat kísér. A természet újjászületésének legteljesebb időszakára eső ősi ünnep ugyanakkor olyan értéket képvisel, amely korunk embere számára is kapaszkodót kínál. A húsvét titkairól Szabó Gyula atyával beszélgettünk.

A húsvét a keresztény egyházak legnagyobb ünnepe, ugyanakkor a pogány időkben is ünnepeltek már a tavasz közeledtével. Ma hogyan érhet össze ez a két hagyomány?

Az egyházi ünnepek összhangban vannak a teremtett világ rendjével. Ebben a húsvét a természet feltámadásával, az újraéledéssel van szoros kapcsolatban. Ha az ember kimegy ilyenkor a kertjébe, átéli a teremtett világ rendjét, látja a virágzást, azt, hogy a növények új életre kelnek. Ettől önmagában különös erő éled sokunkban: a feltámadás örömhíre előjön a lelkekben is. Erre épül a húsvét és a feltámadás egyházi ünneprendje. Nagyon fontos, hogy az ember összhangban éljen a teremtett világ rendjével és ne a művilágban éljen, mert az ilyen értelemben nem érinti meg az ember lelkét. Ha viszont kimegyünk a teremtett világba, a természetbe, ott nem lehet búslakodni. Ott az ember örömmel és boldogsággal lesz tele.

Mégis, ebben az ünnepben a szélsőségek egyszerre vannak jelen, nem csak az örömről beszélünk ezekben a napokban.

Hagyományvilágunkban a kereszténység az örömhír átadásáról szól. Az örömhír pedig az, hogy Jézus elhozta hozzánk a szeretet tanítását, és ezt halálig elmenően képviselte. Ő nem azért jött, hogy meghaljon, hanem azért, hogy a szeretetről tanítson, de mivel szükséges volt, az életét is adta ezért a tanításért. Ebből fakadóan a húsvétban ott rejlik az áldozat is, hiszen amikor a felső világ fénye, jósága bejön az anyag, az önzés világába, az nem veszteségekkel jár. Áldozat nélkül nincsen megújulás. Olyan szépen mondja János evangéliuma, hogy „Senkinek nincs nagyobb szeretete annál, mint aki életét adja barátaiért”. Tehát bár az áldozat tényét nem feledhetjük, orrlógatás helyett hatalmas örömmel kellene figyelnünk arra is: mi

annyira fontosak vagyunk a Jóistennek, hogy a fiát adta értünk.

Sokan félreértik az ünnepet. Vajon mi segíthet, hogy ez ne így legyen?

Elsődlegesen érdemes lenne pontosan használni a fogalmakat. A megváltás alatt például nem azt értjük, hogy a Jóisten haragos helyzetben volt az emberiséggel, amiben Jézusnak őt ki kellett engesztelnie. Remélem, senki nem így fogja fel húsvét ünnepét, mert nagyon kellemetlen lenne, ha az Isten nem tudna megbocsátani, és csak a fia halála árán engesztelődne ki. Nyilván nem erről van szó.

Én szívesen használom például az Üdvözítő fogalmát, mert szerintem az rámutat arra, hogy Jézus az emberek üdvösségéért jött el közénk. A programjában az szerepelt, hogy a szeretetről szóló hírt, tanítást átadja és velünk együtt élje. Ezt is tette, még akkor is, amikor meg kellett halnia ezért. 

Mindig elgondolkodtat, amikor a keresztet a megfeszített Jézussal együtt látom. Folyton az jut eszembe, hogy ez olyan, mint egy mozifilm, amit a legvége előtt hagyunk félbe, így pont lemaradunk a csattanóról. Mindenki pontosan tudja, hogy a kereszthalál nem a történet vége, de a korpusszal díszített keresztek valamiért mégis erre a legsötétebb pillanatra emlékeztetnek. A népi motívumok között ugyanakkor számos helyen megtalálhatjuk a keresztfának azt az ábrázolását, amelyen már nincsen rajta Jézus, és végei virágoznak. A történet valódi vége ugyanis ez: élet fakad a halálból…

Az egyik esztendőben voltunk Varsóban egy kiállításon, ahol legalább 600 darab, I-II. századból való kopt kereszt volt. A műtárgyak között egyetlen áldozati keresztet sem láttunk, ellenben számtalan egyenlő szárú, gyönyörű, angyalokkal és fény-szimbólumokkal díszített kereszt volt. Akkor elgondolkodtam, hogy igen, ez a feltámadás örömhíre.

Ez volt a hangsúlyos az első keresztényeknél: nem a halál, hanem az örömhír.

Régen a magyarságnak is kerek templomai voltak, amely forma a végtelenséget jelképezte. Ezekbe gyönyörűen belerajzolható az egyenlő szárú kereszt, ami Isten szeretetét szimbolizálja. A templomaink egykor mind a Szent György erővonalakra épült beavató helyek voltak, ahol ha az ember imádkozott, elmélyült, akkor a test-tudat fölé kerülhetett. Nem kellett külön elmagyarázni, hogy van Isten és van másik világ, mert ezt ezekben az ősi templomokban megtapasztalták, átélték. Amikor itt Mezőörsön renováltuk a templomot, megtaláltuk az egykori kerek épület nyomait, erre épült fel a mostani szentély.

Ráépült az új a régire. De hogyan viszonyulnak a régi szokások a maiakhoz? 

Őseink nem eltörölték a hagyományt, hanem tovább vitték azt. Például az idős nénik fiatalkoromban jöttek vasárnaponként, hogy oltárkerülést végezzenek. Én akkor még tudatlan kezdő pap voltam, kérdeztem, mi ez a babonaság. Később jöttem rá, hogy egy óriási érték. Sok minden megmaradt a mai szertartásrendünkben a régi világból, például az egyenlőszárú kereszt, de a hangsúly valahogyan mégis átkerült az áldozati jellegre. Ez bár indokolt, nem szerencsés. Jó lenne inkább a régi hagyományok alapján újrafogalmazni a húsvét belső ünnepét.

Mit mondhat az üdvtörténet a ma emberének saját magáról?

Nekem nagyon tetszik az a történet, amelyik elmondja, mi zajlott, amikor Magdalai Mária az asszonyokkal Jézus sírjához ment. Ebben miközben Magdalai Mária Jézusról gondolkodik, egy angyal száll a sírhoz. Ha az ember gondolatilag Jézusra hangolódik, akkor valaki vagy valami egészen biztosan megjelenik számára a túlsó világból, és általa örömhírt és felvilágosítást kaphat. Ez a története a saját feltámadásunkat is leírhatja, talán segíthet nekünk elhengeríteni a követ, ami lezárja a másik világot. Egyben rámutat arra, hogy

mi nem a halálnak, hanem a feltámadásnak vagyunk az őrzői.

Olykor az életünkben az elkeseredettség, a reményvesztettség nehéz kövét kell odébb tolni, hogy örömre találjunk, de ebben segít a felső világ. Ha ráhangolódunk, akkor nekünk is ott lesz az angyal, aki erőt ad a saját kövünket odébb hengerítéséhez. És az is biztos, hogy lesz egy üzenetünk tőle, ami a feltámadásról, a folytatásról szól.

Fotó: Dr. Pottyondy Ákos

Ajánljuk még:

„Javíthatatlan dendromán vagyok” – Lajtmann Csabával, a Magyarországi Éghajlatvédelmi Szövetség elnökével beszélgettünk

Beszélgetésünk eredeti célja az EU Climate Pact programjának bemutatása volt, de hamar világossá vált, hogy sokkal több lesz annál: egy hazai környezet- és természetvédelmi összefogást és társadalmi dinamizmusokat időben beutazó élményfolyam, ami bennem is megerősítette a tenni akarás és az összefogás iránti vágy éledezőben lévő szikráit. Csaba látásmódja, a természet- és környezetvédelem több évtizedes történetében betöltött szerepe és az általa közvetített értékek olyan egyedülálló perspektívát kínálnak laikusok és szakemberek számára egyaránt, ami joggal nevezhető követendő példának.