A Rumi Bezerédj-Széchenyi kastély építésének pontos ideje nem ismert, de a legvalószínűbb, hogy a 19. század első évtizedeiben építhették a Bezerédjek. Már saját korában is különlegességnek számított az épületbe vezető kocsibehajtóval és a kandallós-cserépkályhás fűtéssel, amit a Széchenyiek jelenléte még tovább emelt.
Amikor a kastély Széchenyi Péter tulajdonába került, az északi és a déli oldalon jelentős átalakításokat végeztek, aminek hatására teljesen megváltozott az épület arculata. Az ezt követő kastélyfelújítások során a legkülönfélébb stílusjegyek keveredtek egymással, aminek egyik legizgalmasabb bizonyítéka a főhomlokzati rész jobb sarkának félköríves, míg a többi részének szögletes alakja. A kastély történeti leírásai szerint a legnagyobb belső változást a széles pihenővel is ellátott lépcsőzet kialakítása jelentette: a lépcsőt egy faragott fából készült korlát kíséri, amely még ma is eredeti formájában látható.
A feljegyzések szerint a Széchenyi család tagjai 1945-ig csak ideiglenes jelleggel tartózkodtak a birtokon: elsősorban nyáron és ősszel, a vadászatok és bálok időszakában. A szép éveket azonban a második világháború rombolása törte meg: a kastély berendezési tárgyait tönkretették és elhordták az átvonuló német és orosz csapatok. Egy 1948-ban indult minisztériumi intézkedés-sorozat hatására azonban a Közületeket Elhelyező Bizottság a Rum községben üresen álló kastélyt gyógypedagógiai célra utalta ki, és a kastélyban helyet kapó intézmény az 1951/52. tanévet a Siketnémák Állami Gyógypedagógiai Intézeteként kezdte meg összesen 28 tanulóval, ami a tanév végére 85 főre emelkedett.
A kastély-történet szerint ezt követően nehezebb évek jöttek, aminek hatására 1953 júniusában az intézmény megszűnt, majd 1953-ban az Oktatási Minisztérium a tornanádaskai Gyógypedagógiai Nevelőintézetet a rumi volt Siketnéma Intézetbe helyezte át. Az alakuló ülésen Szucsák Elemér igazgató 60 növendék felvételét vállalta, azonban a tanév végére 103 főre emelkedett a létszám. A hatvanas évek folyamatos változások és átszervezések zajlanak, a hetvenes évekre az intézmény megerősödik, majd Szabolcsi Győző vezetésével a kastély épületét is felújítják. A kétezres évek elején Kerekes Ferenc Béla igazgató munkájának köszönhetően felépült egy lakásotthon, korszerűsödött a fűtési rendszer, valamint a szakiskolai tanulók elhelyezésének hosszú távú megoldása is megvalósult.
Az épület belső fénye mellett a kastélyt körbeölelő nyolchektáros parkerdő is varázslatos, amit egy három hektáros kertészet és kör keresztmetszetű élő sövények is kiegészítenek. „A tájképi kertben számos jelentős faegyed található. A különféle exóta fenyőritkaságok mellett akad egy igazi lombos csemege is, az Ambrózy-tölgy (Quercus ambrózyana). A „pleasure ground” kör alakú nyírott puszpángfa (Buxus sempervirens var. suffruticosa) ma is megvan. Gyakori a telepített fafajok hármas csoportosítása.”- olvashatjuk a Vasi Szemle 2003-as gyűjtésében.
A Széchenyi‑kastély élő példája annak, hogy a nemesi múlt épületei miként találhatnak új funkciót, az épület és a park együttese pedig bizonyítja azt is, hogy a műemléki érték és társadalmi hasznosítás kombinációja valóban megvalósítható.
Végül idézzünk fel egy emlékezetes látogatást és beszélgetést: Széchényi Kálmán, az Országos Széchényi Könyvtár megalapítójának magyarországi aranylakodalmát, és az ez alkalomból készült interjú Vas-megyei vonatkozásait. A beszélgetés során a gróf így nyilatkozott: „A rumi kastélytulajdonos Széchényi Péter egyik fia az 1825-ben született Széchényi Imrének, aki 1898-ban halt meg. Sikeres diplomataként Európa több országában működött, például Szentpéterváron, Rómában, Berlinben is. A német császár a legmagasabb porosz kitüntetést adta neki, a Fekete Sas Rend kitüntetését, Ferenc József osztrák császár pedig aranygyapjas lovaggá ütötte. Mindkét oldalról meg volt becsülve, de még ennél is érdekesebb Széchényi Imrében az, hogy egy nagyon tehetséges zeneszerző volt, kutattam a munkásságát. Írtunk a feleségemmel egy könyvet a Széchényi család zenei életéről, és ennek egy nagy fejezete Széchényi Imréről szól… Széchényi Imrének a fia, Péter, katonatiszt volt, megvásárolta a régi kastélyt Rumban, és teljesen átalakította. Az ő fia, Móric, 1945-ig ott élt, akkor el kellett hagynia, nem tudom, mi lett az épülettel, milyen állapotban van. Legalább használják.”
Utánanéztünk mi is az utolsó Széchenyi-tulajdonos, Móric életének is, aki a rendelkezésünkre álló források szerint sokáig küzdött a rumi kastély értékeiért és megóvásáért. „Rum község kastélyában Széchenyi Móricnak a pápai kastélyból hozott XVIII. századi magyar bútorai voltak, és szintén a pusztulás képét mutatták. A parkban ekkor látható volt még egy hatalmas intarziás Mária Terézia-kori ruhásszekrény, amelyet a kastélyban üdülők árnyékszékként használtak. Széchenyi Móric gróf a Veszélyeztetett Magángyűjtemények Miniszteri Biztosságának 1948. március 14-én írt levelében részletesen beszámolt a kastélyát ért pusztításról. „A múltkori itt Rumban tartott személyes tárgyalásunkra visszatérve megbízom önöket, hogy a hadműveletek és az azután következő megszállás alatti időben a Rum községben fekvő cca. 30 szobás kastélyomnak eltűnt berendezését a megbeszélt feltételek mellett összeszedni elvállalják.”- olvashatjuk Bajzik Zsolt feljegyzéseiben, amelyekből az is egyértelműen kiderül, hogy „A kastély berendezése az antik bútoroknak, festményeknek, porcelánoknak, bronzoknak stb. valóságos gyűjteménye volt, melyeket egyenként és név szerint felsorolni teljesen lehetetlen… a többi tárgyak is mind egytől egyig óriási és pótolhatatlan veszteséget jelentenek úgy egyéni, mint nemzeti érdeket tartva szem előtt”.
És bár a javak visszaszerzéséért indított küzdelme sok esetben hiábavalónak bizonyult, Széchenyi Móric neve szép emlékként maradt meg a rumi emberekben: a feljegyzések szerint szerették, tisztelték az utolsó rumi Széchenyit.
Borítókép: Darinko/Wikimedia
