„Kifakulok a kapcsolatban, ha a mellettem élő nőnek nincs akarata”

„Én nem tudom, mi a baj velem, egyszerűen vonzom azokat a lányokat, akik támaszt keresnek. Tudom, hogy ez hülyén hangzik, meg alapvetően támaszt keresünk mindannyian. Nem is erről van szó, hanem az olyan lányokról, akik azt hiszik, hogy mindenben alkalmazkodniuk kell, akik a kiszolgáltatottságig védtelenek, nem védik, nem is ismerik a saját határaikat, és ezért csimpaszkodnak.

De nemcsak csimpaszkodnak, hanem a kapcsolatért cserébe teljesen feladják magukat.

Nem ő az első lány az életemben, akivel végigélem ezt. Neki is volt saját véleménye, azért szerettem bele, de attól kezdve, hogy összetartozónak szignózzuk magunkat, az én véleményem tartja abszolút mérvadónak. Mára úgy érzem, nem lehet értelmesen beszélgetni, mert azt hallom vissza, amit mondok vagy régebben mondtam. Akkor is, ha hülyeséget mondok, vagy valami nagyon szélsőségeset, néha pont azért, hogy kiugrasszam a nyulat a bokorból. Ha akkor se állít le egy lány, és nem mondja, hogy »figyelj már, kishaver, ez baromság, vagy te nem vagy ilyen«, akkor tudom, hogy baj van. Márpedig sok ilyen helyzet volt, és ez egyszerre ijesztő és nyomasztó.

Én olyan lány szerelmére, társaságára vágyom, aki a kommunikációban is partner, olyanra, aki nemet mer, sőt nemet akar mondani, ha hülyeséget beszélek, tervezek, teszek. Aki egyszerre tükör, de ésszerű korlát is. Akinek van a józan esze, véleménye, tartása és igénye is arra, hogy felvállalja, elmondja, ha kell, határozottan képviselje a saját véleményét.

Nemcsak nagy horderejű dolgoknál ijesztő, ha nincs önálló akarat, de a kicsi, a hétköznapi eseteknél is. Mondok egy példát: a hétvégére meghívtak a barátaim egy laza pasis délutánra. De arra az időpontra már elígérkeztem vele máshova. Tudtam, hogy fontos számára az a másik esemény, ezért rákérdeztem, mi legyen. Menjek vele, vagy tudja nélkülözni a társaságom. A válasza: nekem mindegy. Amikor forszíroztam, vele menjek-e, vagy a barátaimhoz, azt mondta: nem tudom. Én pontosan tudtam, hogy mellette van a helyem, ezt is már csak azért kérdeztem tőle, hogy újra megbizonyosodjak arról, képtelen a sarkára állni, és azt mondani nekem, hogy »figyu, megígérted, hogy elkísérsz. Akkor most miért ez a hülye kérdezősködés. Szeretném, hogy velem gyere, és pont«. És akkor pont. Vágyom arra a pontra. Vágyom arra, hogy merjen nekem jönni, hogy érezzem, hogy két erő van ebben a kapcsolatban.

Fájó rájönnöm újra és újra, hogy fél nemet mondani. Azt érzem ebből, hogy azért nem szól, azért nem figyelmeztet arra, hogy tettem egy ígéretet, mert fél, hogy aztán nem fogom szeretni, vagy mert azt hiszi, nekem csak akkor kell, ha minden úgy van, ahogy én akarom. Pedig nekem – és szerintem egy csomó más férfinak is – az kell, hogy a másik nyíltan, őszintén kommunikáljon és vállalja fel a saját véleményét, érdekeit. De leginkább a saját egyéniségének adjon teret. Annak, ami megtetszett benne. Én akkor érzem magam különlegesnek, ha a mellettem lévő páromat is egyedinek, különlegesnek láthatom. De nem hallok mást, mint, hogy nekem mindegy, döntsd el te, meg legyen úgy, ahogy te akarod.

Ettől kifakulok én is.

A kapcsolatunkban jelenleg mindent én találok ki. Nekem kell gondolkodni és jó ötletekkel elállni, mikor mit csináljunk, hova menjünk. De még azt is, mi legyen a vacsora. Mert ha kérdezem, arra is az a válasz: nem tudom. Döntsd el te. Nyomasztó, fárasztó, fullasztó ez a magatartás, ez a kommunikáció.

Kiborít az ő önfeladása, úgy érzem, nem azzal az emberrel jöttem össze, aki mindenre igent mond. Mára úgy érzem, az a valaki már messze van tőlem, el sem érem, a megismerésére sincs lehetőség, hiszen azt se tudom, aki velem van, kicsoda, honnan jött és merre tart. Nem ismerem a valódi gondolatait, nem ismerhetem meg az igazi vágyait, és nem csak az életben, a szexben, de még abban se, hogy szürke vagy piros kanapét vegyünk-e.

Folyamatosan agyalok, hol rontottam el, vajon túl nyomulós vagyok-e, túlságosan dominálok-e, vagy túl határozottnak tűnök. Vajon mellettem válnak ilyenné a nők, vagy van bennem valami, ami ezeket a nőket keresi, és csak később tudatosítom a rossz választásaimat? Válaszaim nincsenek, mert Isten látja lelkem, úgy érzem, hogy igyekszem őt helyzetbe hozni, és semmilyen hátsó szándékom nincs, mikor azt szeretném, hogy erős nő legyen mellettem. Igazi partner. Nem tudom, ez a lány lesz-e az, de tartok tőle, ha felteszem neki a kérdést, hogyan tovább? Arra is azt válaszolja majd: Én nem tudom, döntsd el te.”