Hogy lehet dobálózni egy olyan szóval, mint a „szeretet”?

SZPSZ

Hogy lehet dobálózni egy olyan szóval, mint a „szeretet”?

A ma embere úgy koptatja el a „szeretet” szavunkat, mint hegyi patak a lehasadt szikladarabot. Épp úgy dobáljuk egymás felé, oda sem figyelünk igazán rá, mint a sodró vízfolyam. Nincs ebben semmi gyengédség, meghitt puhaság, egyszerűen lekopott a gyakori és léleknélküli használattól.

A sebes patakban lassan kerekre csiszolódó kővel ellentétben, ez a szó nem kívülről kopik, hanem belülről válik üressé. És éppen ez a szerencséje. Mert kívülről aligha tudnánk visszaadni teremtéskori mivoltát, de belülről, onnan újra és újra megtehetjük. Még azt is megválaszthatjuk, hogy milyen hévvel éljük át ismét e szót, hirtelen, akár a lánggal ellobbanó gyufaszál, vagy lassan, akár egy mamácska araszol fölfelé harangozni a templom csigalépcsőjén.

Milyen volt gyermekként szeretni?

A kérdést, hogy hogyan szerettem egykor, megelőzi a „ki voltam egykor” kérdése. Mert én voltam a kéz, ami virágot szakaszt, csigákat térít el napos útjukon, bogarakat fordít, békákat kap el a patakban, virágokat és leveleket tép, ágakat tör. Én voltam a láb, amely alig várja a pocsolyát, a friss betont, amelyik rúgja az avart és a kavicsot. Az orr, amelyik beszippantja a virág illatát és fanyalog, ha érzi a trágya bűzét. A szem, amelyik falja a világot, a fül, ami mindenre ki van hegyezve. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy gyermekként tiszta szívvel szerettem a virágot, a fákat, az állatokat, a tárgyakat. Hiszen mindent tönkretettem.

Egyetlen dolgot szerettem csupán, de azt mindennél jobban: élni.

Érezni, hogy élek. Megtapasztalni, benne lenni a pillanatban, a valóságban, a végtelen és hatalmas lehetőségek birodalmában. Magamévá tenni minden színt, illatot, hangot, anyagot, ízt, és elnyelni őket.  

Aztán lépdeltem az élet csigalépcsőjén és lassan elteltem tapasztalásokkal. Minek megfogni, hiszen ismerem? Már nem a kéz voltam, nem a láb és egyik érzékszerv sem, csakis a fej. Aki ismer, aki sok mindenről hallott, aki már eleget tud. Nem érdekelt az, ami látható és bárki számára elérhető, én már az elérhetetlenre vágytam. Nem a színpadi játék érdekelt, hanem, hogy mi van a függöny mögött. Nem anyagi létezők kötötték le figyelmem, hanem fogalmak, absztrakciók. Hogy mit szerettem ekkor igazán? Amiről én, a fej, már tudtam, hogy nekem jó. Amit megismertem és jónak ítéltem. Szerettem a húslevest és a töltött káposztát, az ágy puhaságát, a zene lágy dallamát.

A következő lépcsőfokon

Mint, akit mellbe vágtak, az összes eddigi gyűjteményem teljesen lényegtelenné lett, elveszítve minden jelentőségét, hiszen szívvé váltam. A szeretet… csak megmosolyogni való csacskaság, hiszen az egyetlen, a legfölsőbb, a létezés csúcsa az csakis a szerelem. A tűz, a láng, a lágy, a vágy, a puha, a selymes, a könnyed, a táncoló, ami mindenek felett áll. Mintha mindaz, mit idáig éltem, csupán rejtette volna a valódit, az igazi életet. Én voltam a szív és a száj, amely falta az életet és dicsőitette, írva hozzá ezernyi éneket, hogy embernek lenni jó, de csakis szerelmesen.

Majd jött a következő fok… helye, ahol a toronyból a semmibe zuhantam alá, s nem voltam egyéb, mint ízekre törött csont és üresen hagyott bőr. A veszteség fájdalma rántotta le a fájdalmas csupasz igazságról, hogy az a csoda, amit annyira éltem, sosem volt enyém. És hogy a szerelem nem birtoklás. Mit szerettem ekkor? Senkit és semmit.

Ember lettem. Egész ember és nagyon fájt.

Aztán az idő vitt tovább a lépcsőn és megjelent az öntudat, döntést hozva: „gyúrjunk össze mindent, ami volt, és fussunk neki még egyszer, ám egy kicsit óvatosabban.” Nekiszaladtam hát, de nem volt abban semmi óvatosság, csak sokkal gyorsabban jártam be ugyanazt az utat. Hol volt szeretet, hol nem, ugyanígy a szerelem, de nem lett jobb semmi sem.

Aztán egy napon, talán mikor meguntam az üres köröket, megláttam kívülről magam és alig ismertem meg. Ki ez a fickó, akit itt köröz körülöttem? És hová lett az, aki tudott örülni egy fűszálon lógó bogárnak, egy kedves szónak és csupán annak, hogy van? Ki ez az elégedetlen, és ki vagyok én magam? E napon különvált az „ön” és a „tudat”, s utóbbi így szólt: „Megismertem Ön-t kedves Ego, és köszönöm, hogy van, s ha úgy tetszik, tartson csak velem, de kérem, ne akarjon meg-vezetni.”

Majd ballagtunk tovább mi ketten, de elől mindig csak felváltva. Nem akartam én előre engedni, de mégis sokszor nyakon csíptem ott, s ennyi elég is volt, már szólnom sem kellett, helyükre zökkentek a dolgok. Megismertem és egész megszerettem a tudatosságnak ezt a módját, de valami hiányzott.

Találkozás Ego 2.0-val

Ezt csak a következő fokon találtam meg, mikor felfedeztem, hogy mindegy, egyensúlyban vagyok vagy sem, hogy értékrendem szerint jól vagy rosszul cselekszem, a puszta létezésem is áthatja a világom. A tétel fordított nézőpontból is igaznak bizonyult, azaz a valóságomat, minden látható és láthatatlan érzékelési folyamattal én hozom létre. Hogy ebben mi a szerethető? Hát nem nagyszerű felismerés ez? Hiszen ha akarom, a szerelem magasságát formázom magamnak, ha akarom a halál mélységét, de a teremtő végső soron én leszek!

Ekkor a jó öreg Egó végképp elköszönt, mert helyére lépett ifjú utódja, akit a szaknyelv spirituális egonak nevez. Egó 2.0. Ő aztán valóban kettős alak, egyszerre bőkezű és fukar, egyszerre idéz elő boldogságot és hiányt. Hol volt ekkor a szeretet? Úgy tűnt, mindenhol. Mint egy fátyol borult a világra, míg észre nem vettem, hogy e lepel alatt kezd megfulladni az élő. A világ hálával elfogadta, de lelökni magáról már nem maradt ereje, s csendben fuldoklott áradó szeretetemben.

Csak a következő, s ezidáig utolsó fokon tanultam meg figyelni. Úgy szoktam mondani, befelé hallgatózni. Ahol szükségét és lehetőségét érzem annak, hogy önmagam puszta lényével áthathassak valamit, azt igyekszem megtenni. Fülelek, figyelek, s az élet felém küldött leheletfinom jelei által vezetve lépdelek, mint a nyomolvasó öregek. Persze hogy beütöm néha a fejem, de aztán mikor rádöbbenek, miért volt, hálával gondolok vissza a kis dudorra. Mi most számomra a szeretet? Csak közelíteni tudom olyan jellemzőkkel, minthogy elfogadása annak, ami van, teremtése annak, ami hiányzik, hála a tanításokért és felismerésekért, és mindennek a leírt hosszú útnak belesűrítése a pillanat jelenébe. Persze ez is csak egy lépcsőfok, s a spirál végtelen… pont ahogy szeretem.

Nyitókép: Gabby K / Pexels 

Ajánljuk még:

Örök ideje van a válogatásnak: a tökéletesség hajszolása

-         Milyen szép órád van? Okos?
-         Okos. Megmutatja az időt.
-         Mást nem?
-         Mást nem. Óra. Az a dolga, hogy az időt mutassa.

Ez a párbeszéd zajlik köztem és a kolléganőm között. Már visítva röhögünk, jó kedvünk is van, meg átérezzük a kor komikumát: a dolgok, amik csak azt tudják, amire valók, idejétmúlttá váltak.