SZPSZ

Életképek: öreg szívek négy gyönyörű pillanata

Jóval többször foglalkozunk az időskorú emberek nehézségeivel, mint azokkal szépséges pillanatokkal és megélésekkel, amelyek számukra megadatnak.

Ilyen gyönyörű, áldott pillanatokat szedtem most csokorba, hogy láthassa bárki: tele van szépséggel, örömmel és szeretettel az élet, mindegy, hány évesek vagyunk.

Gyere, Papa, velem alhatsz

Nyolcvan körüli bácsi, meg egy valamivel fiatalabb néni halad előttem. Reggel van, én rohannék a vonathoz, de az idős pár a teljes járdaszélességet elfoglalja. Igazából a bácsi bandukol, a felesége (feltételezem, hogy az), frissebben haladna előre, de nem tud. Egymás kezét fogják. A néni húzza kicsit a párját. Már messziről hallom a hangját, azt hiszem zsörtölődik, de nem, lágyan duruzsol. Csalogatja azt a bácsit. Csacsog, tele van élettel, szeretettel, évődéssel a hangja: „Gyere, Papa, gyere szépen. Ha ilyen lassan haladunk, 100 évesek leszünk, mire hazaérünk. De ha estére hazaérünk, Papa, velem alhatsz, úgy mint régen.”  És nevet. És vele nevet a Papa is, de úgy, majd kiesik a bot a kezéből.

Színezett szívek

Ül a postán egy bácsi az asztalnál, előtte boríték, meg egy régi füzetlap. Ír. Remeg a keze, lassan halad a szavakkal, látszik, nem tegnap írt így utoljára. Megfontolja azt, amit mondani akar, megfontolja a mozdulatokat is. Nem látom, mit ír, de azt igen, hogy a levél végére, arra a füzetlapra egy hatalmas szívet rajzol. Azt többször is áthúzza, vastagítja, ahogy csak lehet, majd kiszínezi a tollal. Majd egy nyilat is átdöf rajta és amikor azt teszi, esküszöm, megváltozik az arckifejezése. Huncut lesz az arca. Én meg vigyorgok attól a huncutságtól, mint egy ütődött, ott, vele szemben a postán, ahol mindig sokan vannak, áll a sor, az a sok ember. Mindenki ideges, haladni akar. Ki ír ma kézzel szerelmes levelet, emberek? – kiáltanám a világba a kérdést, de tudom, csak zavarba jönnének. Talán én is. Talán csak az a bácsi nevetne rám, ha feltenném ezt a kérdést hangosan. A bácsi, aki egészen biztosan nem az unokájának vagy a kollégájának írt levelet. Hanem valakinek, akinek szívet rajzolt a szíve, és aki felé még Ámor nyilát is kilőtte huncutul öreg keze.

Rúzsozás utolsó remegésig

Nyári délelőtt, szikrázó napsütés. Siófok főterén egy idős néni ül egy padon. Valami van a kezében, nagyon nézi, azt hiszem, mobiltelefonba hajol annyira. Úgy hunyorog, alig lát, meg is sajnálom kicsit ahogy egyik kezében a valamivel igyekszik nagyon. Aztán közelebb érek, és látom, hogy amit a kezében tart, az egy apró tükör. Kis púderes doboz fedelében nézegeti magát. A tükör alja, a púder, ki tudja, hol van már. De a tükör ott van, és benne az a ráncos, csodálatos arc. A néni maga. Rúzst vesz elő a kis táskájából és elkezdi kifesteni a száját. Remeg a keze, de azért mégis ismerős és rutinos mozdulatokkal keni a száját. Pont úgy, ahogy mi is festjük a miénket: kislányok, meg lányok, fiatal nők, meg nem annyira fiatal nők, mindannyian pont ugyanúgy, ahogy ő ott, a téren. Festjük, hogy szépek legyünk, festi ő is, hogy szép legyen. Aztán összecuppantja a száját, megnézi, jutott-e a szép kis pink színű rúzsból mindenhova, ahova kell, és nem kenődött-e el nagyon ott, ahol nem szabad neki. Zsebkendőt is vesz elő, rácsókol. Ne legyen sok a rúzs. Aztán integet. Azt hiszem nekem, pedig csudát. Idős bácsi halad felé lassan. Randevú. Egy randevú kezdetét lestem meg, és csordultig van a szívem attól, ahogy rájuk nézek, és ahogy ők nézik egymást.

Szép a hidegben

Először esik hó idén, de talán ez is majd elolvad, fáj érte a szívem. A játszótéren, ahol mindennap áthaladok, sok pad van. Ott ülnek jó időben a lakótelepen élő idős emberek, viszont ebben a hidegben, hóesésben mindenki otthon maradt. De mégsem, egy idős pár közeleg. Andalognak. Látszik, hogy élvezik a csendet, meg ahogy lágyan, nagy pelyhekben hull a hó. Beszélgetnek. Megállnak, a bácsi valamit mutat a néninek. A kabátujját nézik. A kabátujján a valamit. Ahogy közel érek hallom is, hogy mit: egy hópelyhet fogott fel a fekete kabát ujja, ott ragyog. Hallom ahogy dicsérik, milyen szép, milyen csoda, milyen tökéletes. Sóhajt a néni szomorún és egyszerre boldogan... „Látod, csak egy pillanat, Öreg. De azért szép volt” – mondja a néni. „Szép” – bólogat a bácsi is, aki talán érti, talán nem, mit súg a párja. Szép volt ez szerintem is.

Ajánljuk még:

Lármafát kell gyújtanunk a vízért, de lassan nem lesz víz, amivel elolthatnánk

Tiszteld és szeresd a vizet, mely mindent éltet és nélküle már nem lennél!” szól egy sor abból az imádságból, melyet minden nap elmondunk gyermekeinkkel, és ami gazdálkodóként messze többet jelent holmi haragoszöld környezetvédő szlogennél: mindennapi tapasztalás. Kétszázadik írásomra került sor itt az egy.hu oldalán, aminek apropóján lehetett volna valami különleges témát boncolgatni, esetleg valamiféle összegzést készíteni. Keresve sem találhattam volna azonban fontosabb és aktuálisabb témát, mint amire „véletlen” épp most, a víz világnapjához közeledve került sor: lármafát kell gyújtanunk a vízért, de lassan nem lesz víz, amivel elolthatnánk őket.