Életképek: öreg szívek négy gyönyörű pillanata

Ilyen gyönyörű, áldott pillanatokat szedtem most csokorba, hogy láthassa bárki: tele van szépséggel, örömmel és szeretettel az élet, mindegy, hány évesek vagyunk.

Gyere, Papa, velem alhatsz

Nyolcvan körüli bácsi, meg egy valamivel fiatalabb néni halad előttem. Reggel van, én rohannék a vonathoz, de az idős pár a teljes járdaszélességet elfoglalja. Igazából a bácsi bandukol, a felesége (feltételezem, hogy az), frissebben haladna előre, de nem tud. Egymás kezét fogják. A néni húzza kicsit a párját. Már messziről hallom a hangját, azt hiszem zsörtölődik, de nem, lágyan duruzsol. Csalogatja azt a bácsit. Csacsog, tele van élettel, szeretettel, évődéssel a hangja: „Gyere, Papa, gyere szépen. Ha ilyen lassan haladunk, 100 évesek leszünk, mire hazaérünk. De ha estére hazaérünk, Papa, velem alhatsz, úgy mint régen.”  És nevet. És vele nevet a Papa is, de úgy, majd kiesik a bot a kezéből.

Színezett szívek

Ül a postán egy bácsi az asztalnál, előtte boríték, meg egy régi füzetlap. Ír. Remeg a keze, lassan halad a szavakkal, látszik, nem tegnap írt így utoljára. Megfontolja azt, amit mondani akar, megfontolja a mozdulatokat is. Nem látom, mit ír, de azt igen, hogy a levél végére, arra a füzetlapra egy hatalmas szívet rajzol. Azt többször is áthúzza, vastagítja, ahogy csak lehet, majd kiszínezi a tollal. Majd egy nyilat is átdöf rajta és amikor azt teszi, esküszöm, megváltozik az arckifejezése. Huncut lesz az arca. Én meg vigyorgok attól a huncutságtól, mint egy ütődött, ott, vele szemben a postán, ahol mindig sokan vannak, áll a sor, az a sok ember. Mindenki ideges, haladni akar. Ki ír ma kézzel szerelmes levelet, emberek? – kiáltanám a világba a kérdést, de tudom, csak zavarba jönnének. Talán én is. Talán csak az a bácsi nevetne rám, ha feltenném ezt a kérdést hangosan. A bácsi, aki egészen biztosan nem az unokájának vagy a kollégájának írt levelet. Hanem valakinek, akinek szívet rajzolt a szíve, és aki felé még Ámor nyilát is kilőtte huncutul öreg keze.

Rúzsozás utolsó remegésig

Nyári délelőtt, szikrázó napsütés. Siófok főterén egy idős néni ül egy padon. Valami van a kezében, nagyon nézi, azt hiszem, mobiltelefonba hajol annyira. Úgy hunyorog, alig lát, meg is sajnálom kicsit ahogy egyik kezében a valamivel igyekszik nagyon. Aztán közelebb érek, és látom, hogy amit a kezében tart, az egy apró tükör. Kis púderes doboz fedelében nézegeti magát. A tükör alja, a púder, ki tudja, hol van már. De a tükör ott van, és benne az a ráncos, csodálatos arc. A néni maga. Rúzst vesz elő a kis táskájából és elkezdi kifesteni a száját. Remeg a keze, de azért mégis ismerős és rutinos mozdulatokkal keni a száját. Pont úgy, ahogy mi is festjük a miénket: kislányok, meg lányok, fiatal nők, meg nem annyira fiatal nők, mindannyian pont ugyanúgy, ahogy ő ott, a téren. Festjük, hogy szépek legyünk, festi ő is, hogy szép legyen. Aztán összecuppantja a száját, megnézi, jutott-e a szép kis pink színű rúzsból mindenhova, ahova kell, és nem kenődött-e el nagyon ott, ahol nem szabad neki. Zsebkendőt is vesz elő, rácsókol. Ne legyen sok a rúzs. Aztán integet. Azt hiszem nekem, pedig csudát. Idős bácsi halad felé lassan. Randevú. Egy randevú kezdetét lestem meg, és csordultig van a szívem attól, ahogy rájuk nézek, és ahogy ők nézik egymást.

Szép a hidegben

Először esik hó idén, de talán ez is majd elolvad, fáj érte a szívem. A játszótéren, ahol mindennap áthaladok, sok pad van. Ott ülnek jó időben a lakótelepen élő idős emberek, viszont ebben a hidegben, hóesésben mindenki otthon maradt. De mégsem, egy idős pár közeleg. Andalognak. Látszik, hogy élvezik a csendet, meg ahogy lágyan, nagy pelyhekben hull a hó. Beszélgetnek. Megállnak, a bácsi valamit mutat a néninek. A kabátujját nézik. A kabátujján a valamit. Ahogy közel érek hallom is, hogy mit: egy hópelyhet fogott fel a fekete kabát ujja, ott ragyog. Hallom ahogy dicsérik, milyen szép, milyen csoda, milyen tökéletes. Sóhajt a néni szomorún és egyszerre boldogan... „Látod, csak egy pillanat, Öreg. De azért szép volt” – mondja a néni. „Szép” – bólogat a bácsi is, aki talán érti, talán nem, mit súg a párja. Szép volt ez szerintem is.