Egyetlen ünnep van az évben, amit nem várok, amire nem készülök és amiről általában meg is feledkezem: a Valentin-nap. Tudom, tudom, nem igazi magyar ünnep, lehet, nem is ünnep, csak a tengerentúlról idehozták, és semmi közünk hozzá – és azt is tudom, hogy ez nem teljesen igaz. Mégis úgy gondolom, mind észrevesszük, ha Bálint-nap közeleg, már csak azért is, mert a kereskedők a szilveszteri dekoráció lebontásával egy időben teszik a kirakatba a piros és rózsaszín ajándéktárgyakat, szívekkel díszített bögréket, párnákat, kismackókat. A virágosok sem restek, jó előre emlékeztetik a férfiakat arra, hogy legalább egy szál (csokor) rózsával lepjék meg február 14-én a szerelmüket.
Valószínűleg azért esik az érdeklődési körömön kívül ez az ünnep, mert nem volt mindig az életünk része, nem emlékszem, hogy gyerekkoromban hallottam volna róla bármit is. Később szépen-lassan bekúszott a köztudatba, de talán
soha nem is volt egyetértés annak kapcsán, hogy kell-e nekünk ez a szerelmes ünnep, vagy sem.
Sokan mondják, hogy legyen minden nap romantikus, bármelyik hétvégén elmehetünk vacsorázni, sőt akár hétköznap is, virágot is lehet az év bármely napján vinni a szerelmünknek, ahogyan kisebb-nagyobb ajándékkal is meglephetjük egymást – csak úgy, mert eszünkbe jutott a másik. Minden körítés, minden felesleges társadalmi nyomasztás, minden giccs, manírosság, édeskedés nélkül. A másik oldal viszont vallja, egyetlen nap csak kijár, és amúgy is: ha fix napot rendelünk az ünnephez, legalább nem vész el a többi közt, s nem felejtődik el a romantika két munkanap mögött. Így aztán vannak olyanok, akik megtartják a Valentin-napot. És tudjátok mit? Egy ideje már megértem őket – akkor is, ha nem értek egyet velük.
Romantikus hétvége akciósan
Néhány évvel ezelőtt decemberben lefoglaltam egy hosszú hétvégét egy Eger melletti kis faluban. Nemigen figyeltem a dátumot, hétvégéről hétvégére haladva néztem az árakat, és meglepően alacsony volt a február közepi ajánlat, ami még reggelivel és vacsorával is bőven megérte. Amikor eljött az időpont, elfoglaltuk a szállást és sétálni indultunk: ekkor vettük észre a kis szívekkel díszített dekorációt a településen mindenfelé – egy romantikus séta útvonalát jelölték ki a helyiek azok számára, akik szívesen részt vettek egy előre egyeztetett, kifejezetten a párok számára megszervezett játékban. Öt-hat pár direkt erre az irányított túrára érkezett. Nem mondom, hogy megváltoztatta az életemet vagy a kapcsolatomat, hogy végül mi is végigjártuk a szivecskés utat, mert semmi ilyesmi nem történt. De ha addig idegennek is éreztem ezt az ünnepet, ez a meglepetés-hétvége megmutatta, hogy
igenis lehet helye a szerelem ünnepének a mi életünkben is. Nem a piros szívet szorongató plüss macival, vagy egy szív alakú párnával, flitteres „I love you” felirattal. De lehet.
Odafigyeléssel, valós együttléttel, őszinte romantikával, amivel jólesett egy kicsit elbújni a világ szeme elől legalább erre az estére.
Nem kellett ehhez Bálint-nap, de tény, hogy az előkészített program segített, hogy megfelelő hangulatba kerüljünk – akkor is, ha eleinte kicsit feszélyező volt, mert mi ugye azt se tudtuk, mikor van Valentin napja...
Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy azóta sem ünnepeltünk február 14-én. Viszont akárhányszor eszünkbe jut az a romantikus hétvége ott, abban az Eger melletti kis faluban, tudom, hogy ugyanarra gondolunk. Hogy mindketten milyen jól éreztük magunkat, talán éppen azért, mert nem szerveztük túl, nem görcsöltünk rá, nem erőltettük, egyszerűen csak ott volt. Ahogy az a szerelemmel már csak lenni szokott…
