A boldog házasság titka 50 év távlatából

Házas vagyok. Az új nevem még nem szoktam meg, és az aláírásomra is nagyon sokszor bután bámulok, amikor elhibázom, de más nem változott. Szerencsére. Ugyanúgy randizunk és ugyanúgy vitázunk, ugyanúgy nem mosogatok és ő ugyanúgy horkol éjszakánként.

Mi is változott volna? Hiszen az a papír igazából mit sem jelent manapság... Talán néhány hivatalos ügyet könnyebb elintézni, meg jól hangzik hogy ő a „férjem”. És érzek egy érdekesen furcsa nyugodtságot legbelül – mégsem vagyok biztos abban, hogy kellőképpen felfogom a súlyát ennek az egésznek. Anyám néha rám szól, mikor egy-egy több napos utazást tervezek a férjem nélkül: „mostmár azért elég lesz a jövés-menésből, hiszen férjes asszony vagy!” – mondja ilyenkor, de ezt sem tudom komolyan venni. Nem hiszem, hogy azért, mert hivatalosan összekötöttük az életünket, kötelességünk mindenhová együtt menni. Amiért hivatalosan kialakult a „mi”, azért az „én” meg az „ő” nem veszett el.

Röviden: tőlem hiába kérdezi meg bárki, milyen a házas élet. Fogalmam sincs és nem tudom, mikor fogom tudni.

Bezzeg anyósék!

Marika néni és Béla bácsi, anyósom és apósom, az 50 éves házassági évfordulójukat ünnepelték a múltnap. Ha valaki, akkor ők tudják, milyen a házas élet – hiszen számomra elképzelhetetlenül hosszú ideje élnek már benne. Talán nekik is elképzelhetetlen volt 1968-ban, amikor Béla bácsi először kérte fel táncolni leendő menyasszonyát a karácsonyi bálon. Ritkán találkoztak, akkoriban nehezebben lehetett ezt megoldani. Házasság előtti együttélésről meg szó sem lehetett. Levelezés útján ismerkedtek meg mélységeiben, majd három év után összeházasodtak.

Marika néni, így ötven év után visszatekintve is egyetlen igaz szerelmének nevezi férjét. Elmondása szerint, régen voltak nagy vitáik, és bár szépen hangzik a „boldog 50 éves forduló”, akadnak nehezen megoldható gondok. „A hosszú idő alatt rájöttem, a vitának semmi értelme mert egymáshoz tartozunk, és azért tartozunk egymáshoz mert mindketten így akarjuk!”

Az aranylakodalmat apró kis ünnepségnek szánták, egy rövid áldást szerettek volna a vasárnapi szentmise után Szilágysomlyón, abban az erdélyi kisvárosban, ahol öt évtizede élnek együtt.

Bár a nap érdekesen alakult, hiszen éppen valami nagy ünnepség volt a városban, rengetegen voltak a templomban. Marika néni rettenetesen izgult: „mise végén kihívtak, alig bírtam járni, éreztem, hogy kifut a lábam alól a talaj. Annyira meghatott a  pillanat, hogy nem tudtam a szöveget a pap után mondani” – idézte fel egy nappal később.

Béla bácsi végig mosolygott, ez megnyugtatta:

„rápillantottam a férjemre, összenéztünk és tudtam, hogy minden rendben lesz, mert itt vagyunk ketten együtt, mint mindig az utóbbi 50 évben. Már nem zavart a sok villogó fényképezőgép, sem a rengeteg idegen, mert jó helyen voltam, jó emberrel”.

Mióta ismerem őket, sosem hallottam veszekedést a házban, kedvesen szólnak egymáshoz. Béla bácsi szeret viccelődni a feleségével, és Marika néni úgyis megfőzi férje kedvenc húslevesét, hogy ő maga nagyon de nagyon nem szereti.

Mikor tévét néznek, a néni még ma is ráhajtja a fejét a bácsi vállára... Néha olyan, mintha friss házasok lennének.

Mint a fiuk és én.

Na de mi a titok?

Marika néni szerint: „mindig tudatni a másikkal, mennyire fontos számodra!

Ha a párod megérinti a lelked, akkor minden rendben van,

hiszen a forró szerelem elmúlik, szeretetté alakul át. De ha egyenlőek vagytok, ha társadként tekintesz rá az évek során, együtt sírtok és kacagtok, akkor boldog élet áll előttetek!”

Na de akkor milyen is a házas élet? Azt még mindig nem tudom, de ötven év múlva remélem, nekünk is ugyanilyen!

A nyitókép illusztráció. Forrása: Fortepan / Vargha Zsuzsa