„Ne dobj ki semmit!” – így öltöztek liszteszsákokból az amerikaiak a nagy világválság idején

Szocio

„Ne dobj ki semmit!” – így öltöztek liszteszsákokból az amerikaiak a nagy világválság idején

Minél nagyobb a nehézség, annál erősebb fokozatra kapcsol a kreativitás – többek között ezért tapasztalhatjuk, hogy aki igazán nagy bajban van, kevesebb energiát fordít panaszkodásra. Az 1930-as, 40-es évek Amerikájában lett volna ok a csüggedésre, hiszen a nagy gazdasági világválság mindenkit alapvető méltóságában tépázott meg. Ebben a nehéz helyzetben iparágakat és társadalmat összekovácsoló erővel született meg a lisztes- és gabonás zsákok újrahasznosításának ötlete, ami aztán egész divatirányzattá nőtte ki magát. A férfiaknak köszönhetjük, de a nők vitték sikerre.

Harper Lee híres, Ne bántsátok a feketerigót! című regényében az iskola éppen ilyen liszteszsákruhás gyerekekkel van tele: „Úgy tűnt, Caroline kisasszony nem tudta, hogy a rongyos, farmeringes és liszteszsák-szoknyás első osztály, amelynek többsége, mióta csak járni tudott, gyapotot vágott és disznókat etetett, immunis a fantáziadús irodalomra”.

„Javítsd meg, használd újra, és ne dobj ki semmit!” – ez volt a mottó a nagy gazdasági világválság idején. Az 1920-as és 1930-as évek amerikai farmjain az élet kemény munkából és takarékoskodásból állt. Nagyon kevés farmercsaládnak volt elég pénze arra, hogy új ruhát vásároljon a boltban: az anyák zoknikat stoppoltak és megfoltozták a lyukas ruhadarabokat, a fiatalabb gyerekek belenőttek a nagyobbak által levetett ruhákba.

Ez utóbbi jelenséget magunk is ismerjük, de mostanáig nem szükségből gyakoroltuk, hanem szentimentális késztetés alapján tettük félre a legkedvesebb kinőtt ruhácskákat a kisebbeknek. Az utóbbi időben pedig környezetvédelmi megfontolásokból elkezdtük megmenteni a használt tárgyakat. Talán nem is sejtjük, de van egy rejtett, értékes következménye ennek a tudatosságnak a gazdasági hasznán túl:

így szövünk egyre sűrűbb érzelmi szálakat a saját kultúránkba.

A száz évvel ezelőtti Amerikában azonban a szükség diktálta az új „divatot”. A molnárok és a gabonakereskedők vették észre, hogy az általuk forgalmazott lisztek és tápok zsákanyagából az asszonyok gyermekruhákat varrnak, sőt, saját ruházkodásukat és az otthoni textíliákat is ezekből próbálták pótolni. Könnyű volt észrevenni ezt, mivel a rányomott pecsétet nem lehetett kimosni, így az a zsákruhákon is ott éktelenkedett.

Ezt látva a gyártók elkezdtek különböző mintákat tervezni a zsákokra, a termék-pecsétet pedig mosható festékkel nyomták rá, hogy az asszonyok méltó módon tudják újrahasznosítani az anyagot. Amikor a farmerek nagy zsákokban hazahozták a lisztet vagy az állati takarmányt, a parasztasszonyok a lányruhától kezdve a fiúingeken át az alsónadrágokig mindent megvarrtak.

 1915-ben Szíriában is készítettek hasonló módszerrel ruhákat

Amikor mosolygó gyermekeket látunk színes ruhákban a ’30-as, ’40-es évekbeli fényképeken, gondoljunk bele: örömük többek között annak a nem elhanyagolható körülménynek szól, hogy az éppen viselt ruhájuk egyedi, különbözik a többiekétől, legfeljebb a testvéreik hordanak ugyanolyan anyagot. A gyártók ugyanis szériánként más-más mintákat nyomtak a zsákokra: tehát azt, amit egyik héten a liszttel hazavittek, a következő vásárlánál már nem találták meg a boltokban. Így a szegénység ellenére viszonylag gazdag mintakincset mutat a korszak „zsákruhadivatja”, ráadásul a kereskedők nagyon hamar ráéreztek a mintavariálás vásárlásösztönző erejére, és egyre érdekesebb mintákat találtak ki. Többek között játékos, rajzfilmes figurákat is nyomtak az anyagokra, a gyerekekre gondolva.

A téma gazdag irodalma ipar-, divat- és társadalomtörténeti szempontból is feldolgozta a zsákruhák elterjedésének jelenségét. A Feed Sack to Clothes Rack: The Use of Commodity Textile Bags in American Households from 1890-1960 című könyvből például azt is megtudatjuk, hogy akkor is szívesebben választották a zsákanyagot ruhakészítéshez, amikor egyéb alternatíva is rendelkezésre állt, hiszen ez lényegesen olcsóbb volt: „Miután az anyagot előkészítették, nagyon kevés különbség volt egy darab liszteszsák ruhaperkál és egy darab ruhaperkál között, amelyet új méteráruként vásároltak egy boltban. A Percy Kent Bag Company kiváló európai és New York-i textiltervezőket bérelt fel, hogy színtartó festékekkel elegáns nyomatokat készítsenek... 1927-ben három yard ruhamintás pamutperkál (egy átlagos méretű felnőtt ruhához szükséges szövetmennyiség) hatvan centbe kerülhetett, ha a Sears and Roebuck katalógusából vásárolták. Három méter Gingham ruhaáru negyven centbe kerülhetett. Ehhez képest a George P. Plant Milling Company által gyártott Gingham Girl Flour zacskókban használt három yard ruhaminőségű gyapjúszövet két-három, százkilós lisztes zsák felhasználása után megmenthető volt.”

Érdekes jelenség, hogy idővel a márkaválasztást is befolyásolta a minta, és ezt a vállalatok fel is fedezték: az 1940-es évekre a zsákgyártók már élénk színekben és gondosan választott mintákkal ellátott zsákokat gyártottak, mert a háziasszonyok azt a márkát választották szívesebben, amelynek a legvonzóbb volt az anyaga.

A második világháború alatt a polgári lakosság számára hiány volt pamutszövetből, és a táskák újrahasznosítása szükségszerűvé vált, amit a kormány is támogatott. A háború után a zsákok nemcsak a háztartási takarékosság jelei voltak, hanem a divat illúzióját is megteremtették a vidéki nők számára. Országos varróversenyeket szerveztek, hogy a nők megmutathassák képességeiket, a gyártók pedig a terveiket. Az asszonyok gyakran eladták a felesleges zsákokat másoknak, hogy így jussanak pénzhez, és biztosítsák a saját háztartásuk szükségleteit. Becslések szerint a második világháború alatt az Egyesült Államokban 3 millió nő és gyermek viselt takarmányzsákokból készült ruhát.

JN2020-00082

Ezt a ruhát a kansasi Caldwellben élő Mrs. G. R. (Dorothy) Overall készítette 1959-ben a Nemzeti Pamut Tanács és a Textile Bag Manufactureres Association által szponzorált pamutszatyor-varróversenyre. A ruha pamutszatyorszövetből készült, és barna (eredetileg fekete) alapon fehér virágokat ábrázoló mintát tartalmaz. A ruha fekete organdival van bélelve, és szintetikus ezüst varrócérnával van géppel steppelve. Mrs. Overall a verseny közép-déli szekciójának 2. helyezését nyerte el. – Forrás: National Museum of American History

Kendra Brandes, a Bradley Egyetem munkatársának kutatása szerint az amerikai mezőgazdasági minisztérium 1951-ben arról számolt be, hogy a városi területeken élő anyák 75 százaléka, a vidéki területeken élők 97 százaléka hallott már arról, hogy takarmányzsákokból készítenek ruhákat. Az 1950-es években azonban olcsóbb papírzsákok váltak elérhetővé, és ezzel megkezdődött ezeknek a fényes, szép és funkcionális szöveteknek a fokozatos hanyatlása. Az 1960-as évek elején a zsákgyártók rajzfilmekkel nyomtatott szövetekkel próbálták visszacsábítani a vásárlókat a Buck Rogerstől a Hamupipőkéig. Még egy

televíziós reklámkampányt is indítottak, amelynek célja az amerikai háziasszonyok lelkiismeretének felrázása volt,

de nem sikerült jelentősen fellendíteni az eladásokat. Ma már csak az amishok használnak pamutzsákokat a szárazárukhoz.

Mindez csak egy példa a múltból, közel 100 év távlatából arra, hogyan lehet kreatívan újrahasznosítani, de azt hiszem, ma is tanulhatunk belőle. Ha nem mást, például azt, miért olyan fontos a régi tudást továbbörökíteni, miért nem szabad megfosztani a kislányokat varrás tudományától és hogy bármilyen nehézség is köszönt be, mindig akad legalább részmegoldás, amivel megőrizhetjük a kontrollt saját sorsunk felett.

Ajánljuk még:

 

Már követem az oldalt

X