„Mit csinálhattál az előző életedben, hogy most agydaganatod van?”

Szocio

„Mit csinálhattál az előző életedben, hogy most agydaganatod van?”

Pénteki nap volt mikor közölték a diagnózist: agydaganat. Zoli 27 éves volt ekkor, másfél éve voltunk házasok, folyamatosan csak terveztük a jövőt. Egy másodperc alatt összedőlt az addigi életünk. Egymásra néztünk, éreztem, hogy kellene valami vigasztalót mondanom, de a sokkhatás alatt csak a hollywoodi 27-ek Klubja jutott eszembe: sok híresség 27 évesen hal meg, így lehet ide bekerülni. A doktor szavai ráztak fel: „Zolikám, a hétvégén rendezd el a függőben lévő dolgaidat, hétfőn reggel 7-re gyere be a kórházba, kedden megoperállak”.

Mikor kibotorkáltunk a professzor szobájából, teljesen kiborultam, sírni kezdtem. Zoli vigasztalt, hogy meg fogjuk oldani. „De hát neked van agydaganatod, neked kéne sírni, nem nekem” – hüppögtem. Ő egészen higgadtan felelt: „Nem fogok sírni. A II. világháborús katonák sem sírtak mikor napok óta feküdtek szétlőtt térddel a lövészárokban, patkányok mászkáltak rajtuk, de vártak és reménykedtek, hogy jön a megmentő csapat.” Én voltam a megmentő csapat, csak akkor még nem tudtam, ahogyan azt sem, hogy ettől a naptól kezdve 15 évig leszek 24 órás szolgálatban.

A tágabb környezetünk nagyon megosztóan reagált a betegség hírére. Volt, aki megkérdezte, hogy ezt a betegséget el lehet-e kapni? Mások, akiket addig a barátainknak hittünk, eltűntek. Néhányan a lefalcolás előtt szóltak valami olyasmit, hogy „egy ideig ne találkozzunk, majd gyertek át, ha Zoli meggyógyult”. És ott voltak a kedvenceim, akik remek, támogató kérdésekkel igyekeztek jelen lenni. Az alábbiakat egytől egyig (az utolsó hármat többször is!) hallottam:

  • „Elgondolkoztál már azon, hogy vajon mit csinálhattál az előző életedben, hogy most agydaganatod van?”.
  • „Meddig fogsz élni?”
  • „Megmondták, mikor fogsz meghalni?”
  • „Mit mondtak az orvosok, ez rosszabb lesz?”

A tapintatlan kérdésekre egy idő után nem reagáltunk. Zoli úgy döntött, hogy felveszi a harcot és küzd az életben maradásért. Nem maradt ideje a lehúzó emberekre és a hülye kérdéseikre, nekem pedig egy hátországot kellett biztosítani ahhoz, hogy ő a frontvonalban megvívhassa a maga tusáját.

A daganat a beszédközpontban helyezkedett el, érintette a mozgáskoordinációs központot is. Ahogy haladt előre a betegség, először Zoli jobb keze, az ujjai, majd az egész karja, később a jobb lába is érintetté vált. Az első nehézség az volt, mikor az ujjait egyáltalán nem tudta mozgatni. Jobb kezes lévén ez elég nagy problémának tűnt, de Zoli fogta magát és balkezes lett. Megtanult mindent bal kézzel, még írni is. Egy kézzel vasútmodellezett, építette a pályákat, rakta össze Szergejt (ez egy ROCO márkájú dízel vonat kicsinyített mása).

Aztán egy kézzel elkezdte szerelni a bringáját is, egy országúti kerékpárt. Naponta rótta az utakat, hol ebből a városból, hol egy másik városból hívott fel,

volt, hogy napi 100 km-t is megtett. Agydaganattal, bénult karral, gyönyörű mosollyal.

A biciklire való felszállását nézni is rossz volt, először a nehezen mozgó jobb lábát „dobta át” a vázon, majd a bal kezével konkrétan rárakta a jobb kezét a kormányra, és elindult. Rettenetesen féltem, hogy mi lesz ebből, de neki szüksége volt arra, hogy legyen egy olyan dolog az életében, amit ő irányít. Erre szolgált a bringa. Ő döntött, arra ment, amerre akart.

A Jóisten vele volt, de kisebb-nagyobb eséseket nem lehetett elkerülni. Egy napon felhívott: „Értem tudnál jönni egy platós autóval? Beleestem egy árokba, kicsit vérzek, de a bringával nagyobb gond van, mint velem”. „Hol vagy?” „Nem tudom. Egy faluban. Az árok szélén ülök, szerencsére van nálam sportszelet és víz”. „Mi az utolsó település, amire emlékszel?” Ezután elindultam abba az irányba, amit megadott. Mikor meglátta, hogy jövök, széles mosollyal az arcán üdvözölt, mint mindig. „De jó, hogy itt vagy. Idefele jövet láttam egy II. világháborús emlékművet, fotózzuk le”. Lefotóztuk. 

Zoli nem volt hajlandó olyan okostelefon-beállítást alkalmazni, ami gyakorlatilag egy nyomkövető lenne. Hiszen akkor elveszett volna az illúzió, hogy ő egy teljesen autonóm ember, aki önálló döntéseket hoz. Azon az áron is, ha néha megütötte magát – megérte.

Nem úgy tekintett az életére, mint akinek bűnhődnie kellene bármiért is.

Sem az előző életéért, sem a jelenlegi élet hibáiért. Nem tartotta magát áldozatnak, és nem számolta vissza a napokat, hány hónapot is jósolt a doktor a temetéséig... és ezért sem tudott mit kezdeni azokkal a tapintatlan kérdésekkel, amiket a diagnózis után kapott, és amiknek valójában létezni sem kellene. 

Ő szerencsés embernek érezte magát, hogy a betegséget 27 évesen „kapta”, és nem előbb. Hálás volt a sorsnak, hogy jó iskolákba járhatott, összeházasodtunk, lett gyermekünk. Nézőpont kérdése, ki hogyan értelmez egy tragikus eseményt az életében. Zoli boldog volt és az egyik legjobb ember, akit valaha ismertem.

***

A szerző Letenyei Hédi, 45 éves özvegy, egy kiskorú gyermekkel. Fiatalságából 15 évet azzal töltött, hogy az agydaganatban szenvedő férje ügyeit intézte, őt ápolta. A diagnózist követően olyan térben találták magukat, ahol nem lehetett a hétköznapok szabályai szerint túlélni, így szembementek az elvárásokkal. Mert a többség bár nem tudja, mi zajlik egy betegben és a környezetében ilyenkor, mégis beszél, mégis véleményt alkot, olykor tanácsot is ad. Hédi és Zoli nem kért ezekből, így újra és újra ütköztek a társadalommal. Erről szól ez a sorozat, aminek többi részét ide kattintva érheted el.

Ajánljuk még:

Itt az ősz, már beteg a gyerek! – 12 szülői tennivaló a gyógyulásért
Egy hosszú, mókával és fagyizással töltött nyár után elérkezett a szeptember, a gyerekek elkezdték az óvodát és az iskolát. Majd’ kicsattantak az egészségtől – két napig. Bármennyire felvértezzük a kicsiket jó tanácsokkal és biztosítjuk nekik a vitamindús étrendet, az a betegség mégis azonnal megtalálta őket. Ez kivédhetetlen, szinte törvényszerű. Na de mégis mit tehetünk ellene?