Szocio

„Itt kövek gördülnek le a vállakról” – így segítenek a mentális betegséggel élők családtagjain

„Miért nem csinálod azt, amit kérek? Hetek óta nem javul az állapotod! Szeded a gyógyszert, mégsem használ!” – a mentális problémák nemcsak a betegek életét nehezítik meg, hanem az őket körülvevő családtagokét, barátokét is, akik sokszor szinte semmilyen hiteles tudással nem rendelkeznek szerettük betegségének jellemzőivel kapcsolatban. Ezen változtatna a Szegedi Tudományegyetem Szent-Györgyi Albert Klinikai Központ Pszichiátriai Klinikájának segítő csoportja.

Egy 2021-es kutatás szerint Magyarországon a tizenöt éves vagy annál idősebb lakosság hét százaléka szenved depresszióban. A generalizált szorongás a népesség 2,5-6,4 százalékát érinti egy másik tanulmány szerint. A pánikbetegek csoportja szintén jelentős, 300-350 ezer ember mindennapjait nehezíti meg ez a zavar. És még nem is beszéltünk a személyiségzavarokról és egyéb súlyos, élethosszig tartó mentális problémákról...

Bár a pszichés nehézségekről egyre többet tudunk, tudományos kutatások tízezrei vizsgálják évente, miért és hogyan alakul ki, illetve miképpen gyógyítható vagy éppen miképp tehetőbb elviselhetőbbé a vele való élet. Ugyanakkor a hétköznapok során még mindig kevés szó esik arról, mit élnek át a betegséggel küzdők családtagjai. Pedig láthatjuk a fenti rövid felsorolásból is:

rengeteg érintett van, akik köztünk, velünk élnek, és akik által sok-sok ember életét közvetetten befolyásolja valamilyen mentális zavar.

Bár Észak-Amerikában és Nyugat-Európában egyre több figyelmet szentelnek a pszichés zavarokkal kapcsolatos edukációra, és az emberek egyre inkább érdeklődnek a téma iránt – ezt bizonyítja a sokféle pszichológiai magazin, psziché témában dolgozó smartfluenszerek stb. –, sokak számára még mindig idegen, ismeretlen ez a terep. Ehhez hozzájárul az is, hogy az ilyetén gondok továbbra is erősen stigmatizáltak, nem szívesen beszél róla sem a beteg, sem a hozzátartozó, szégyen, bűntudat kapcsolódik hozzájuk. Az edukáció már csak azért is fontos lenne, hogy ez megváltozzon. „Aki nem volt még depressziós, nem tudja elképzelni, hogy milyen. Ugyanígy, akinek nem volt pánikrohama, annak fogalma sincs, hogy mennyire rosszul tud valaki lenni” – mondja Dr. Irinyi Tamás, az SZTE Szent-Györgyi Albert Klinikai Központ Pszichiátriai Klinikájának okleveles ápolója, aki maga is aktívan dolgozik azon, hogy a társadalom érzékenyebb, tájékozottabb legyen.

A szegedi klinikán október elején segítő csoport indult Dr. Irinyi Tamás vezetésével, ahol pszichiátria betegséggel élőket és az ő családtagjaikat várják. A szakember álma az, hogy intézetük programja egyfajta előítéletek ellen küzdő fórummá fejlődhessen, ahová a társadalom minden szegmenséből érkezhetnek emberek, akik lelki egészséggel kapcsolatos ismereteiket bővítenék. 

„Az eddigi ülések mindig egy téma köré csoportosulnak. Volt már szó a hangulati zavarokról, különböző szorongásos zavarokról, a legközelebbi alkalmon a szenvedélybetegségekről lesz szó, és tervben van egy, az alkoholizmussal foglalkozó alkalom is” – osztja meg az ápoló. Hosszan beszéltek az elmúlt találkozásokkor a helyes gyógyszerszedésről, és arról, miképp lehet ezt a családokban biztosítani – alapvetésnek tűnik ez, mégis az kiemelten fontos beszélni róla, hiszen az orvosságnak hála javulhatnak a betegek, vagy éppen megállhat egészégromlásuk. 

A csoport célja elsősorban a tudásátadás, hogy a résztvevők hiteles információt szerezzenek saját, vagy szerettük állapotáról. Az eddigi alkalmakon megismerhették például a kórképek részletes lefolyását, a jellemző tüneteket és viselkedésmintákat, az alkalmazott kezelési módokat és gyógyszereket. Dr. Irinyi szerint ez azért rendkívül fontos, mert

ha a családtag megérti, mi zajlik a páciensben, illetve milyen a betegség természete, az megkönnyítheti a helyzettel való megküzdést.

„Már az segítség, hogy nem egy ismeretlen valamivel állunk szemben, hanem valamivel, aminek neve van, és amiről bizonyosan tudunk dolgokat. Ezáltal sok konfliktus elkerülhető” – teszi hozzá a szakember. Egy példát is mond: „Ha valaki mély depressziós családtagján próbál segíteni, sok esetben nem fog tudni eredményeket elérni, emiatt bűntudat érez, ami előbb-utóbb egyfajta beteg iránt érzett haraggá fog átváltozni. Ez türelmetlenséget, konfliktusokat szülhet. Ha megértjük a betegségeket, és hogy a szerettünk mit miért csinál, az jócskán csökkentheti a frusztrációnkat” – véli Dr. Irinyi.

A csoportban annak közösségi jellegéből fakadóan nemcsak a tünetekre, gyógyszerekre és egyéb praktikus tudnivalókra kérdeztek rá a résztvevők, hanem elő-előjöttek a nehézségekkel kapcsolatos panaszok is. „Látszott a beszélgetéseken, hogy a hozzátartozóknak nagy a ventillációs igénye, szükségük van arra, hogy kibeszéljék magukból, milyen  terheket jelent olykor a gondozás, a pszichés beteggel való együttélés. Megkönnyítette viszont a helyzetüket, hogy megértő fülekre találtak a többi csoporttag személyében. Érdekes volt látni, milyen figyelmesen hallgatták meg egymást, és hogyan ismerték fel szép lassan, hogy mások is ugyanolyan gondokkal küzdenek, mint ők. Sokan úgy mentek haza, mintha egy kő gördült volna le a vállukról.”

Mindaz, amit a csoport kapcsán elmondtunk, ugyanilyen érvényes lenne bármilyen betegség mentén szerveződő segítő közösségről. A mentális zavaroknál azonban van még egy szempont, ami miatt nehezebb lehet a munka: ez a korábban említett stigmatizáció. A szakember – kutatásokkal egybecsengő – tapasztalatai azt mutatják, hogy a mentális problémák elfogadását nagyban nehezíti a sokféle előítélet. „A családtagok sokszor szégyellik, hogy a férjüknek, feleségüknek, nagymamájuknak, gyermeküknek pszichiátriai kórképe van, ez a szégyenérzet pedig a társadalomban gyökerezik. Ez pedig plusz terhet ró rájuk, nehezíti helyzetük elfogadását.”  Ezért is fontos megtapasztalni: nem vagyunk egyedül, és bármivel is küzd a család: van segítség.

Mentálisan beteg ember a családban – így segíts magadon

Szakértői cikkek szerint több fontos pont van, amit ha betartunk, sikerülhet fenntartani a határainkat és megőrizni saját pszichés egészségünket abban az esetben, ha mentális beteggel élünk együtt. Például

  1. Kiemelten fontos a betegségről való tanulás, amiről mi is írtunk fentebb.
  2. Hiába tanulunk meg sok mindent az állapotukról, ne váljunk szerettünk terapeutájává, se a kezelő orvosává.
  3. Fordítsunk időt magunkra, például figyeljünk oda, hogy eleget aludjunk, sportoljunk, foglalkozzunk a hobbinkkal, űzzünk stresszoldó tevékenységeket.
  4. Vezessünk naplót az érzéseinkről, így nem esünk abba a hibába, hogy az esetleges érzelmi hullámvasútról, amin járunk, téves képzeteink lesznek (például azt gondoljuk, egy-egy nehézség csak most kezdődött, nem tart olyan rég, nem kell segítséget kérni stb.)
  5. Védjük magunkat. Bár rosszul hangzik ez a tanács, valójában hasznos és nem szégyellnivaló. Ha szerettünk például mániás depresszióval él, és időről időre nagy összegeket költ el, fontos – azon túl, hogy igyekszünk őt is megvédeni ettől – bevédeni magunkat egy külön bankszámlával. 
  6. Türelem, szeretet, elfogadás – határok között. Igyekezzünk határokat húzni a magunk és szeretteink számára, így olyan tereket alakíthatunk ki, amelyekben minden fél érzelmi szükségletei kielégítettnek, de senki nem kényszerül túl sokat adni.
  7. Keress fel egy szakembert, beszélj a problémádról más érintettekkel – ha nem szegedi vagy, hát nézz szét a neten, több online csoportot is találsz, és talán a te környezetedben is akad egy hasonló közösség, ahol hidd el: szeretettel várnak.

 

Ajánljuk még:

Évezredes előítéletek miatt hal meg kétpercenként egy leprabeteg – de te is tehetsz ez ellen!

„A leprabetegség az emberiség egyik legrégibb, ugyanakkor ma is velünk élő nyomorúsága” – írják a magyarországi Lepramisszió oldalán, ahol egy, a legtöbbünk számára ismeretlen világról mesélnek. Ma, a lepra elleni harc világnapján érzelmeket felkavaró utazásra hívunk, amiben Riskóné Fazekas Márta, a Lepramisszió – Magyarország igazgatója vezet bennünket. Az ő személyiségéről és erejéről mindent elárul egy általa gyakran idézett gondolat Kalkuttai Teréz anyától: „Nagy dolgokat tenni nem tudunk, csak kicsiket, de azt nagy szeretettel!”