„Harminc év alatt ilyen elsős osztályt még nem láttam” – iskolakezdés Covid után

Szocio

„Harminc év alatt ilyen elsős osztályt még nem láttam” – iskolakezdés Covid után

Az idei szeptember a szokottnál is többet kivett a tanárokból és a gyerekekből az elsős osztályokban. Az elmúlt év karanténjai miatt olyan akadályokkal, újszerű kihívásokkal találkoztak most a katedra mindkét oldalán, amikkel korábban soha. Riportunk egy rendhagyó szeptemberről.

Hatból egy gyerek küzd valamilyen pszichológiai, viselkedésbeli vagy fejlődési rendellenességgel. A kutatásban, mely erre az eredményre jutott, 2 és 8 év közöttieket vizsgáltak Amerikában, és úgy találták, az ADHD, a viselkedészavar, a szorongás és a depresszió a leggyakoribb diagnózisok. Szakértők szerint azonban az ilyetén tünetek előfordulása a Covid hatására minimum megduplázódott; a gyerek érzik, ha nem is értik százszázalékosan, hogy valami nagyon nincs, nagyon nem volt rendben az elmúlt másfél évben, és a szülők, testvérek, valamint az őket körülvevő szűkebb vagy tágabb közösségek feszültségeire reagáltak, reagálnak is. Pláne, ha az iskolakezdéshez vezető, akadályokkal tűzdelt úton haladnak.

Bármilyen keskeny is a küszöb, nagy lépést kell tennünk ahhoz hat-hétévesen, hogy az iskolában találjuk magunkat. Talán mind emlékszünk, milyen izgalmakkal, vágyakkal, félelmekkel ültünk be azokba a – visszanézve icipici – padokba, amikben aztán betűvetést tanultunk. Legtöbbünk számára meghatározó ez az időszak, akár a jóra, akár a rosszra emlékszünk – mert világjárvány nélkül is nagy dolog, ha már iskolás az ember! Hát még világjárvány idején…

Édesapám, Gacsályi Ádám harmincegy éve pedagógus. Alsós tanár, tanítóbácsi – egy kihalófélben lévő faj ritka példánya. Tőle származik a félmondat, aminek hatására kutakodni kezdtem, és amiért végül megszületett ez a cikk. Azt mondta, harminc év alatt ilyen elsős osztályt még nem látott. Lévén az elmúlt évtizedekben a környék szinte összes „rosszgyerekét”, nehezen kezelhető vagy problémásnak mondott, esetleg „zűrös” óvodását hozzá íratták – „majd a tanár úr megneveli” –, szavai hitelt érdemelnek.

„Egy pedagógusnak mindig durva az évkezdés, a nyári szünet után nekünk is nagy váltás visszaállni, pláne, ha első osztállyal kezdünk. De azt tapasztalom magamon és a kollégákon is, hogy az idei szeptember még többet kivett belőlünk, talán a gyerekekből is.

Mindannyian olyan feladatokkal, nehézségekkel szembesülünk a tavalyi home-ovi és home-suli okán, amikkel korábban soha”

– részletezte aztán.

Azon gyerekek egy jó részének, akiknél az óvodában kimaradt a jelenléti iskolafelkészítés, helyette otthon, online, a szülőtől vagy éppen sehogyan sem kapták meg a szükséges alapot az évkezdéshez, több fronton is nehéz volt a szeptember. A tanárok szerint sok elsős motorikus, pszichés, és – ami a legnagyobb gond – szociális területeken is lemaradással érkezett az iskolapadba.

„Minden elsőben akad egy-két gyerek, akinek tanítani kell a helyes ceruzatartást vagy vonalvezetést, de idén nem egy-két gyereknek, hanem az osztály felének nehézséget okoznak ezek a feladatok. Nem tudunk a tanagyag elejéről indulni, mert előbb az alapokat kell pótolni. Ez tanárként is nagy feladat, hiszen most csoportszinten kell tanítani valami olyat, amit eddig maximum néhányaknak kellett átadni. Ez a fajta munka egészen más módszertant igényel, amiben az óvodapedagógusok jártasak igazán, és nem mi” – mondta tovább Ádám bácsi.

A gyerekek számára a legnagyobb kihívást mégsem a technikai, inkább a szociális elmaradások okozzák. Nehezebben oldódnak, és bár jól láthatóan vágynak egymás társaságára, nem igazán tudják azt kezelni, hogy tized-, méginkább huszadmagukkal töltik a napot. Ezt a tapasztalatot erősíti meg Ádám tanítóbácsi is:

„Nehezen megy nekik a sorban állás, a folyosón együtt vonulás, de olykor még az is, hogy a padtársukkal megtalálják a hangot. Látszik rajtuk, hogy szeretnének közeledni, de nincs jelen – remélhetőleg: még nincs jelen – az a természetesség, ami jellemzi máskor az elsősöket. Erre, azt gondolom, a katedra másik oldalán is figyelmet kell fordítani, segíteni kell őket, hogy kapcsolatot tudjanak teremteni. A kollégákkal sokat beszélgetünk ezekről a dolgokról, mert a tapasztalatok nagyon hasonlóak. Egyelőre nálunk több az agresszív megnyilvánulás, mint máskor egy ilyen időszakban, egyes gyerekek pedig kifejezetten visszahúzódóak, tehát a szélsőségek erősebben jelen vannak. Tíz perc, negyed óra is elmehet azzal egy óra vagy egy ebédszünet elején, hogy összerendeződjön a csapat, és persze szünetekben, napköziben is nagyon kell ügyelni. De nem hiszem, hogy bármi veszve lenne:

a gyerekek tudnak alkalmazkodni, pláne, ha a keretekkel segítünk nekik megtalálni a helyüket.”

Szülőszemmel, avagy „nem lennék most gyerek”

„Nekem, azt hiszem, kicsit furcsa kislányom van (jó értelemben), olyan, mint az apja. Mindent azonnal megért, és egyelőre nem találkoztunk olyan emberrel, akivel nem jött ki jól, de én nem lennék most a helyében, az biztos. Ő beszokott az elsőbe, mert hihetetlenül jó a természete és könnyen kezelhető gyermek, de látom, mikor megyek érte, hogy egy-egy kisiskolás társa például hamarabb kezd verekedni, minthogy kérdezne. Az egyik kisfiú minden délután szó szerint „bepörög”, kikapja az anyukája kezéből a telefont, mikor találkoznak – biztos hiányzik neki a képernyő, amit valószínű sokat nézhetett tavaly. Nehéz helyzet ez, mert senkit nem hibáztathatunk, hogy a munka, a háztartás és a ki tudja, hány gyerek mellett megnövekedett a kicsik képernyőideje, de az tény, hogy néhányan a kijelző-függőség tüneteit mutatják most” – számol be a történet másik oldaláról Markolt Nina kolléganőm, akinek kislánya szeptemberben kezdte az iskolát

De másodikban sem egyszerű, ahogyan azt Gáspár Kinga kolléganőnk, egy másodikos kislány anyukája elmondta. „Náluk a maszkban töltött első iskolai év után a második osztály sem indult valami fényesen. Csalódottan vettük tudomásul, hogy a másodikos gyerekek számára nem lesz évnyitó ünnepség. Ez pont az az évfolyam, amelyik úgy kezdte az iskolát, hogy sem évnyitó, sem évzáró nem jutott nekik, tehát nem is értettük, hogy most, amikor már lehet maszk nélkül létezni, miért nem érdemelték meg, hogy számukra is ünnepélyes keretek között induljon a tanév. 

Szülőként keserves dolog végignézni, hogy ezek az apró gyermekek lemaradnak valamiről.

A gyerekek annyira hiányoztak egymásnak, hogy mi, az iskola előtt várakozó szülők is megilletődve tapasztaltuk, hogy a nap végén nem is akarnak elválni. Többen is egymásba kapaszkodva könyörögnek, hogy játszóterezzünk még együtt – és amikor lehet, ezt meg is tesszük. Ezáltal mi, felnőttek is kicsit jobban összekovácsolódunk: kisebb csoportokban tartunk össze, oldjuk szorongásainkat és osztjuk meg a legjobb »lelőhelyeket«, ha éppen be kell szerezni valamit” – fogalmazott.

Mi segíthet? 

Kicsiknek-nagyoknak egyaránt támasz lehet ebben a helyzetben is egy jó rutin. Az, hogy eleje és vége van a napnak, közben pedig helye lehet bánat, öröm és kérdések megosztásának is, nagyon fontos. Kiemelten ügyeljünk az alvásidőre!

Szülőként fontos feladat teret adni a gyerekeknek, hogy az iskolai élményeikről ventilálhassanak, illetve kereteket adni nekik, hogy a minden szempontból új világban megtalálhassák önmagukat. Engedjük őket kérdezni, panaszkodni, csodálkozni – mindegyik megnyilvánulás helyénvaló lehet! Biztassuk őket ezekben a helyzetekben arra, hogy a jelenre koncentráljanak, ne hagyjuk, hogy elvesszenek a (szorongáskeltő) jövőbeni képzelgésben!

Beszéljük át, mi az, amit ők maguk is megtehetnek annak érdekében, hogy minden jól alakuljon

– mossanak kezet, ha kérik, vegyék fel a maszkjukat, tartsák be a tanár utasításait –, ezzel is erősítjük bennük a kompetenciaérzést. 

Segítsünk a kicsiknek kikapcsolódni is, az iskola mellett tartalmas életet élni. Legyen délután, hétvége és sulimentes órák, napszakok is. Engedjük pihenni őket! Támaszuk lehet az is, ha az óvodai közösség tagjaival, egy-egy más osztályba, más iskolába került kisfiúval vagy kislánnyal szervezünk nekik találkozót, segítünk fenntartani kapcsolataikat. Épp elég új dolog veszi őket körül, valószínű, hogy egy részük visszavágyik a szeretett, jól ismert közegébe.. 

Akárhogy is igyekszünk segíteni, a legfontosabb: legyünk jelen. Értő figyelemmel, szeretettel forduljunk a gyerekek felé, akik ezzel a csomaggal felvértezve megküzdenek majd az iskolával –  Covid ide vagy oda!

Ajánljuk még: