Az alkoholistákkal csodák történnek – vendégségben a Székelyhidi házaspárnál

Székelyhidi László 1975-ben szerzett matematikus oklevelet a Kossuth Lajos Tudományegyetemen, amelyet 1978-ban követett PhD-fokozat. 1983-ban kandidátus lett a Magyar Tudományos Akadémián, ahol 1995-ben nevezték ki akadémiai doktorrá, egyidőben habilitációjával a KLTE-n. Időközben 1986-ban angol–magyar szakfordítói oklevelet szerzett. Tudományos pályája során egyetemi adjunktus, majd docens volt a KLTE-n. A kilencvenes évek elején, 1992 és 1995 között Kuwaitban oktatott, majd hazatérve a pécsi és a debreceni egyetemeken folytatta munkáját. 2002 tavaszán louisville-i egyetemhez csatlakozott, majd a mississippi állami egyetem vendégprofesszora volt 2003-ig. Ezután egy évig Ománban dolgozott. 2006 és 2009 között a Nyugat-Magyarországi Egyetemen és Debrecenben volt egyetemi tanár, 2013-ban pedig Botswanában töltött egy évet a katedrán. Kutatási területei a spektrálszintézis, Fourier–analízis, függvényegyenletek algebrai struktúrákon, hipercsoportok és a stabilitás. 

„Biztosan meg fog ismerni: mankósan fogom várni” – mondja a telefonba id. Székelyhidi László, amikor interjút egyeztetünk. Jóképű, hatvanas férfi fogad a hegyeshalmi vasútállomáson ragyogóan szép feleségével, Mihály Katalinnal. László kezében tényleg ott a mankó, hiszen alig három hete kapott megint csípőprotézist – türelmesnek kell lennie, és ott is használnia kell a támaszt, ahol éppen akadálynak tűnik.

Családi házuk kertjében ülünk le egy-egy csésze kávé mellé. Kiderül, hogy László tíz évet simán letagadhat, hiszen 1952-ben született, de ő már semmit nem akar letagadni. Beszélgethetnénk matematikusi pályájáról és családjáról – gazdag életút és rangos kitüntetések állnak mögötte, ahogyan előző házasságából származó, szintén matematikus fiai mögött is –, mi azonban egy másik, ezekkel párhuzamos ösvényt járunk be: a végtől a kezdetekig. László ez utóbbi címmel adta közre alkoholbetegségének történetét a Napkút Kiadónál 2019-ben.

„Milliószor feltettem magamnak a kérdést, miért lettem alkoholista, mert nem történt igazán nagy tragédia az életemben: ugyan a szüleim korán elváltak, de a nagyanyámék szeretete sok mindent pótolt. Több segítő szakembernél is jártam, aztán arra jutottam, hogy nem a múlt érdekel, hanem az, hogyan tudom abbahagyni az önpusztítást. Az utam viszont érdekes lehet azoknak, akik hasonló cipőben járnak – sajnos a betegségem sajátossága az abszolút tagadás. Szokták mondogatni az önsegítő csoportokban, hogy el kell jutni a mélyponthoz, csak jobb, ha az a pont még a föld felett van” – mondja fanyar humorral László. 

Ahogy az ember a Székelyhidi házaspárra néz, nehéz elképzelni, milyen borzalmakon mentek át. Az alkoholbetegség okozta groteszk helyzeteken évekkel, évtizedekkel később már akár nevetni is lehet – addig, amíg bele nem gondolunk, milyen keveseknek sikerül elérni, hogy múlt idővé váljon számukra az italozás. A végtől a kezdetekig című könyv érzékletesen mutatja be a betegségbeismerés folyamatát és a 12 lépéses program szakaszait, nem tagadva el a mélypontok, a delírium, a kórházi kiszolgáltatottság poklát sem.

„Ittam tovább, megittam őket, elittam Őt is, majd végül magamat.

S még mindig ittam, remegve, fájva… Hány pohár, hány csepp van még hátra? Megittam lelkifurdalásomat s annak hiányát, ittam a múltat s a jövőnket, ittam zenét és nőket, anyát, apát, számtant és elhalt cimborákat. Mikor lesz ennek végre vége, lesz ennek vége valaha? Lehet, hogy már nem tart soká, ott leszel majd velem?... Ha volna egy út, egy kiút, akárhova; egy kéz, ha megragadhatnám, szelíd könyörtelenséggel belém kulcsolna és talán leállna bennem valami… Te hogy csináltad? Álmomban volt egy kéz, de nem felém nyúlt – egy pohár felé. Lucskos volt minden, remegő… Van egy hatalmas, nagy Erő! Ad még egy utolsó esélyt? Csak ma van. A mai nap” – olvasható rögtön a könyv fülszövegén.

Felvetődik a kérdés, miért érzi bárki szükségét annak, hogy ilyen nyíltan és őszintén közreadja a történetét. A válasz egyszerű: László szerint

józanságát az tartja meg, hogy beszél másoknak a kálváriáról, amit bejárt,

és vállalja az esztergomi katolikus gimnáziumban töltött évektől és az egyetemi aranyifjúságtól a külföldi kutatói státuszokon és kórházi osztályokon át a leányvári rehabilitációs otthonig, a Hegyeshalomtól Svájcon, Kuvaiton, Amerikán, Ománon és Botswanán át ismét Hegyeshalomig húzódó élettörténetét. 

László 2010. augusztus 8-án fogyasztott legutóbb alkoholt, könyve megírásával azonban megvárta nyugdíjazását: nem akarta bajba sodorni azokat a kollégáit, akik látták ugyan az ő állapotát, mégis falaztak neki. Mindeközben ő is épp falakat épített: üvegekből maga köré, mélységes magányosságban. Az önfeltárással azonban az ember társakat kap – a társakkal pedig reménységet.

„A program fontos, mindennapi része, hogy elmondjuk azoknak, akik erre az útra keveredtek, hogy rajtuk csak egy tőlük független, felettük álló, magasabb erő tud segíteni. Ennek adtam át magamat én is: félretettem a kötekedő természetemet, és eldöntöttem, hogy megteszek mindent, amit kérnek tőlem. Az önátadás nehéz lépés, mert tényleg nagy hit kell hozzá. Sokszor gondoltam, hogy az Istennek elég lenne egy csettintés, hogy meggyógyuljak, aztán megértettem, hogy ő segít, csak nem mindig úgy, ahogyan én azt elképzelem. Vannak az Úristennek földi helytartói és alvállalkozói – például a feleségem –, de spirituális hozzáállás nélkül nem valósulhatott volna meg a józanodásom” – fogalmaz László.

„Az a legnagyobb baj, hogy nem beszélünk erről"

A szenvedélybetegség kérdéskörét hajlamosak vagyunk rettentő bonyolultan értelmezni. Ennek az egyik oka az alkoholizmushoz tapadó szégyen, az az összetett hazugságrendszer, ahogyan az ivó magyarázza a bizonyítványát, és ahogyan a környezete mentegeti őt, pedig a kórkép mindenki számára világos, mint a Nap. Hiába egyértelmű a helyzet, mégis ritkán mozdulunk a megoldás: az önfeltárás, a segítségkérés, az empátia felé. Ehelyett ösztönösen olyan rendszereket működtetünk, amelyek fenntartják a szenvedélybetegséget. 

Katalin is évekig játszotta a férjével a tipikus rabló-pandúr játszmát: eleinte megpróbálta elinni párja elől az italt, aztán megkeresni és kiönteni az otthon elrejtett szeszeket, majd László után menni a kocsmába,

hátha a nemzetközi hírű matematikus professzor végre észreveszi magát, és leteszi a poharat.

Nem tette, sokszoros kórházi tartózkodás után sem. Végül a véletlenek különös játéka, valamiféle csoda volt, hogy mégis a segítségkérés mellett döntött: három egymástól független ember tanácsolta neki az ottani főorvossal való konzultációt, amit ő jelnek vélt, így felkereste az orvost, majd bevonult Leányvárra, és elkezdte a felépülni vágyók programját.

 

A Székelyhidi házaspár szerint az alkoholizmussal kapcsolatos egyik kulcsprobléma az információhiány: ezt orvosolják a 12 lépéses csoportok, ahol hiteles forrásból kaphatnak információt az érdeklődők úgy, hogy megőrizhetik névtelenségüket. Sokszor már az segít, ha van kinek keseregni – Katalinnak is belgyógyász apósa volt az első, aki előtt nyíltan feltárhatta férje állapotát.

„Az a legnagyobb baj, hogy nem beszélünk erről, mert szégyellik magukat azok, akiknek valamelyik közeli rokonuk alkoholbeteg. Pedig

a kémiai függőség nem erkölcsi kérdés, hanem betegség,

akkor is, ha nagyon undorító és látványos jelenségekben ölt testet, és az emberek ösztönösen elkerülik az érintetteket. Nekem is sok szörnyűségen kellett átmennem, mire megtanultam, hogyan kell finoman és tapintatosan bánni ezzel a helyzettel, ezért is próbálok meg segíteni olyan hozzátartozóknak, akik maguk is ebben a szituációban vannak. Amíg Laci ivott, sokan kérdezték tőlem, miért nem rakom ki itthonról. Azért nem tettem, mert tudtam, hogy beteg, és segítségre van szüksége.

Nekem sokat jelentett, hogy el tudtam mondani a főnökömnek, mivel küzdünk itthon, miért vagyok kimerült. Kiderült, hogy neki is van szenvedélybeteg a családjában, pontosan tudta, mivel jár ez. Nem tudom, hány olyan munkahelyi vezető van, aki megértően fogadja az ilyesmit – borzasztó krízisbe sodorhat családokat, ha a józan fél is elveszíti a munkáját, az alkoholista pedig az összes pénzét elissza, és mindezt végignézik a gyermekeik is. Ráadásul az,

aki éppen az életben maradásért küzd, az nem is tud a felépülési program szép eszméivel foglalkozni, hiszen például éppen pszichológushoz kell hordania az óvodás gyerekét, mert az újra bepisil éjjelente.

Ezért kell megfelelő orientációt adni az embereknek, mert ezek a krízisek nagyon hosszú távra kihatnak”  – vallja Katalin.

Katalin saját blogot is vezet, hogy segítsen a szenvedélybetegek hozzátartozóinak, és igyekszik újraindítani a mosonmagyaróvári 12 lépéses családi csoportot, amelybe mindenkit várnak, aki valamely közeli hozzátartozója alkoholbetegségétől szenved – ez a csoportba járás egyetlen feltétele. 

Nyereségek és veszteségek a járvány alatt

A másfél évvel ezelőtt kitört Covid19-járvány az önsegítő csoportok életét is felkavarta: volt, akinek ellehetetlenítette a terápiáját, viszont olyanok előtt is megnyitotta a csoportokat, akiknek eddig nem volt hova menniük – például azért, mert külföldön dolgoznak, és nem beszélik elég jól az adott ország nyelvét. „A korlátozások bejelentésének napján létrehoztunk egy Skype-csoportot, ahol egy hét alatt nyolcvanan lettünk. Nagyon nagy volt az igény a közösségre, sokan meg is maradtak közöttünk” – osztja meg Katalin.

Az önsegítő csoportok a józan élet fontos mankói. A legfelszínesebb megközelítés szerint a beteg legalább addig sem iszik, amíg a csoportban van, de ennél jóval összetettebb dolgokban áll a közösség gyógyító ereje. A csoporthoz való tartozás egyetlen feltétele az alkoholtól való absztinencia vágya. A felépülők közössége névtelenek titkos hálójaként szövi át a világot, a benne összegyűlő sorstársak önzetlenül segítik egymást, és rendszeresen ünneplik egymás „józan születésnapját”.

László egyik legemlékezetesebb élménye, amikor kisebbik fia esküvőjére ment Washingtonba, és egy ottani csoportban megkapta az egyéves józanságát ünneplő érmét, pedig még pár nap hátra volt a céldátumig. Megrendítette a bizalom, amit neki szavaztak, és amit annyiszor eljátszott korábban – ahogy az is, hogy

józansága éveiben még szebb matematikusi eredményeket ért el, mint addig valaha. 

Ez nem lezárt történet, hanem mindennapi döntés: aznap nem inni – ez a cél.

„Egyszer, amikor a járvány alatt hazajöttem, megcsapott az alkoholszag, amint beléptem az ajtón. Biztos voltam abban, hogy Laci nem kezdett el újra inni, mégis azonnal görcsbe rándult a gyomrom. Kellett egy kis idő, amíg rájöttem, hogy csak az alkoholos kézfertőtlenítő szagát érzem” – idézi fel Katalin.

Férje tizenegy éve nem ivott. Mint mondja, csak egyszer, egyetlen alkalommal kísértette meg az ital: a könyvbemutató előtti éjszakán. „Ahogy felismertem magamban a sóvárgást, arra gondoltam, amit a csoportomban a programból megtanultam: türelem, el fog múlni. Minden elmúlik. Nagy vigasztalás ez.”

Minden szenvedélybetegség-történet egyedi, azonban közös bennük, hogy az első lépés az önmagunkkal való szembenézés és a segítség elfogadása.  Ezen az évente százezrek életét követelő kórképen nincs mit romantizálni, és az is csodaszámba megy, hogy László túlélte: voltak matematikus kollégái, akik belehaltak az ivásba, hiába voltak nála fiatalabbak. Mert az alkohol nem válogat: mindegy, hogy valaki férfi vagy nő, szemétszedő vagy akadémikus, európai vagy afrikai, az út mindig ugyanaz. És mivel sokszor csak húsz-harminc végigivott év után válnak látványossá a tünetek, oda kell figyelni a korai, gyakorta nehezen észrevehető jelekre: a sóvárgásra, a toleranciaszint növekedésére, a feledékenységre, a hazugságokra. És semmiképpen nem halogatni a segítségkérést.

***

Ha úgy érzed, alkoholproblémákkal küzdesz és segítségre van szükséged, segítséget kaphatsz például az Anonim Alkoholisták Egyesületénél. Az alkoholista vagy más okból diszfunkcionális családban felnőtt gyermekeknek pedig az ACA közösség kínál segítséget.