A pánikoló nőt mindenki elítélte – egy váróterem tanulsága

Ülök a váróteremben, várom a sorom, ki tudja, mikor kerülök be, fogalmam sincs, ki jött időpontra, ki van bent épp az orvosnál, én sürgősségileg érkeztem, csak egy ujjficam, netán törés. Ez a kis csont is mennyire bír fájni, ki hitte volna.

Velem szemben egy nő, szemmel láthatóan pánikban, de nem csak úgy a dokitól, hanem tényleg, amolyan igazi pánikroham hullámait járja. Hol előre-hátra dülöngél ültében, és motyog valamit, hol hisztérikusan fel-fel zokog, remeg, sivítozik. Alapvetően a lábával lehet valami gond, de mintha legalábbis amputációra várna, teljesen magán kívül van. Egy idősebb nő, talán az anyja, nyugtatgatja, de maga is egyre idegesebb. Az emberek feszülten pillantgatnak feléjük: egyértelműen zavaróak a hangok, a mozgás, a nyugtatgatás. Mindenkinek fáj egy vagy több testrésze, okkal van a váróban, ami lássuk be, nem a legkényelmesebb. 

Az idősebb nő egyre feszültebb, érzékeli a már-már ellenséges légkört. Hangosan, hogy mindenki hallja, odaszól a mellette ülő férfinak: „Elnézést, nem tehet róla, pánikos”. A férfi dünnyög valamit, kisvártatva feláll, elsétál az ablakhoz. Nagyon sok már a vinnyogásból, mindannyian szenvedünk. Egy néni nem bírja tovább, felcsattan, hogy „ezt nem lehet kibírni!”, meg hogy „nem igaz, hogy nem bír magával!”. Talán előbb kellett volna megszólalnia, mert ebben a pillanatban nyílik a rendelő ajtaja, és behívják, mit behívják, bevonszolják a visítozó nőt. Odabentről is sikolyok, sírások hallatszanak. Nagysokára újra nyílik az ajtó, és a még mindig vacogó-bugyborékoló hangú nőt magához karolva, szinte védve a külvilágtól, az idősebb nő kivezeti a kórházból. Megkönnyebbült sóhajok, elégedett nyugtázások érkeznek mindenhonnan.

A felcsattanó néni mondani kezdi a magáét, még egy ilyen hisztis libát, ha az ő lánya lenne, már kapott volna néhány anyait, az kell az ilyeneknek, attól észhez térnek. Ekkor egy középkorú nő lép be a folyosóra, félbeszakítja a nénit, és eltorzult arccal kérdezi, merre a mosdó, de gyorsan mondja, mert már nagyon-nagyon kell. A néni arcán szánalom suhan át, készségesen felpattan, mutatja, hol a legközelebbi mosdó.

A jelenet éles kontrasztja belémivódik: nemrég a pánikoló nő iránti ellenséges érzelem ragadta magával, most meg ez a szánalom. Vajon miért ez a kettősség? Aligha hiszem, hogy csupán a zavaró hangok, a visítások elviselhetetlensége az oka. Hisz lám, a néni képes a szánalomra, a megértésre, talán mert ő is tudja, hogy milyen érzés, ha már nagyon kellene az a mosdó, és még ki kell tartani. Átélte, ahogy átélte már mindenki. A pánikot, azt nem ismeri, azt nem ismerem én sem, talán senki a váróteremben ülő emberek közül.

Ha a gyásztól ordított volna, akkor lehet, megítélés, elítélés nélkül hallgattuk volna azokat a hangokat? Akkor fellobbant volna az a szánalom, amelyet a mosdóba siető nőnek meg tudtunk adni?

Talán ezen múlik minden elítélés? Hogy mi magunk átéltünk-e valamit, vagy ismerünk-e valakit, aki már átélte?

Ha nem, akkor értetlenséggel figyeljük a másikat? Vagy tényleg azon múlna, hogy a másik miképp szenved? Ha csendesen, akkor könnyebben fogadjuk, jobban akarunk segíteni, de ha túl hangos, túl intenzív az igénye, akkor hátra lépünk?

A váróteremben ülve már nem tudtam kibogozni, bennem mennyi volt a rosszallás és mennyi a türelmetlenség. De mindegy is, mert ha most nem is ítéltem el a viselkedését, biztosan lenne olyan szituáció és olyan mentális állapot, olyan saját fájdalom, amely bennem is ellenérzést szítana a másik szenvedése. Az a rosszallás, ami mellett eltörpül az együttérzés. De hogy ne legyen ilyen, vagy csak sokkal ritkábban, mint mostanában, még rengeteget kell tanulnunk. Egymásról, egymásért.